A dombok szelíden hullámzottak végig a part mentén. A tengeri szél a hosszú fű közé fűzte hűvös ujjait, sós párát lehelt a keskeny levelekre és a parton ülők hajára, arcára. Deormod egy rongyba tekerte a kését, és közelebb húzta magához Eadgythet.
– Visszajövök érted. Megígérem.
A lány hallgatott. Nem is nézett Deormodra, csak kelet felé, ahol a tenger lassan egybefolyt a közeledő éjszakával.
– Hallod, Eadgyth, visszajövök.
– Nem jössz vissza. Levágnak és eltemetnek, és én még azt sem fogom tudni, mi történt veled.
A sötétség a partra görgött a hullámok hátán. A szél hátrafújta Deormod fürtjeit az arcából.
– Nem, visszajövök! Az istenekre esküszöm, visszatérek hozzád. Ne sírj!
Magához húzta a lányt, végigcsókolta a nyakát, átkarolta karcsú derekát.
– Az istenek, ugyan. Mit mondana a pap, ha hallana téged?
– Bánom is én! A tenger, az ég, a szél isteneit hívom tanúnak, és felajánlom nekik az életem, ezen a világon vagy egy másikon, ha cserébe visszasegítenek hozzád. Megesküdtem. Így lesz.
Eadgyth hagyta, hogy Deormod közelebb húzza magához, majd a férfi vállára hajtotta a fejét. De hiába simogatta Deormod a testét, és hiába suttogott szerelmes szavakat a fülébe, a lány arcát továbbra is gyászos felhők borították árnyékba.
Miután Deormod elment, makacs, szüntelenül fúvó északi szél érkezett, és elsodorta magával a nyár maradék melegét. Az utak felett csillámló fellegekben szállt a por, a fákat lassan arany futotta be, és a tiszta ég színei megtörtek, hűvösre váltak, mint a sokat élezett kések és a homokkal súrolt fazekak fémje. Eadgyth néha kiment a partra, oda, ahol a domb beleszakadt a tengerbe, és vitorlák után kémlelt, vagy csak a horizontot nézte, és fázott, ahogy a hűvös szél áthatolt a ruháján és belemart puha bőrébe.
Mire a lombokról lekopott a nyári zöld, megfordult a szél, és csíkos vitorlás hosszú hajókat hozott magával. És mire a galagonya és a kökény bogyói kövérre híztak, Deormod holtan feküdt a Senlac-domb oldalában, nyolcezredmagával a véráztatta fűben.
Varjak lakomájává lett a kéz, mely Eadgyth derekát simogatta, madarak étkévé az ajkak, melyek mézes szavakat suttogtak a fülébe. S mire a fekete szárnyak felemelkedtek a mezőről, nem maradt semmi Deormodból, ami elárulta volna, ki volt valaha: csak a csontjai fehérlettek a többi csont között, és a neve szállt a szélben, mikor azok szólongatták, akik még nem tudták, hogy nem tér már haza.
Peregtek az évek, és közönyös kezükkel ráncokat rajzoltak Eadgyth arcára. Mint a hullámok a partot, itt hozzátoldottak, ott lekoptattak belőle: elmosták arcáról a mosolyt és a pírt, szeméből a várakozást, de kikerekítették mellét, csípőjét, combját. Egy télen, mikor fagyos szél fuvolázott a házak között, és a tengerpartot jégszilánkok csipkézték ki, Osmond, a kovácsmester megkereste Eadgyth apját. És mire a tavasz leolvasztotta a jeget a tócsákról és a deret az ágakról, a kovács tüze lassan felolvasztotta Eadgyth dermedt szívét is.
Peregtek az évek, és Deormod összetört bordái közé mezei pockok vájtak üreget, homlokát az ördögszem lila virága koronázta. A csatatéren gyíkfű, vérfű, szurokfű nőtt, a sárba taposott csontok fölött lovak legeltek.
