Tóbiás Krisztián: Kisrózsifalva

Minden szereplő a képzelet szüleménye, bárminemű hasonlóságtól a mindenható óvjon meg bennünket.

PETŐFI

A polgármesteri rezidencia, egykori imaház folyosóján szótlanul ült József Attila, általános iskolai irodalomtanár és kényszeres költő. Fiatal kora ellenére, még alig múlt harminc, már tíz verseskötete megjelent szerzői kiadásban, a polgármesteri hivatal bőkezű támogatásával. A szép, spirálozott, gondosan, fénymásolóval sokszorosított könyvek Kisrózsifalva összes lakójánál ott díszelegtek a polcon, a porcelánsirályok, -szarvasok és pántlikás kislányfigurák mellett. Havonta könyvklubot szervezett, ahol alaposan kielemezhette a megjelent tömegeknek a verseit, hogyan vett új irányt, hajlott az impresszionista költészet felé a tízéves kora előtt inkább posztmodernnek mondható zsengéi felől. Elmesélhette, hogyan ír éjszaka verset, szinte álmában, az éjjeliszekrényén tartott kis jegyzetfüzetébe, miközben kézről kézre jár a kis füzet, és mindenki megcsodálhatta, hogy abban egy áthúzás, egy javítás nélkül szinte ragyognak a költő sorai. A tömegek megtapsolták, közben falatoztak az asztalra kitett pogácsából, néhányat el is tettek zsebbe, kézitáskába, emlékül a nagyszerű irodalmi estről, majd egyenként a szerző asztalához járultak, ahol átvehették a barátság jeléül szolgáló tiszteletpéldányukat, amelyet azonnal és ingyen dedikált József Attila.

Pékné Szukics Emília helyi önkormányzati képviselő volt a költő fő patrónusa, aki egyszer halaszthatatlan fővárosi kiküldetése során betért a Múzeum körúti antikváriumba, megkérdezni, hogy eladó-e a kirakatban látott réz könyvtámasz, arra készült, hogy káposztát savanyít télire, és szüksége volt valami szép és főleg nehéz tárgyra, amivel lenyomathatja a káposztát és nem mellékesen az ablakban is jól mutat. Benn, külön vitrinben látta meg a könyvet, ami a falusi irodalomtanár életét gyökeresen megváltoztatta. Ez állt a vitrin jobb alsó sarkában: József Attila, dedikált első kiadás, 800 000 Ft. Elnézegette a sárga, itt-ott szakadt könyvecskét, majd hirtelen felsikoltott. Ilyen neki is van, dedikált első kiadás, és az vadonatúj. Lévén helyi önkormányzati képviselő, aki elsősorban a választóiért és a választóiból él, korszakalkotó ötlete támadt. Ha ez a szakadozott könyvecske ennyit ér, egy vadonatúj biztos megéri a dupláját. Minden év karácsonyára könyvet írat a tanítóval, dedikáltat, és minden adófizető szavazó kap belőle ajándékba, ingyen. Így fog gyarapodni a falu vagyona és belátható időn belül az ország leggazdagabb falujává fog fejlődni Kisrózsifalva, az ő, Szukics Emília, helyi önkormányzati képviselő bölcsességének köszönhetően.

József Attila feszengett a folyosóra kitett rozoga iskolaszéken ülve. Február eleje még túl korán volt, hogy az újabb könyv megírására irányuló felkérés miatt hívják be. Akkor meg mit akarhat?, töprengett. Az soha nem jelent semmi jót, ha rendkívüli raportra hívják.

Kinyílt az ajtó és Beus, Kis Hugó polgármester titkárnője, egykori szépreményű sztriptíztáncosnő, aki ma már csak hobbiból, néha a tanácsteremben lejtett néhány kört a hangfalállvány körül, dugta ki melírozott fejecskéjét az ajtón.

– Jöjjön, a polgármester úr várja.

Attila lassan feltápászkodott, megigazította barna zakóját és lassú, kimért léptekkel elindult az ajtó felé. Benn a polgármester íróasztala mellett állva fogadta, kezet ráztak és hellyel kínálta.

– Tanár úr, elnézését kérem, hogy ilyen hirtelen bekérettem, de úgy gondolom, nálunk ön a legilletékesebb a témában. Konzultáltam a képviselő kollégákkal, és úgy döntöttünk, a negyvennyolcas forradalom idei, jubileumi évfordulójára szobrot fogunk avatni. Sok minden van már itt minálunk, de szobor még nincs. Nem tudom, emlékszik-e rá, akkor még fiatal volt, a főtéren állt egy szobor. Ez vagy kétszáz éven keresztül, szépapám, Kis Ignátz szobra volt, de ezek a bitang oroszok átfaragták Leninné. Hatalmas szobor volt. A második világháború idején a kalapjára villogó jelzőfényeket kellett kitűzni a repülők miatt. A rendszerváltás után megpróbáltuk visszafaragni, de sajnos túl kicsi lett a feje, tudja, szépapámnak nem volt szakálla, elég sokat le kellett már előző alkalommal is vésni, hogy legyen anyag a kecskeszakállnak. Inkább úgy döntöttünk, darabokra törjük és szétosztjuk a lakók között, vigyék haza történelmünk egy-egy szeletét. Történelmünk törmelékét. Ez ugye alliteráció? Jól emlékszem?

– Elnézést, polgármester úr – szólt közbe Attila –, idén a forradalom százötvennyolcaik évfordulóját ünnepeljük. Ez nem igazán jubileumi…

– Kérem, ne szakítson félbe. Tehát úgy döntöttünk, hogy az idei, jubileumi évfordulóra szobrot avatunk, méghozzá Petőfi szobrát. Tudja, majdnem ő lett a falunk névadója, de végül a képviselő kollégák az én megboldogult lányom nevéhez ragaszkodtak. Nagy öröm ez egy gyászoló apának, nem mondhattam ellent. Most viszont megérett az idő, hogy a nagy költő is helyet kapjon köztünk.

– De…

– A jubileummal ne foglalkozzon, az nem a maga dolga. A forradalom történelmi jelentősége akkora, hogy minden év jubileumi év ezentúl, testületi határozattal. Egyedül az ellenzék megnyugtatása miatt fordultunk önhöz. Kérnénk egy részletes tájékoztató leírást, a szokásos tartalommal. Mikor járt itt Petőfi, miért jött ide, mit csinált itt, mit hagyott hátra és miként jelenik meg mindez a műveiben, jó hírét parnasszusi piedesztálra emelve a mi kis falunknak. Ez magának gyerekjáték lesz.

A polgármester hosszú hatásszünetet tartott, figyelve, milyen hatást fejt ki Attilára az újabb rögtönzött alliteráció, és egy pillanatra el is révedt a távolban, hogy ha egyszer ő elkezdene verseket írni, dedikáltakat… na de majd, ha nyugdíjba megy.

– Van ezzel némi probléma, polgármester úr, arra nincs semmi bizonyíték, hogy… – szólalt meg Attila, de Hugó nem várta meg, hogy befejezze a mondatot.

– Ügyes ember maga, Attila, megoldja. Sőt tudja mit? Holnapután testületi ülés lesz. Az lenne a legjobb, ha bejönne és személyesen számolna be a képviselő kollégáknak az eredményekről. Akkor kérdezni is lesz lehetőségük és gyorsan rövidre zárhatjuk a dolgot. Utána meg majd beszélünk az idei könyvéről, találhatunk rá módot, hogy a honoráriumán is eszközöljünk némi változtatást. Mit szól hozzá? Akkor holnapután várjuk szeretettel. Addig is jó munkát. És most bocsásson meg, mennem kell, megjött a horvát testvérvárosi delegáció és el kell kísérnem őket a Tibi-pajtába kancát simogatni.

Attila szó nélkül, szédelegve támolygott ki az ajtón. Első alkalommal történt meg, hogy még Beus után sem fordult meg, végigpásztázva a hátsóját, leellenőrizve a tavaszi kötelező zsírleszívás eredményességét. Magába roskadva kullogott vissza az iskolába, ahol Platón Államáról tartott előadást a másodikos nebulóknak, hosszan fejtegetve a bölcs gondolatfutamát az igazságról. A türannikus államnál azonban abbahagyta, egyszerűen azért, mert azt már ő sem olvasta. Egyetemista korában ezzel támasztotta ki, biztos alapra helyezve, a konyhaasztal billegő lábát, nem számítva arra, hogy egyik vasárnap a házinéni hangosan káromkodva felmosóval, vízzel, súrolóval beront a konyhába és bő vízzel patyolattisztára áztatja az Államot.

Két nap múlva József Attila tanár úr Petőfi Sándor egybegyűjtött verseinek félvászonkötéses példányával besétált a tanácsterembe és helyet foglalt az ablak alatt elhelyezett, külsős meghívottaknak fenntartott nyikorgó iskolaszéken. Sorra érkeztek a képviselők, kedélyesen beszélgettek, kávét töltögettek egymásnak, egy diszkrét laposüveg is körbejárt, majd mikor Kis Hugó polgármester elfoglalta a helyét az asztalfőn, mindenki leült a gravírozott névtáblájával ellátott székre. Beus felvezetésként megkerülve, ujjaival alig érintve a hangfalállványt, elsuhant a képviselők mögött és könnyedén lehuppant az asztalához. Kinyitotta a jegyzetfüzetet és mozdulatlanná merevedett, mint a jól idomított vadászkutya, amely szagot fogott.

