Önéletrajz – külnézetből (részlet)
„Az öregségnek egy ajándéka van. Vissza tudsz nézni.” (Temesi Ferenc)
A Diákélet és környéke
Másodikos középiskolás korában indította és szerkesztette T. – osztálytársával és testi-lelki jó barátjával, Vrábel Sándorral – a Diákélet c. komáromi diáklapot. Hogy hány száma jelen(hetet)t meg, arra már nincs adat, s nem is valószínű, hogy bármi is előkerül(het) még a lappal kapcsolatban az azóta eltelt idők súlyos tömbjei alól. Így hát amire most ennek egykori meglétét illetően – T. kusza összevisszasággal készült napló- és egyéb feljegyzéseinek, leveleinek s napjai afféle, Déry Tibor-i „hordalékainak” egyberendezőjeként, feldolgozójaként – támaszkodhatok, az, hogy még Szőke József Ki kicsoda Prágától Kassáig? lexikonának lapbibliográfiájába is bekerült 1966-os megjelenéssel.[1] De hol volt akkor még a számítógép, s hol a különböző szövegszerkesztő programok és nyomtatók, házi nyomdák?! Így a kezdetleges, stencilezős eljárással sokszorosított, s mindenféle hivatal hétpecsétes engedélyeivel felszerelt Diákélet feltehetően bárgyúnál is bárgyúbb cikkecskékből, tudósításkákból, okoskodásokból, viccecskékből álló – Sanyival összeszedett, összetákolt – anyagát is T. maga pötyögtette le tíz ujjából kettőt használva iskolájuk tanárijának valamelyik írógépmonstrumán az e célból használt hártyapapírra, s már vitték is a Nádor – bocsánat, akkoriban épp a helybeli kommunista munkásvezér, Steiner Gábor nevét viselő – utca végén levő, egykori hegedűtanára, Krizsán tanár úrék családi házán túli Járási Úttörőházba, ahol aztán a marcelházi M. testvérek valamelyikének felügyeletével, nyakig spirituszosan – aminek szagát még órák múlva is érezni lehetett rajtuk – kinyomtatták mind a nem tudni már hány példányt. Az anyaggyűjtésben az elsős Cs. A. segítette még őket – magas, fekete, szorgalmas lány volt, tetszett is T.-nek istentelenül, de K. N. nevű életművész barátja őt is elhappolta előle, noha kapcsolatuk-házasságuk csak addig tartott, míg A. szült neki két gyereket, miután N. sietve odébb is állt, s ment a következőhöz...
Illetve, némileg korrigálva még a fentieken, T. à la, ahogy azt Móricka elképzeli, minden előképzettség és gyakorlat nélküli, ki tudja, milyen isteni sugallathoz (vagy tréfához?) igazodó Diákélet-beli ténykedésének maradt még egy máig kézzelfogható nyoma: egy 1966. április 29-én kelt, szép magyar nyelven, gondosan fogalmazott, míves betűkkel papírra rótt kézírásos levél Jožo Nižnánsky szlovák írótól, A szerelem kútja című hajdani, magyarra is lefordított bestseller szerzőjétől, melyben a vele készített interjút köszöni meg T.- nek. Aki, mondta volt egyszer nekem, mielőtt végleg rászánta volna magát, hogy interjút készít a Komáromba készülő szlovák íróval, a biztonság kedvéért még elszaladt falujuk Kurucz Lujza nevű tanítónőjéhez, akiről tudott volt, hogy mindenféle s mindenfelé tudósításai jelennek meg a szlovákiai magyar lapokban, hogy megkérdezze tőle: hogyan is kell interjút készíteni. Aki azután ilyképpen igazította el őt: „Kérdéseket kell feltenni. Aztán leírni az illető válaszait.” Ezek után csoda-e, ha T. – miután elküldte élete legelső interjúalanyának a Diákéletet – minimum diadalittasan olvasta a NAGY szlovák író köszönőlevelét, melyben bevallja, hogy fél évszázaddal korábban ő is egy hasonló diáklapot szerkesztett, miközben nemkülönben hasonló nehézségekkel küszködött, mint amelyekre esetükben a Diákéletből is következtetni lehet. Melynek elküldött példánya kifejezett örömére szolgált és visszahozta a maga diákkorát, a kiadvány Író az olvasók között című írása pedig – T.-t bizonyára mintha hájjal kenegették volna e szavak olvastán – kifejezetten „újságírói tehetségre” vall.
A regényt egyébként akkorra már T. is olvasta, hisz az előző évben magyarul is megjelent (8800 példányban!) Nagy Erzsébet fordításában, és megtalálta pedagógus szülei könyvtárában. S mondanom sem kell, mennyire megragadta romantikára akkor még igen fogékony, serdülő képzeletét az Ibrahim ruméliai pasa lánya, azaz a Szapolyai (Zápolya) István által foglyul ejtett Fátima legendás szerelmének története Omar béggel, aki a magas sziklán meredező trencséni vár hatalmas ura parancsára egyedül azzal válthatta ki menyasszonyát a fogságból, ha embereivel kutat ás a várudvarba. Ami – kiállva a próbát – végül az 1111. napon sikerült is neki, s miután Szapolyai állta a szavát, a török, Mikszáth Kálmán szerint, azzal búcsúzott tőle: „Vized már van… de szíved nincs.” (Ez azonban szóban forgó írónknál nem hangzik el.) Az 1903-as, bresztoványi születésű, majd Zavaron és Szatmárnémetiben nevelkedett, később Szentgyörgyön és Nagyszombatban iskolába járt Nižnánsky egyébként azokhoz az 1918-as államfordulatig multikulturális szellemben nevelkedett, művelt, már gyermekkorukban több nyelvet és kultúrát elsajátított szlovák írókhoz tartozott (gondoljunk további kortársaira: Ján Smrekre, Emil Boleslav Lukáčra vagy Valentín Beniakra is – valamennyien irodalmunk, költészetünk magyarul közel anyanyelvi szinten beszélő fordítói), akik a történelemtől végül az első Csehszlovák Köztársaság önálló szlovák kultúrájának, irodalmának, szellemi életének kiépítését és kiteljesítését kapták feladatul. Nižnánskyt, aki az oroszon, németen és francián kívül természetesen magyar irodalmat is fordított (Gárdonyit és Heltait például), bizonyos értelemben akár a szlovák Passuthnak is nevezhetnénk, azzal, hogy népszerű történelmi regényei általában a magyar – vagy közös magyar–szlovák? – történelemből merítették a témájukat (regényt írt például Báthory Erzsébetről, Benyovszky Móricról – ebből film is készült, Bosnyák Zsófiáról, másokról). Komáromi olvasóival az író 1966 tavaszán – a márciusi könyvhónap alkalmából – találkozott, s erre a Szent András-templom melletti, egykor a magyar művelődés jelesei: Pray György, Baróti Szabó Dávid, Czuczor Gergely, Révay Miklós és mások otthonául is szolgáló volt bencés rendház valamelyik termében került sor (utóbbiról azonban komáromi középiskolás korának szocialista iskolarendszerében T. természetesen nem tanulhatott, akinek diákkorában az a hajógyár szaktanintézetének, azaz inasiskolájának diákotthona volt). Könnyen elképzelhető azonban, hogy T. – a már hatvanon túli írónak alig tizenöt-tizenhat évesen feltett – kérdései milyen bárgyúk (naivak), illetve közhelyesek lehettek (mely tekintetben már maga az interjú címe is eléggé árulkodó: Író az olvasók között), s az is érdekes lehetne, hogy milyen tekenyakart mondatokba erőszakolta bele a megkérdezett válaszait.
Mindenesetre a nemzete akkori irodalmában meglehetős tekintélynek számító író végtelenül udvarias, mintaszerű levélben válaszolt nála negyvenhat évvel fiatalabb, pályakezdő, élete első interjúját éppen vele elkövető „fiatal kollégájának”, akinek egészen biztos, hogy másképp is alakul(hatot)t volna a pályája, ha azok, akiket kezdetlegességeivel felkeresni bátorkodott, rögtön a kezdet kezdetétől – akár a nevezett szlovák író e levelétől – nem méltatják biztató figyelmükre, és közömbösek maradnak iránta (tudatlan és hiányos műveltségű, pallérozatlan ízlésű pályakezdő iránt). Akiben hol az önbizalma, hol szégyenlősségben is megnyilvánuló kisebbrendűségi érzése kerekedett felül, amit viszont gyakran magamutogató szerepjátékaival igyekezett palástolni. Szó, mi szó, akarva sem választhatta volna meg jobban élete legelső interjúalanyát, ami talán szintén hozzájárulhatott, hogy később éppen az interjú lett az egyik legfontosabb és legkomolyabban művelt publicisztikai-irodalmi műfaja, amit három nagyobb szabású beszélgetőkönyvén s az ezekből készült válogatáson kívül számos, a lapokban elszórtan megjelent, talán további két-három lehetséges interjúkötetnyi anyagot is kitevő interjúja is bizonyíthat. Nem sokkal később pedig már az akkoriban gyermekkorát élő magyar pop egyik korai ikonjával, Szécsi Pállal interjúzott (amit az Új Ifjúság szerkesztője „eléggé felszínesnek” talált, és közlése előtt meg is húzta valamelyest), amikor Szécsi 1967 szeptemberében épp T. falujában: Izsán, a Fő utcai egykori Bulajcsik porta istállójából (át)épített kultúrházban haknizott Dobos Attilával, Mary Zsuzsával és Fenyvesi Gabival, akikre azonban magabízó ifjú újdondászunknak már nem jutott ideje (vagy inkább nekik őrá?). Csak érdekességként említve itt, hogy a műfaj kedvelésében – minden-lében-sok-kanál pályakóstolgató, bohó pennaforgatóként – T. ez időben odáig merészkedett, hogy még halottakkal is készített „beszélgetéseket” az Új Ifjúság számára… No persze, nem kell megijedni, nem valami átszellemült asztaltáncoltatóként, hanem amolyan „imaginárius interjúkat”, írói tanoncévei afféle iskolai dolgozataiként: Babits Mihállyal meg Füst Milánnal például, akiknek „föltette” a Nižnánskynak szegezetteknél nem kevésbé bugyuta kérdéseit, majd megkereste életművükben a rájuk adható válaszaikat. S noha azóta T. velem együtt már maga is régóta jókat derül ilyetén nekibuzdulásain, az ötlete ma sem tartható teljesen elvetendőnek vagy elcsépeltnek (legalábbis nem tudok előzményéről, még ha kétségtelenül lehetne is ilyet találni, s azóta sem találkoztam ilyen vállalkozásokkal). Mindemellett az is megnyugtatónak tűnik, hogy ekkorra már – „interjúalanyait” szemlélve – vitathatatlanul jó irányt vett az ízlése is.
[1] Ha ez egyáltalán annak nevezhető, hisz ennek is csupán T. vagy negyedszázaddal későbbi adatközlése volt az alapja…
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. januári számában)