Eljött a nap, mikor a kovács felesége utoljára ment ki a partra, utoljára hordozta végig tekintetét a láthatáron. Nem várt már senkit: ráncos kezével végigsimított a füvön, ahol egykor fiatal szeretők ültek, ősz haját kibontotta, hogy átfújja a tengeri szél. Búcsúzott.
A régi csatateret felásták, a sápadt csontokat kiforgatták a földből. Ki eltemette másutt, ki félredobta, ki a tengerbe vetette. És azon a napon, mikor a dunwichi erdő szélén három láb föld borult Eadgyth fölé, Deormod koponyája elmerült a hullámok között, és magával ragadta a visszavonuló apály.
~
Cuthbert atya volt az első, aki hangosan kimondta, amiről egy ideje mindenki suttogott: a tenger eljött, hogy elpusztítsa a várost.
Minden kikötőváros örök háborúban áll a széllel és a vízzel. Dunwich sem volt kivétel: utcái közvetlenül a víztől kúsztak fel a lapos dombokra, kitéve az elemeknek. De folyója és kikötője, gazdag kereskedői és szorgos halászai bőséget biztosítottak a városnak, és ha néha meg is tépázta a tetőket egy vihar, az ítéletidő csak jött és elvonult. Utána új házak és hajók épültek, és a templomokban gyertyát gyújtottak azok, akiknek a vagyonát és otthonát megkímélte a csapás. Tavaly azonban megfordult a város sorsa: a tenger már nemcsak csatát vívott ellene, de megindult, hogy elpusztítsa.
Az első vihardagály január elsején érkezett, és több utcát is lerombolt a város keleti végén. A szél megrázta a falakat, megtépte a tetőket, és magas, tarajos hullámokat hozott magával, melyek felfutottak a partra, szétszórtak mindent, ami az útjukba akadt, aztán a tengerbe mosták az egykori otthonok romjait. Az új esztendő árvák sírására, temetési énekekre virradt.
Az év viharos volt, a termés satnya és kevés. Sok gyermek nevét vésték kőbe az után az éjszaka után, és még többét, mikor a sovány nyárra megérkezett a következő tél. A tengeri szél új sírkövek között sziszegett és suttogott, és a bánattól meggörnyedt férfiak és asszonyok rongyos ruháit cibálta.
Cuthbert atya jobb esztendőért imádkozott, de hiába. Februárban újabb vihardagály érkezett, és egy újabb darabot harapott ki a városból.
– Hatalmasabb, mint sok víznek zúgása, hatalmasabb, mint a tenger morajlása, mindennél hatalmasabb az Isten – idézte Cuthbert atya, de a zsoltár szavait elnyomta a szél süvítése és a hullámok robaja. Az Úr messze volt, és a könyörtelen tenger már a házak küszöbét ostromolta.
A kemény télre dús nyár, bő aratás jött. A város lassan újra reménykedni kezdett Isten kegyelmében, és a karácsonyra készült, mikor Szent Luca napján eljött a végítélet.
A fagyos északi szél maga előtt hajtotta az esőfelhőket és a dagályt, mely minden korábbinál magasabbra emelkedett, és elöntötte Dunwich utcáit és a környező földeket. A jeges hullámok végigfutottak a sárba fagyott keréknyomokon, besiklottak a küszöbök alatt, majd felerősödve betörték az ajtókat és a falakat, felforgatták az asztalokat, és dermesztő ölelésbe zártak ifjakat, öregeket egyaránt. Az emberek a tetőkre menekültek, majd kétségbeesetten kapaszkodtak a dőlő kéményekbe és leomló gerendákba, míg a vihar ki nem tépte ujjaik közül a zsindelyeket és cserepeket is. Volt, aki az erdőbe futott, átölelte egy vastag fa törzsét, és a kéregbe vájt körömmel szorította a keze ügyébe akadó ágakat, más a templomba rohant, és térdre vetette a magát az árban, mely már az oltárkövet mosta. De sokaknak, nagyon sokaknak nem volt hová futni: maguk alá temették őket a zuhanó falak és tetők, a csontjukig megfagyasztotta őket a tenger, vízbe fojtotta a tajték és a zivatar.
