– Az ítélőszék nehezményezi, hogy olyan sok szenvedést és gonosz tettet írt bele a művébe. Adja elő az indokait!
Allan lehajtotta a fejét. Izgalmas művet akart alkotni, amelyben a gonosz erősen jelen van, hogy legyőzhessék. Először jó végkifejlettel, de aztán mégiscsak engedett valami depressziós vágynak. Nem a happy endet választotta. Most már látta, hogy butaság volt. Egy normális társadalomnak vannak működő erkölcsi normái. Ebben, amit ő alkotott, a legsötétebb rémtettet is meg lehet úszni jól megfizetett ügyvédekkel, ha másként nem, eljárási hiba miatt. Valahol lemarad egy pecsét, és ejtik a vádat. Fura egy valóságot hozott létre! Teljesen valószerűtlent.
Amikor megkapta a lehetőséget, hogy kiküszöbölheti a véletlen uralmát, és megírhatja magának azt az életutat, amelyet bejár majd születésétől haláláig a Földön, eufóriás öröm járta át. Édeni helyekről álmodozott, boldogságról, csodás szerelemről, szerető feleségről, szép és okos gyermekekről, jóságos, szórakoztató barátokról.
– Ha nem tudja összefüggően előadni az indítékait, segíthetjük kérdésekkel.
– Segítsenek, kérem!
– Miért írt bele az életútjába egy legyőzhetetlen, önmagát reprodukáló gonosz erőt?
Allan felnyögött. Az após alakja, aki a megtestesült gonosz, akire Allan kisebbik fia úgy hasonlít.
– Nem, én nem tudom, mi ütött belém. Nem értem, miért írtam ezeket. Talán kalandvágyból, vagy mert elragadott az írás szenvedélye. Drámát írtam, pedig romantikus vígjátékot akartam. Hogy mindenki boldog legyen!
– Ezzel szemben éppen az ellenkezőjét hozta létre. Önmaga ugyan csak áttételesen szenvedett mások nyomorúságai miatt, de a szereplői, a családja, a barátai közvetlenül is megkínlódták az ön által kitalált gonosz diadalútját.
– Nem egy sorozatgyilkos áldozatai lettek, és nem is valószínűtlen szörnyektől rettegtek – védekezett Allan.
– Ezért állhat az ítélőszék előtt. A sorozatgyilkosságok és egyéb elmebeteg agyszülemények kitalálói az öngyilkosokkal együtt más hatóság jogkörébe tartoznak.
– Én igazán sajnálom! Meggondolatlanságból követtem el mindazt, amit elkövet... azaz leírtam. A gonoszt és minden szereplőmet valóságosnak akartam megalkotni, szabad akarattal.
– Azt mondja, hogy ez az igyekezet sodorta ilyen sötét tévútra az eseményeket?
– Bizonyos szempontból igen. Először csak egy gonoszt akartam, afféle színfoltnak. Mulatságosnak terveztem, de rájöttem, milyen nevetségessé vált volna. Így lett igazi, lelketlen gazember.
– Arra nem gondolt, hogy egy ilyen karakter mennyi kárt és szenvedést okozhat?
– Nem akartam szenvedést okozni. És nagyon szégyellem. Csak dramaturgiailag...
– Való igaz. Dramaturgiailag rendben van a története. A gonosz, akivel a törvény gyenge eszközei és az elnéző társadalmi megítélés miatt nem lehet hatékonyan szembeszállni, szétdúlja egy család, sőt még a barátaik életét is, aztán jön a gyermek, aki pontosan ugyanezeket a tulajdonságokat örökli a nagyapjától. Tökéletesen felépített sorscsapás történet, kétségbeesésbe hajszolt életekkel.
– A szereplőim nem igazi lelkek! Ők csak kitalált karakterek. A szenvedésük nem valóságos!
– De nagyon is az. Amíg a létezés adott szintjén, a maga életében élnek, éppen olyan valóságos, érző lények, mint maga, ítélőszék előtt álló. Tudja nagyon jól!
Tudta, igen, de jobban szerette volna nem tudni. A szereplői, akik születésekor képződtek a semmiből, végigkísérték hetvenkét éves életútján (amely egy közlekedési balesetben ért véget), és a halálakor visszahullottak oda, ahonnan jöttek, a semmibe.
– Ráadásul a maga megírt életútja öt helyen keresztezte más valódi lélekét. Azt is tudja jól, hogy ha két valódi lélek életútja egymásba fonódik, akkor mindkét élet terve felborul. Attól kezdve a véletlen irányít.
Allan nyelt egy nagyot, ezzel tényleg árthatott volna.
– De nem fonódtak össze az útjaink! – próbált mentséget találni a maga számára, aztán hozzátette: – Voltak örömeik, örömeink, jó éveink is...
– Ez az összes mentsége, azon kívül, hogy elragadta az írás heve és a dramaturgia tökéletesítésének vágya?
– Én is szenvedtem... – suttogta végül, bár ez inkább súlyosbító körülmény volt.
Csönd ölelte körül, aztán a bíróság meghozta az ítéletét.
– Bűnösnek találjuk életút írással elkövetett szenvedés okozásában, önmagának és szereplőinek kínzásában, macska-egér játékban való gyötrésében és a gonosz diadalútjának biztosításában. Továbbá erkölcstelen és tisztességtelen társadalmi rend felépítésében, amely önpusztítónak és környezetrombolónak bizonyult. Az előző életútjához viszonyítva azonban tapasztalható némi fejlődés, amit mentő körülménynek tekintünk...
Allan előtt felvillant a korábbi élete, amikor csatákban harcolt, és megborzongott. Egy közelben zajló háború képei ott vöröslöttek legutóbbi életterének hátterében is.
Az ítélőszék hagyta, hogy átgondolja ezt, aztán elhangzott az ítélet:
– Újabb életút bejárására ítéljük, és ismét lehetővé tesszük a választást. Ha a jobboldali, kék színű kapun megy ki a tárgyalóteremből, új életutat írhat saját maga számára. Ha a bal oldali, zöld színű kaput választja, akkor a véletlenek sorozata alakítja sorsát a megszületésétől haláláig.
Allan balra nézett. Ha a zöld színű kapun megy át, semmi hibát nem követhet el. Csak az a feladata, hogy megőrizze emberi méltóságát, amíg végigjárja az utat. Az emlékezet törlése mindkét kapun való átlépéskor megtörténik. Az emberi agyat őrületbe kergetné több száz, vagy akár csak több tucat sors elemeinek felvillanása. Az emlékezetvesztés védelem, segítség.
Volt egy harmadik ajtó is – amelyről most nem esett szó –, azoknak, akiknek nem kell több utat bejárniuk, mert végre igaznak bizonyultak. Azon átlépve minden élet emléke visszatér egy már nem emberi elmébe, amely képes mindent a maga helyén kezelni. De ez az ajtó az ő számára még nem létezik.
– Szeretnék megint írni...
Ahogy kimondta, a terem eltűnt, és a ragyogás, amelybe az ítélőszék burkolózott, kihunyt. Kék fény ölelte körül.
Nekilátott, hogy megírja az útját. Szép és hasznos életet akar! Tele jótékonysággal, hogy végre vége legyen az újbóli megszületéseknek, és a lényének lényege elfoglalhassa a helyét ott, ahová valójában tartozik, a harmadik ajtó mögött. Ezúttal jótét lélek lesz. Emberjogi aktivista, aki segít a szenvedőkön, az éhezőkön, a fekélyekkel borított nyomorultakon. Aztán még jobb jutott az eszébe: ír egy járványt, nem a rég elcsépelt pestist vagy spanyolnáthát, hanem valami modernebbet, amivel szemben hamar kifejlesztik a védőoltást, és ő ott lesz a frontvonalban. Embermilliók életét menti meg.
Hát kell ennél szebb és hasznosabb élet!?
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.