– Tisztelt testület – kezdte el a felvezetőjét Hugó –, a mai ülés célja, hogy eloszlassuk a Petőfi-szobor kapcsán felmerült kételyeket. Mint azt tudjátok, kormányunk pályázatot írt ki jubileumi évfordulós köztéri szobrok megalkotására és felállítására. Ez most épp kapóra jött. A magyar forradalom és szabadságharc százötvennyolcadik jubileumi évfordulója alkalmából szobrot állítunk a legnagyobb magyarnak, Petőfi Sándor költő úrnak, aki sok boldog napot töltött a mi kis falunkban. De nem szaporítanám itt a szót, megkérem vendégünket, József Attila tanár urat, hogy részletezze mindezt. Még csak annyit fűznék hozzá, hogy bár egyszerű többséggel megszavazhatnánk az indítványt, jobban örülnék neki, ha az ellenzéki kollégák is csatlakoznának a kezdeményezésünkhöz.

Attila felállt a székről és idegesen igazgatta a zakóját. Azon gondolkodott, hogy is kezdje el. Egész éjszaka a tükör előtt próbálgatta, hogyan fog felállni, hogyan köszönti a testületet. Mondatról mondatra, gesztusról gesztusra elemezgette a mai tízperces beszédét, de most, élesben, hirtelen nem jutott eszébe, hogyan is kezdjen neki.

– Köszöntök… köszönöm… akkor… – kezdett neki mély sóhajok közepette. – Petőfi Sándor a negyvennyolcas forradalom egyik központi alakja. Volt. A Nemzeti Múzeum lépcsőjén elszavalta a tíz parancsolat… a Talpra, magyart, és kezdetét vette a forradalom, amelyben a magyar nép kifejezte a szabadság iránti óhaját.

Körülnézett. A képviselők maradék kávéjukat iszogatták, rágyújtottak, ahogy az zárt üléseken lenni szokott, Szukicsné a telefonját babrálta, várta, hogy betöltődjön a Wikipédia negyvennyolcas forradalom oldala, leellenőrizendő az elmondottakat.

– A forradalom… Petőfi… Segesvárnál látták utoljára. Ezt a hírt vitték a császárnak. És a császár nagyon megörült, hogy Petőfi meghalt. De Petőfi nem halt meg.

A testület néhány tagja köhögni kezdett a terjengő cigarettafüsttől.

– …Petőfi nem halt meg. Mindig volt Petőfinél néhány dedikált Petőfi-kötet, és ezzel fizette le a hírvivőket, akik tudták jól, hogy a halott költők dedikált kötetei dupláját érik. Vagy a tripláját. Elfogadták a lefizetést, és még örültek is, hogy Petőfi halott. A dedikáció miatt. Mármint nem igazából halott, csak úgy… Petőfi meg inkognitóban hazautazott, hogy száműzetése előtt még egy kis időt itthon töltsön. Még ha inkognitóban is. Egyenesen ideutazott a mi kis falunkba, mert hallotta a szóbeszédből, hogy itt, minálunk tisztességes emberek élnek és nem árulják el a költőket. Mindenki tudta, hogy itt van Petőfi, de heteken át mindenki úgy tett, mintha nem lenne itt. Egy szót se szóltak hozzá, annyira tisztelték, hagyták, hogy átérezze a haza szeretetét és nem zavarták ebbéli tevékenységében.

– De akkor honnan tudjuk, hogy itt járt? – szólalt meg Schlickmayer Donát virágkertész, ellenzéki képviselő.

– Tessék?

– Honnan tudjuk, hogy itt járt, ha nem beszélt vele senki?

József Attila szinte könyörgő szemmel nézett a polgármesterre, hogy segítse ki szorult helyzetéből. A polgármester elnyomta a szivarját, és közben annyit mondott határozott hangon:

– Hagyjuk a tanár urat végigmondani, azután majd kérdezni is lehet, ha valakinek nem világos valami. Bár a tanár úr a gyerekeinket tanítja és ha ők megértik, elég kínos lenne, ha mi nem értenénk meg.

Attila megnyugodva folytatta.

– Majd, miután kipihente a forradalom fáradalmait, batyuját megpakolva jóféle almával, szépapáink két keze által termesztett gyümölcsökkel, nekiindult a hosszú útnak…

– Barguzinba! – kiáltott fel Madarász Ernő vadőr, aki művelt, olvasott ember hírében állt, mivel csak vastag könyveket volt hajlandó olvasni. Ezer oldal alatt én le nem ülök, szokta volt mondogatni.

