Nem is akármilyen! Magas, vállas, szőrös a melle – utálom a csupasz férfiakat –, mellesleg figyelmes és gyengéd.
Pável hegymászó, egy társkeresőn találtam rá, és önmagamra. Ragyogtam a szerelemtől. Büszke voltam, hogy az enyém. Lázas kételyeimet, kusza vívódásaimat megosztottam vele, beszéltem neki kedvenc orosz költőimről, Jeszenyinről meg Ahmatováról – elcsodálkozott, hogy van még orosz nyelv és irodalom szakos bölcsész –, és saját verseimből is felolvastam neki. A végletekig kitárulkoztam. Húszas éveim keserűsége elmúlt, határtalan csend és békesség szállt rám. Könnyű lettem, sőt súlytalan. Álmomban is tengerzöld szemét láttam, gyengéd érintése simogatta testemet.
Egy éjjel felrázott. Ködülte szemmel néztem, és ő magához ölelt. Éreztem rajta az ágy melegét, vére lüktetését, szeme mintha nem is zöld lett volna, hanem koromfekete, a szembogarában vöröses fény parázslott, izzott a sötétben.
– Ajándékot vettem neked, nem bírom kivárni a reggelt. – Egy keskeny, bordó cipősdoboz volt a paplanon, vékony, piros műanyag kötéllel átkötve, a masniba két karabiner egymásba akasztva – egy piros és egy kék. Álomittas, tétova ujjakkal bontogattam a csomagolást. Puha hasított bőrből készült, bordó-fehér cipőt emeltem ki a dobozból. Forgattam, beledugtam kézfejem, egy zergének is kicsi lett volna. Kérdőn néztem rá.
– Próbáld fel! – Begörbült ujjakkal préseltem bele lábamat a finom cipőbe.
– Szuper! Pont a méreted. Tudod, a mászócipőknek legalább egy számmal kisebbnek kell lenni a kényelmesnél, de inkább kettővel. Első mászócipőnek ez kiváló, aztán a második kisebb lesz.
Csodálkozva bámultam.
– Mászócipő? Nekem? Szédülök a hidak mentén vagy ha lenézek az emeletről.
– Az én csajom szuper mászó lesz, meglátod, légiesen siklasz majd a falon, ahogy a táncoslányok. A balettosok kiváló falmászók.
Csendesen hümmögtem. Valamikor tényleg jártam balettra. A nagymamám íratott be, mert csámpás volt a lábam és döcögő a járásom, és az ő unokája legyen nőies.
– Muszáj most eljönnöd velem, meglepetéséjszaka lesz.
Órámra néztem. Hajnali kettő. Pizsamámra rávettem a télikabátom. Körülöttünk minden aludt. Újpest külvárosában egy gyártelep bejáratánál lefékezett, kiszállt, a portásfülke ablakán zörgetett. Kibotorkált egy szürke egyenruhás őr, Pável a markába nyomott valamit, az meg felemelte a sorompót, lassan gurultunk végig a telepen, egy óriás kémény közelében parkoltunk le. Méretes sporttáska került elő a csomagtartóból, Pável kézen fogott és megindultunk a szerelőcsarnok felé. Görcsösen szorítottam a cipősdobozt a hónom alatt, izzadtam, pedig hideg éjszaka volt. Nyikorgott a rozsdás, kétszárnyú ajtó, a felső ablakokon bevilágított a telihold. Csillogott a tágas tér, ahol gépek helyett kötelek lógtak a falak mentén, izzadt krétapor savanykás egyvelege a levegőben. Sohasem jártam falmászóteremben.
A táskából elővette a felszerelést, beülő, magnéziás zsák, karabinerek. Megsimogatta a fejemet, a pizsamámra felhúzta a beülőt, lépésről lépésre mászószerelésbe öltöztetett.
– Menni fog! Meglátod!
– Tériszonyom van. A gimis diákcserén a Szent Pál-székesegyház tornyában álltam, a kerengő ajtajába kapaszkodtam, remegett a lábam, szédültem. Nem tudtam kilépni a külső folyosóra. Az ofőm rángatott ki, arccal a fal felé fordított, két kezemmel a falat támasztva, háttal London panorámájának jártam körbe a kupolát és alaposan megismertem a vakolatot. Az egész osztály rajtam röhögött.
– Látod, a félelmek leküzdhetők. Bízz magadban, képes vagy rá!
– Nem kapcsolsz valami fényt?
Elővette fejlámpáját, és nekem is adott egyet.
– Valami erősebbre gondoltam.
Maximumra csavarta a fényerősséget.
– A tulaj nem tudja, hogy van kulcsom a teremhez. Egyébként a telihold fényében sokkal izgalmasabb. Kezdjük a rózsaszín úttal, az a legkönnyebb, három A-s.
Teli talppal, tébláboló mozdulatokkal toltam felfelé magam a tizenöt méteres falon. Kísérteties árnyak suhantak el, meg kell csinálnod, suttogták. Félve néztem le, Pável fejlámpájának apró fénye pislákolt a mélyben, sugara nem ért el hozzám. Lép, fog, lép, fog; mindig három stabil pont, nem is olyan nehéz, mindjárt fent vagyok. Az adrenalin szétfolyt a testemben, megérintettem az utolsó fogást, megrántottam a kötelet. Megvagyok!
Páros lábbal rúgtam el magam a faltól, gyorsan ereszkedtem lefelé, és Charlie egyik angyalának képzeltem magam. Földet érve lekapcsoltam a biztosítókötelet, és Pável nyakába ugrottam. Pörgött velem, én boldog voltam.
Szuper hősöm egy hat C-s pályán megmutatta, mi a cél, hová fogok eljutni az ő útmutatásával: rám kacsintott, majd légiesen felszökkent a falra, könnyedén ült a jobb sarkán, tolta át súlyát a balra, hangtalanul kúszott felfelé; időnként lenézett rám. Tekintetétől kivilágosodott a terem, fénylettek az ablakok, szép volt a téli reggel, és én őriztem a bágyadt világosságot.
Hetente kétszer jártam edzésre, egyszer meg ő foglalkozott velem. Lépéseim pontosságát fejlesztette, lábujjaimon puhán forduljak, hangtalanul lépkedjek, elegánsan mozogjak a falon. Minden tőlem telhetőt megtettem elégedettségéért. Ám minél jobban igyekeztem, annál jobban döngtek lépteim, húztam a cipőm orrát, rugdostam a deszkapalánkot, még a boulderteremben is tudták, Zsófi próbálkozik. Trampli voltam. Az edzések meg terhesek. Lépten-nyomon beleestem a kötélbe, nem tudtam felszökkenni a kifelé dőlő falakon, pedig még egy mászóutat is elnevezett rólam: Zsófia álma. Ő tervezte és építette, kizárólag nekem. Annyira szerette volna, ha az ő csaja kimássza az általa épített bonyolult utat. A pálya kétharmadánál tett bele egy atletikus lépéskombinációt, ahogy ő mondta, és nem árulta el a technikáját. Jöjjek rá magam! Az öltözőben az egyik mászócsaj megelégelte gyötrődésemet, elárulta, hogy kell: a bal lábammal sarkazzak a fejem mellett, és a sarkammal húzzam fel magam, akkor a bal kezemmel elérem a következő fogást, simán túljutok az akadályon. Titokban lejártam a lánnyal gyakorolni, diktálta a lépéseket-fogásokat, simán átjutottam rajta. Másnap jött az emberem, meg akartam mutatni tudományomat, de lecsúszott a sarkam, ötször megpróbáltam, ötször csúszott le. Hetekig nem engedte, hogy új pályát építsenek, mert ezt nekem teljesítenem kell. Végül a teremfelügyelőnek elfogyott a türelme, újrarakták az utat, új nevet kapott, kevesebb lett benne a kihívás. A mászóút nevét és nehézségét jelölő kártyát megkaptam emlékbe, valaki beszúrta, hogy örök. Zsófia (örök) álma. Az öltözőben belenéztem a tükörbe. Rettenetes arc nézett vissza rám. Zilált voltam és szétesett.
Elnyomtam az érzéseimet. Nem írtam verseket, megbuktam az orosz romantika vizsgán, belebetegedtem a gondolataimba. Jöttek a fizikai tünetek, hasogatás a női részeimben, szorítás a mellkasomban, a hajam is hullott, minden pozitív érzés elhagyott. Az orvosok nem értették, fájdalomcsillapítókat meg antidepresszánsokat adtak. Hónapokon át szedtem a gyógyszereket, és az emberemmel kéz a kézben vártam a csodát. A születésnapomra alapfokú sziklamászó tanfolyamot kaptam. Reggelente, amikor megközelítettük a Róka-hegyet, hevesen vert a szívem, a gyomrom a torkomig emelkedett. Pável mindig elkísért. Nekitámaszkodott egy fának és onnan figyelte fejlődésemet. Elöl mászás, mondta az oktató. Próbáltam hanyag eleganciával pakolni a közteseket, akasztani a karabinereket, légies mozdulatokkal haladni felfelé. Hétről hétre legyőztem önmagam.
Egy szépnek ígérkező júniusi hétvégén a mászótársakkal a Magas-Tátra legnehezebb turistaútjára indultunk, a Sas útra. Meredek szakadékok, égbe törő csúcsok, simára koptatott kövek, láncok és gyorsan változó időjárás. A tragikus balesetekről nem beszéltünk. Biztosítókötelet kértem, meg sisakot, az utóbbit engedte, a kőhullások kiszámíthatatlanok, a biztosítás szóba sem jöhetett egy láncokkal kiépített turistaúton. Nem röhögteti ki magát, hogy az ő párját pórázon kell vezetni.
Az időjárás-előrejelzés tévedett. A levegő rohamosan hűlt, az út jegesedett, lépésről lépésre alattomosabb lett, leszállt a köd, megindult a jégdara. Az ujjaim megdermedtek. Nem éreztem a sziklákon a fogást, nem tudom, hányadik kéményben másztunk fel és le, fogyott az erőm, karom elnehezült. Nem bírom, suttogtam. Segíts, kértem hangosabban. Nem tudom, válaszolt-e, a szél elvihette a hangját. A lábam rángatózott, mint a varrógép tűje, rémisztő volt. Próbáltam úrrá lenni rajta, mélyet lélegeztem, a sziklára lapultam, tipegtem a borsónyi kiszögelléseken. Aztán se előre, se hátra. Vágytam segítő kezére, az érintésére, biztató szavára, de ő már a sziklán állt, felülről megmarkolta hátizsákom hevederét, egy lendülettel felrántott a platóra. Kitört rajtam a hisztéria. Zokogtam, káromkodtam, öklömmel a mellkasát püföltem, ő egy pofonnal vetett véget a jelenetnek. Végigmentem a Sas úton.
Hazatértünk után éjszakákon át forgolódtam álmatlanul, vártam az ismerős kulcszörgést a zárban, a hozzátartozó köhintéseket, vágytam cirógatására, biztató szavára, hogy fussunk neki újra, menni fog. De hiába. Nagy volt a csönd körülöttem. Takarómba burkolództam, munkahelyemen beteget jelentettem, napokon át hevertem az ágyban. A nálam hagyott ruhadarabjaiba temettem arcomat – két fiókot is kiürítettem neki. Döbbenten láttam, alig volt bennük valami. A komód tetején, a falnak támasztva főhelyen a Hegymászók kézikönyve, nagy alakú, mutatós könyv sok-sok bölcsességgel, alapismerettel, technikával, tapasztalattal. Vagy harmincan forgatták előttem. Az első oldalon ott a lista, kik és mikor tanultak belőle, aztán továbbadták valakinek, akit érdemesnek gondoltak rá. Pável a titkos falmászásunk hajnalán adta át nekem. Kezembe vettem, átpörgettem az oldalakat, mutatóujjammal simogattam a neveket. Az övénél jobban elidőztem.
2020. március 11.–2022. január 17. Miszlay Pável
2022. január 18-tól 20… Kökény Zsófia
Hibajavítót keresek. Kiborítom a tolltartós dobozomat, a filctollak szétgurulnak. Csöngetnek. Felismerem kontúrját a bejárati ajtó üvegén.
– Szia! Bocs a zavarásért. – Futólag homlokon csókol. – Nem dolgozol?
– Kimerültem. Kivettem néhány szabadnapot.
Kulcscsomómat leteszi a komódra.
– Ezt visszahoztam, és elviszem a maradék cuccomat.
Remegő kézzel kidobálom a fiókból a gatyákat, a pólókat, az ágyamból a megnyugvást adó polárt. Megakad a szemem a nyitott hegymászókönyvön. Véletlenül rálépek az egyik filctollra. Fekete. Felemelem, leveszem a kupakját és vastagon átsatírozom a könyv első oldalán a nevem.
Másodikos középiskolás korában indította és szerkesztette T. – osztálytársával és testi-lelki jó barátjával, Vrábel Sándorral – a Diákélet c. komáromi diáklapot. Hogy hány száma jelen(hetet)t meg, arra már nincs adat, s nem is valószínű, hogy bármi is előkerül(het) még a lappal kapcsolatban az azóta eltelt idők súlyos tömbjei alól.
Négyen négy napon át lovagoltunk Częstochowától Zamarskiig. A háború irányába tartottunk a békéért zarándokolva. A napi átlag, harminc kilométeres táv embert–állatot próbáló, ezért szünnapokat is iktattunk programunkba. Lóháton olyan eseménydús volt az idő, hogy szinte féltem, nem fogok tudni mit kezdeni szabadidőmmel. A lovak pihentek. Logisztikai emberünkkel együtt öten kísérleteztünk, hogy interneten szállást keressünk az előttünk álló újabb egyhetes szakaszra.
Ennis reggel elhúzta a csíkot, éjjel pedig teli hassal érkezett meg, és fintorgott egy sort a macskatápos edénykéje fölött, mielőtt elvonult aludni. Mónikában forrt a méreg. Végül fogott egy DVD-író filctollat, és szép olvasható, nyomtatott betűkkel ráírta a nyakörvére: NE ETESS!
Sose láttam még ilyen csendesnek New Yorkot. Zavarodottan megdörzsöltem a szemem. Pontban reggel hétkor kelek hétköznaponként. Nincs szükségem ébresztőre, mindig az autók zaja kelt fel. Háromnegyed tíz: ennyit mutat most az óra, én pedig csodálkozva néztem ki az ablakon. Nem hittem a szememnek. Pizsamában kicammogtam az utcára, s megálltam az út közepén. Csend. Megpiszkáltam a fülem. Hello? A látszólag véget nem érő utcán egy autó sem haladt át, egy árva lélek sem akadt a láthatáron.
Kiss Jolán, a raksai SZTK recepciósa elkerekedett szemekkel olvasta a bejárati ajtó melletti hirdetőre kitűzött plakátot. Mintha nem is magyarul lett volna írva. Napokon keresztül az lett az üresjáratok programja, hogy megfejtse a plakát tartalmát. Kiss Jolán nem érezte magát teljesen hígvelejű libának, akinek utolsó olvasmánya még a hetedikben átszenvedett A kőszívű ember fiai volt, de ebbe beletört a bicskája.
Volt egyszer, hol nem volt, réges-régen, a hajdani Magyar Királyság idejében, mégpedig a királyi fővárosban, egy csodaszabó. Ragyogó, bodros szoknyákat varrt úriasszonyoknak, csillogó báli ruhákat színésznőknek, és még udvarhölgyeknek is varrt tengerként hullámzó, uszályos ruhákat. Volt az országnak akkoriban egy kedves, fiatal királynéja, akit Erzsébetnek hívtak, és annyira szerette őt a nép, hogy a fővárosnak azt a városrészét is, ahol a csodaszabó lakott, elnevezték Erzsébetvárosnak.
Tudom, hogy retteg tőle, hogy hamarosan feltöltik a felhőbe. Hogy fél, a digitális létezése semmivel nem lesz több, mint a halál. Hogy az örökkévalóság nem lesz igazi élet. Szeretném megnyugtatni, látja, itt vagyok én is. Emlékszik rám, nemcsak kegyed, hanem mindenki, aki előásta ezeket a sorokat.
A csehszlovák műanyag sporttáska hol jobbra rándult, hol balra, imbolygott a két alak között. Ormótlan volt és súlyos. A vasútállomástól egy darabig a fiú cipelte, aztán már ketten. Egyszerre kellett volna mozogniuk, de az egyik fürgébben járt, nehezen igazodott a másik hosszú lépteihez. A közvilágítás tompa fénye megcsillant a táska króm csatján. Zúgott a szél, zörgette az útszéli fák csupasz ágait, ködkísértet közeledett a tó irányából. A lány megborzongott, kabátját széthajtotta a szél.