Cuthbert atyát utoljára a Szent Leonard temploma előtti téren látták, ahogy a tenger felé fordulva térdelt a fekete vízben, arcán vastag patakokban csorgott le az eső, és a vihar egyre tépte, cibálta, csattogtatta nedves köntösét.
– Miért hagytál el minket, Uram? – kiáltotta, de válaszként csak a sikolyok érkeztek, melyet a szél a város elsüllyedő utcáiról kapott fel. Mögötte a templom teteje felszakadt, cserepek szóródtak a hullámokba és a templom melletti utcára dőlt romok közé. Ott, ahol aznap estig a hentes háza állt, egy asszony próbált talpra vergődni: a szél megtaszította, visszalökte a vízbe, egyszer, kétszer, míg nem állt fel többé. – A tenger eljött, hogy elpusztítson minket! Hol vagy most, Uram? Hol vagy? – A következő hullám arcul csapta Cuthbert atyát. – Hát a tenger erősebb, mint te?
Mire a vihar elvonult, Dunwich városa nem volt már virágzó kikötő. A folyó, melynek torkolatánál épült, elhagyta a medrét, és most két és fél mérfölddel északabbra ömlött a tengerbe. A kikötőnek magának nyoma sem volt, sem a parti utcáknak: az új partvonal jóval beljebb húzódott, és mólók helyett hosszú törmelékhalom szegélyezte. Az eddig lejtős dombok most hirtelen szinte függőlegesen szakadtak bele a vízbe, a megmaradt házak, melyek eddig a város közepén álltak, most a meredély szélén egyensúlyoztak.
A romok alatt halottak feküdtek, tíz, húsz, száz, számlálni se győzték. Nem maradt senki, aki ne siratott volna egy gyermeket, testvért vagy házastársat.
Cuthbert atya testét sosem találták meg. A visszavonuló tenger, talán haragjában, amiért egy másik istent szólított, magával vitte, hogy a hullámai csendes mélyén élő gyermekeit táplálja húsával.
Kiáltásai azonban megmaradtak azok emlékezetében, akik hallották őket és túlélték az éjszakát. A következő évtizedekben sokszor emlegették, kicsavarták, átszínezték ezeket a szavakat, míg csak az árnyékuk lebegett az emberek gondolatai közt: a meggyőződés, hogy Dunwichben a keresztény istennek nincs hatalma, mert az egyetlen úr a tenger – és a tenger megindult, hogy elpusztítsa a várost.
Dunwichben akkor még nem tudta senki, hogy a vihardagály, mely megfosztotta a várost folyójától és kikötőjétől, a tenger túlpartján szigeteket, utakat, szántókat nyelt el. Mélyen a szárazföldön fekvő falvak lakói, akik rettegve vészelték át a pusztítást, reggel egy öböl szélén találták magukat, a mocsaras lapály helyén kikötőnek való, mély vízzel. Amit a tenger aznap egyik partján elvett, a másikon ajándékba adta.
~
Mikor pár év múlva megérkezett az új évszázad, olyan csapásokat hozott, melyek mellett eltörpült a hullámok házról házra, utcáról utcára kúszó pusztítása. Nem voltak már enyhe telek, csak egyre több jég és hó, egyre dermesztőbb fagyok, melyek kiszívták az erőt emberből és állatból egyaránt. A termés sovány volt, a marhák megbetegedtek és halomra hullottak, és a halál fekete tollával új térképet festett a földre. Aszott alakokat rajzolt, akiknek a bőre sárgásan lógott hegyes vázukon; csecsemők csupaszra rágott csontjait; gennyes bubókat és rothadást, mely feketére festette a haldoklók ujjait, és kékre az arcukat; vértől vörös kardokat, buzogányokat, lándzsákat, máglyák lángjait, ahogy az emberek, miután hiába fenyegették az eget, a telet, az alattomos ragályt, kétségbeesésükben egymás ellen fordultak.
