Egy régi, elfeledett könyvben olvastam valamikor, hogy a múlt elfeledése egyenlő a jelen befogadásával. A vaskos kötet mindenki számára értéktelen volt, s miután magamra öntöttem a benne lelhető haszontalan tanácsot, úgy döntöttem, inkább felidézem a gyászt, amikor eltemettem anyámat, a királynőt.
Hideg csütörtöki nap volt. A szúnyogok épphogy csak előbújtak rejtekhelyükről, a krokodilok a mocsaras vízben várták prédájukat, egyéb csúnya teremtmények pedig az ásítozást tartották a legjobb tevékenységnek. Nővéremmel, Emmával, ebben az időben a palota kertjében szaladgáltunk, szőlőt csenve innen-onnan, csámcsogásunk közepette a tiszta kék égboltot lestük, amelyen a bárányfelhők békésen úszkáltak, és különös személyiségükkel azon ügyködtek, hogy beborítsák a magas kőtornyokat. Márkusz öcsénk ezüst diadémmal a homlokán rohant utánunk. Nevetése a buborékfújó játékából előbukkanó átlátszó, fényes gömböknek szólt. Vékony arcocskáját egy apró seb tette komolyabbá, mely sebnek okozója anyánk volt. A magas kapubejárótól egy komor tekintetű férfi közeledett felénk némán. Hosszú, fehér köpenyt viselt, vaskos nyakék lógott mellkasán. Lassan, lépésről lépésre vette az emelkedő jelentette akadályt, majd mellettünk foglalt helyet.
– Nem sok látnivaló akad ma – mondta, és kétségbeesetten maga elé nézett.
– Nem, valóban nem – helyeselt Emma.
– Anyátok meghalt – szólt így a férfi.
Emma a komor alak felé fordította a fejét. A nővérem arca egy csapásra megöregedett, szemöldöke V alakot formált. Orrlyukai hevesen kitágultak és összehúzódtak, mintha bármikor kész lenne megölni valakit. Minden mozdulatára kínosan ügyeltem, hátha kitalálom, mire gondol.
– Hogy halt meg? – kérdezte hidegen.
– