Ági összekuporodott a fal tövében, megint kislánynak látszott, szinte akkorára zsugorodott, mint az anyja.
Már megint a hormonok, ez normális, ahogy dr. Treitens mondaná. Anyám szerint a doktor úr folyton csak nyugtatni akarja Editet. „Sarlatán az az ember, amennyit fizet neki a feleséged, nem is mondana mást, mint ami az ügyfélnek tetszik.” Rájuk akartam hagyni: női dolgokkal foglalkozzanak nők és a nőgyógyász.
Az persze féléve engem is meglepett, hogy Ági hirtelen nőni kezdett. Tudtam, hogy a nők gyorsan alakulnak, ha megjön kamaszkor. Ági viszont két nap alatt kinőtte a házat, egy hét múlva pedig a felhőkig ért a feje.
Edit el is vitte dr. Treitenshez, a doktor bizonygatta, hogy a növési zavar gyakoribb, mint gondolnánk: „Ilyenkor egy fiatal próbálgatja a pszichéjét és a testét: átmegy több identitáson, ízlésen és akár magasságon is, mire megtalálja a megfelelőt.”
Belenyugodtunk, hogy egy kamasz lány mellett a szülők mindig kényelmetlenül érzik magukat. Engedni kell, hadd kísérletezzen magával! Anyám erre azt mondta Editnek: „Csak azért, mert érik a lány, még nem szabad abbahagyni a nevelést! Most kell igazán figyelni, ez az a kor, amikor nem kéri az ember a figyelmet, de megjegyzi.”
Edittel nem tudtuk, hogyan figyeljünk a lányunkra, amikor úgy tűnt, meg se hallja a felhők közt, amit beszélünk hozzá. Hiába kérdeztük mindennap, milyen volt a suli, mit kér reggelire, vagy mikor hívja meg hozzánk a barátnőit, Ági teljesen néma maradt. Edit hajtogatta, hogy a többi kamasz lány is így működik: „A szülő hangja egyszerűen nem jut el a gyerek fülébe.” Dr. Treitens ezt úgy magyarázta, hogy ilyenkor kiélesedik a hallás. „Ha a lányuk meghallja a szülői hangtónust, megfeszül a dobhártyája, meg sem rezdül, fiziológiailag képtelen az önök beszédét befogadni.”
Anyám azt mondta, érti Ági problémáit, szülőként pedig az lenne a dolgunk, hogy ne emlékeztessük a lányunkat arra, mennyire megváltozott a teste. „Megnőtt, ezzel nincs mit tenni, úgy kell bánni vele, mintha mi sem történt volna.” Jobb ötletünk nem volt, hallgattunk anyámra. A ház tetejét visszaépíttettem, Edit nem főzött több ételt Áginak, mint nekünk kettőnknek, és amikor hozzá beszéltünk, figyeltünk, nehogy fölfelé nézzünk, mindent csak úgy, ahogyan kislánykorában. Hiába: Ági nem fért be a házba, továbbra sem akart enni, és látszólag ugyanúgy nem hallott minket, mint korábban.
Viszont észrevettük, hogy egyre többet jár anyámhoz. Edit gyanakodni kezdett: „Anyád vagy hazudik, vagy boszorkány: mégis, hogy férhet be Ági abba a kis lakásába? És mikor eszik egyáltalán? Anyád eteti?” Anyámnak természetes volt, hogy Ági mindig talál helyet nála, az evésről pedig a lányunk kérésére nem beszélt: „Nem szabad faggatni Ágit a kajáról, mindent csak úgy, mintha mi sem történt volna!” – mondta nekünk.
Ági hosszú idő után akkor beszélt először hozzánk, amikor a barátját akarta bemutatni: „Andris átjöhet hozzánk szombaton vacsizni?” – kérdezte, kórusban mondtuk neki, hogy igen, de Ági nem reagált. „Valahogy így képzelhetik el a hívők, amikor Isten szól hozzájuk” – mondtam mosolyogva Editnek, az se zavart, ha a lányunk véletlen épp ezt hallja meg –, „szól egy hang felhők közül, de akármit beszélnek hozzá, nem válaszol semmit.” Edit ajkai összeszorultak: „Anyád már biztos tud erről az Andrisról is” – súgta.
A fiú tényleg eljött hozzánk, szót értett velünk, nem volt benne semmi feszengés, különösen, ha Ágiról beszélt. „A maguk lányánál nem láttam még jobb fotóst. Olyan közeli képeket csinál a repülőpilótákról, amiket még Frici bá sem tud: minden grimaszuk látszik vezetés közben. Látjuk is az irigységet Frici bácsi arcán, amikor szakkör elején prezentálunk.” Andris elmondta, hogy Ági újabban űrképek készítésével is foglalkozik: „Mindig azzal jön, hogy előbb fog felvételt készíteni az Androméda-galaxis középpontjáról, mint bármelyik űrtávcső.”
Andris legjobban a lányunk szemét szerette. „Nem tudom, ezt mondták-e már – szólt Edithez –, de Ági szeme teljesen olyan, mint a magáé. Csak nézzenek rá, ugyanúgy koncentráltan csillog az a kék szivárványhártya a pupilla körül!” Andris fölnézett, mi nem fordultunk fölfelé, tudtuk, hogy úgyse látunk semmit, inkább Ági kezére figyeltünk. Úgy tűnt, akármekkora a lányunk, a tenyere tökéletesen belefér a barátja tenyerébe.
Edit szeme alatt ezután kezdtek megjelenni a mély, zöldes karikák. Dr. Treitenst ismételgette: „Minden normális, normális.” Én úgy mondtam, hogy Edit ekkoriban: „Üres szemmel tartotta Ágit.” Figyelt a lányára, látta, merre megy a lakásban, de koncentrált, nehogy ránézzen vagy hozzászóljon, ez okozta neki a legnagyobb fáradságot.
Anyám ezekben a karikákban is hanyagságot látott: „Csak a munkára figyeltek, nem csoda, hogy semmi idő a lányotokra!” – bár kettőnkről beszélt, csakis Editre nézett. „Szülte volna meg maga helyettem! – ripakodott rá Edit. – Úgyis azt gondolja anyuka, hogy ez az egyetlen dolog, amit én csináltam a lányomnak!” Anyám meghökkent, hosszan bámult előre, néhány pillanat múlva már gyanakodtunk, hogy nem is ránk néz, hanem mögénk.
Hátra fordultunk, Ági a sarokban kuporgott, apró gombócot láttunk a lányunkból, de akármilyen kicsinek is tűnt hirtelen, a felhő ott volt a feje körül. Szipogást hallottunk. „Most rád néz” – mondta anyám határozottan Editnek, én pislogtam, próbáltam a vöröses, alkonyi felhő mögül az arcot kivenni.
„Apa, apa kell” – mondta, a hangja négyéves formára változott. Anyám jobban megdöbbent, mint az előbb. Közelebb léptem. „Itt vagyok” – megsimogattam Ágit: a tenyeremmel az egész hátát be tudtam födni. Nem tudom, a szipogástól hallotta-e, amit mondtam, de így folytatta: „A férfiak mind olyanok, mint te?”
Lajos bácsi a lámpafénynél olvasott. Már fél tizenegy volt. De csak olvasott. Magányosan, visszavonultan élt. Goethét lapozta. Majd becsukta a könyvet s eloltotta a lámpát. Jól aludt. Reggel hat körül ébredt. Még evés előtt felhajtott egy fél deci pálinkát. Megreggelizett. Csípős kolbászt evett zöldpaprikával. Jólesett neki. Miután jóllakott, fogta magát és öltözött. Sanyi bácsihoz igyekezett, az utcai könyvkereskedőhöz.
A polgármesteri rezidencia, egykori imaház folyosóján szótlanul ült József Attila, általános iskolai irodalomtanár és kényszeres költő. Fiatal kora ellenére, még alig múlt harminc, már tíz verseskötete megjelent szerzői kiadásban, a polgármesteri hivatal bőkezű támogatásával.
Z. Dániel már nyomban a könnyű szédüléssel és sajgó féltékenységgel járó tizenöt éves találkozó után elkezdett készülni a nagy feladatra. Először is keresett egy nagy, de legalább lapos követ a Küküllő partján, és azóta a szájában hordta; csak evésnél vette ki, de azzal is aludt – vagy a kő aludt vele, mondhatnánk, ha filozófusok volnánk. Apropó, filozófia. Z. Dániel rengeteg filozófiai munkát is elolvasott a rendelkezésére álló közel öt évben, különös tekintettel az idő múlására, az érettségre, mint olyan(ra), a közösségek értékére, az elmúlás tragikumára, sors- és
A nevem 02090702011407. Békésen élünk a 190914072- 1120118092025-ön. Mindenki a dolgával törődik, teszi, amit tennie kell. Számunkra nincs múlt, jelen és jövő; nem tudjuk, mi a történelem – ha te sem érted ezeket a fogalmakat, nyájas olvasóm, akkor sikerrel járt utolsó elkeseredett vállalkozásunk.
Pável hegymászó, egy társkeresőn találtam rá, és önmagamra. Ragyogtam a szerelemtől. Büszke voltam, hogy az enyém. Lázas kételyeimet, kusza vívódásaimat megosztottam vele, beszéltem neki kedvenc orosz költőimről, Jeszenyinről meg Ahmatováról – elcsodálkozott, hogy van még orosz nyelv és irodalom szakos bölcsész –, és saját verseimből is felolvastam neki. A végletekig kitárulkoztam. Húszas éveim keserűsége elmúlt, határtalan csend és békesség szállt rám. Könnyű lettem, sőt súlytalan. Álmomban is tengerzöld szemét láttam, gyengéd érintése simogatta testemet.
Másodikos középiskolás korában indította és szerkesztette T. – osztálytársával és testi-lelki jó barátjával, Vrábel Sándorral – a Diákélet c. komáromi diáklapot. Hogy hány száma jelen(hetet)t meg, arra már nincs adat, s nem is valószínű, hogy bármi is előkerül(het) még a lappal kapcsolatban az azóta eltelt idők súlyos tömbjei alól.
Négyen négy napon át lovagoltunk Częstochowától Zamarskiig. A háború irányába tartottunk a békéért zarándokolva. A napi átlag, harminc kilométeres táv embert–állatot próbáló, ezért szünnapokat is iktattunk programunkba. Lóháton olyan eseménydús volt az idő, hogy szinte féltem, nem fogok tudni mit kezdeni szabadidőmmel. A lovak pihentek. Logisztikai emberünkkel együtt öten kísérleteztünk, hogy interneten szállást keressünk az előttünk álló újabb egyhetes szakaszra.
Ennis reggel elhúzta a csíkot, éjjel pedig teli hassal érkezett meg, és fintorgott egy sort a macskatápos edénykéje fölött, mielőtt elvonult aludni. Mónikában forrt a méreg. Végül fogott egy DVD-író filctollat, és szép olvasható, nyomtatott betűkkel ráírta a nyakörvére: NE ETESS!