Mit számít nem csupán ezrek vagy százezrek, de milliók pusztulása mellett egyetlen falu? A nagy éhínség után csekély veszteségnek tűnt, mikor az orkán Dunwich egy újabb utcáját taszította a tengerbe. Miután nyilak lyuggatta páncéllal, kézitusában összeroncsolt testtel ezrek maradtak ott Crécy mezején, csak a környékbeliek foglalkoztak azzal a négyszáz dunwichi házzal, melyet a vihar egyetlen éjszaka alatt söpört a hullámok közé. Két évre erre a fekete halál kaszája minden harmadik ember életét learatta – mintha a pokol kapuja nyílt volna meg a földön.
Pár évvel később a Szent Marcellus napján tetőző áradat elnyelte Dunwich azon részét is, melyet eddig megkímélt a tenger. A nagyobb csapások után ez jelentéktelennek tűnt: a világ meg se rezdült, mikor a hullámok elnyelték Szent Mihály, Szent Márton, Szent Leonard, Szent Bertalan, végül pedig Szent Miklós templomát is, és az egykori nagyvárosból csupán néhány utca maradt. Csak a dunwichiek állapították meg újra és újra: a tenger eljött a városért – és azon a vidéken a tenger erősebb volt, mint Isten és minden szentje.
Eltelt száz év, mely alatt csak a föld és a tenger mélyén honolt béke. De akik ismerik e békét, nem beszélnek róla.
~
Miután Dunwichot elhagyta a jó szerencse, elkezdték elhagyni az emberek is. Sokan – a folyót és a kikötőhelyet kereső kereskedőket követve – átköltöztek Southwoldba, vagy beljebb a szárazföldre, Saxmundhambe, Yoxfordba, Denningtonba és más falvakba, ahol nem kellett attól tartaniuk, hogy egy éjjel a hullámok emelik ki őket az ágyukból.
Dunwich lakói egyre fogytak: már csak ezren voltak, már csak hétszázan, ötszázan. Minden vihardagály, minden leomló templom után újabb túlélő családok pakolták össze szegényes holmijukat. Az elhagyott házak magukba roskadtak, benőtte őket a fű, magáénak követelte a lassan, kérlelhetetlenül egyre beljebb kúszó tenger. A templomok tovább tartották magukat: Szent Ferenc, majd Szent Katalin kápolnája üres héjként, de büszkén állt, míg a part meg nem roskadt alattuk, és egy éjjel a hullámok közé nem zuhantak. Keresztelő Szent János temploma még azután sem adta meg magát a sorsnak, hogy elhagyták, és a köveit elkezdték elhordani a környékbeli építkezésekre. De a víz végül elérte, és a meggyalázott falak halk sóhajjal a tengerbe roskadtak.
Az emberek fogytak, egyre fogytak. A távoli Stratfordban megszületett egy gyermek, felnőtt, és Dunwich mit sem tudott arról, hogy a szavai majd túlélik a házakat, a templomokat, a várost magát. Aztán örökre lehunyta szemét, szintén nem sejtve jövendő halhatatlanságát, és a tenger egy újabb darab földet hódított meg. A messzi fővárosban egy férfi lőporos hordókat rejtett a parlament pincéjébe, majd kínszenvedéssel és halállal fizetett érte, és míg az emberek lázasan tárgyalták az eseményeket, Dunwich kiürült házait megtöltötte a tenger, a beszélgetés és ének hangjait felváltotta a hullámok locsogása.
A városban már csak kétszázan, százan maradtak. A tenger elérte a Szent Péter-templomot, és a keleti oromzat úgy dőlt a vízbe, mintha üdvözölni akarná a véget. A torony – harangjától, vízköpőitől, minden ékességétől megfosztva – még vagy tíz évig tartotta magát, mielőtt feladta a küzdelmet az elemek ellen. Nem egyedül bukott: a házak, melyek egykor a piacteret szegélyezték, vele tartottak a hullámsírba.