– Erről megoszlanak a vélemények…

– A fenét oszlanak meg, csak nem akarják, hogy megtaláljuk. Pontosabban, hogy hazahozzuk és az őt megillető helyre temessük. Javaslom, hogy az önkormányzat vegye kezébe az ügyet, és ha már szobrot emelünk neki, hozzuk ide az eredetit is. Már ami maradt belőle. Annyit adtunk mi az oroszoknak, a polgármester úr még a lányát is… cserébe hátha megkaphatjuk. Búcsúajándékként. Javaslom, hogy…

– Ernő! – vágott közbe a polgármester. – Lazítson, az isten szerelmére, mert megint infarktusa lesz. Kézbe vesszük, hazahozzuk, majd ha eljön az ideje, ha lesz rá pályázat, de most koncentráljunk az előttünk álló feladatra, tudja, kis lépés egy embernek… Az emberiség meg még várjon egy kicsit, magával együtt. Folytassa, Attila.

– Azzal zárnám, hogy hitelt érdemlően bizonyított, hogy Petőfi Sándor itt volt köztünk, itt van a szelleme most is, és őszinte reményemet fejezem ki, hogy itt is lesz, mint szobor, a főtéren… ha megszavazza a tisztelt ház. Köszönöm, hogy meghallgattak, és egyben bejelenteném, hogy az idei évben megjelenő könyvem Petőfi Sándor helyi szellemének lesz ajánlva.

Beus felugrott a székéről és egy pohár vizet töltött a kipirult arcú tanárnak. Bravó, súgta a fülébe érzékien, majd visszaült a helyére és ismét mozdulatlanná merevedett.

– Tanár úr, köszönjük. Akkor hát, kedves felebarátaim, képviselőtársaim, most a szavazásra kerül a sor. Elmondta tanár úr a mondandóját, kérdeztek, válaszolt, tessék kézfeltartással megszavazni a szoborállítást.

– Ugye a csontokról se feledkezünk meg? – súgta Ernő.

– Nem, nem, de csak szépen, sorjában. Egyenlőre csak fogadjuk el a tanár úr javaslatát.

– De nem én javasoltam – suttogta József Attila.

– Dehogynem, tanár úr, csak ne szerénykedjen. Fantasztikus ötlet, ami csak egy ilyen művelt főnek juthatott az eszébe. Képviselőtársaim, tessék csak megszavazni. A tanár úr gyermekeink, mindannyiunk gyermekeinek jövőbeni boldogulásáért küzd nap mint nap. Ennyit mi is megtehetünk.

– Én agglegény vagyok – szólalt meg Schlickmayer Donát ellenzéki képviselő.

– Annál inkább meg kell szavaznia a szoborállítást. Mit fog hagyni az utókorra? A szobor száz év múlva is itt lesz. Isten segedelmével talán még átfaragni sem kell gyermekeinknek, mint drága jó szépapámat. És egyébként is, én megértem, hogy önök ellenzékiek. De legalább a családos ellenzéki párttársaira gondolhatna. Az ő gyerekeik sorsa talán nem érdekli? Ezt ugye nem gondolja komolyan? Kezeket fel, barátaim, szavazzunk.

A polgármester körülnézett, majd Beushoz fordult.

– Írja fel, kérem, hogy a képviselő-testület József Attila javaslatára egyhangúlag megszavazta Petőfi Sándor szobrának felállítását.

A képviselők még elszívták a cigarettájukat, gyorsan felhörpintették a maradék kávéjukat és elhagyták a tanácstermet.

Attila odament a még papírjait rendezgető polgármesterhez, aki mindig, szinte rituálisan, jelzésértékűen utoljára lépett ki az ajtón. Szokta is mondani, a süllyedő hajót is először a…, de sosem fejezte be a mondatot, ezzel is nyomatékosítva a mondandóját.

– Polgármester úr, de ez nem az én javaslatom volt.

– Dehogynem, tanár úr, dehogynem. Olvassa csak el. Beus, hozza vissza azt a jegyzőkönyvet!

Beus visszapördült a hangfalállványnál és Attila kezébe nyomta a füzetet.

– De ezt most…

– Attila, most figyeljen ide – kezdte Kiss Hugó polgármester. – Maga költő, én politikus. Én nem értek a költészethez, bár igen szép alliterációim vannak, maga meg nem ért a politikához. Maradjunk ennyiben, jó? Ennek így kell lennie. Gondoljon csak bele, egy költő javasolja egy másik költő szobrának felállítását. Ez így helyes. Mondhatni, az elődöt az utód emeli az őt megillető piedesztálra, ez már szinte genetika. Mintha a saját költői énjének ősét emelné föl a Parnasszusra. Ugye, tanár úr? Most meg szépen hazamegy és kiszámolja, hogy mennyi kell a következő könyvéhez. Svanyú Jóska boltját megtámogattuk egy új fénymásolóval, majd beszélek vele, hogy kedvezményesen számítsa föl azt a sokszorosítást, és akkor marad is valami abból a pénzből, jó? Menjen csak haza és számoljon, hagyja a politikát azokra, akik értenek hozzá.