A következő három évtized alatt apránként a tenger alá süllyedt a Scotts Lane, a Duck Street, és az egykori dominikánus zárda épületei is. Mire II. György király trónra lépett, Dunwichnek csupán egyetlen temploma maradt.
Elfogytak az utcák és a házak, és rég a tenger fenekén feküdtek már Dunwich dombjai, terei, mólói. Csak a Mindenszentek temploma tartotta magát még kétszáz évig a meredeken leszakadó part szélén: egy utolsó bástya, ami ellenállt a tengernek.
Aztán lassan az is omladozni kezdett. Már nem maradtak elegen a városban, hogy megőrizzék a széllel, esővel, a követ is elrágó idővel szemben. Berogyott a teteje, majd a padló repedéseiben felmagzott a pitypang és a lóhere, és a falfestményekről lekopott a szentek áhítatos arca. Mire az első autók végigfutottak az utakon, és a technika új horizontokat nyitott meg az emberek előtt, a templom falában is új ablakok nyíltak: a kihulló kövek kapukat tártak a tengeri szélnek, és a kecses boltívek sirályoknak adtak menedéket.
A tenger lépésről lépésre kúszott a falak felé, apránként mosta ki alóla a dombot, míg el nem érte a templom küszöbét. Sorra térdre rogytak a boltívek, egyre fogyott, rövidült a templomhajó. Már csak négy ív maradt… Már csak egy… Már csak a torony… De az kitartott, amíg elszálltak fölötte az első repülők, kitartott, amíg a világ megismerte a lövészárkok iszonyatát. Hiába: minden tudomány és találmány éppoly haszontalan volt a tenger ellenében, mint a tomboló viharba kiáltott szavak.
A torony végül szinte egy darabban dőlt a tengerbe, a magas part és az egykori temető egy darabjával együtt. A hulló kövek között koponyák görögtek az acélszürke hullámok közé, bordák siklottak elő félig elrothadt kabátok alól, és apró csontok és kavicsok szóródtak szét a parton és a sekély vízben.
Az ösvény, mely addig a templomhoz vezetett, most csak a tengerhez fut: átkanyarog a füvön, melyet szeszélyes mintákba fésül a szél, majd egyszerre véget ér ott, ahol a meredek part leszakadt, mintha egy hatalmas kés metszette volna el. A másik végén, egy omladozó boltív mögött Dunwich utolsó házai várnak a hullámokra, melyek töretlenül ostromolják a partot.
~
Az egykori város ma már csak pár ház egy halálra ítélt dombon. A hullámok mossák, egyre mossák Dunwich határát, lépésről lépésre kebelezik be a várost: ahogy a kikötő után a házakat, a házak után a templomokat, most a mezőket veszik sorra. A tenger nem siet, nem gyűlöl, de nem is kegyelmez: ősi erejével szemben mit sem érnek az emberek gátjai és falai, sem az ifjabb istenek templomai és oltárai.
A rétek után következik majd az erdő, ahol Eadgyth csontjai szunnyadnak. Az évszázadok elkoptattak mindent, ami a sírját jelölte volna: nem maradt más, csak a nagy tölgyfa, melynek gyökerei lassan körülfonták a nyughelyét.
A tengerfenéken, az örök sötétségben Deormod koponyája fekszik a homokban, és türelmesen vár. Várja, hogy a régi istenek, a tenger, az ég, a szél istenei hazavigyék. Várja, hogy a tenger addig rombolja a partot, míg eléri a sírt a fák alatt, és az áramlat egymás mellé sodorja őt és Eadgythet. És amíg vár, ha feltámad az orkán, és felkorbácsolja a vizet, a leomlott templomok harangjainak szava visszhangzik a sekélyesben.
De a tenger mélyére nem ér el az sem. Ott, ahol a legvadabb viharok hullámai alatt is örök csend honol, mérik végtelen idejüket Deormod ősi istenei. És ők még a halottaknál is türelmesebbek.
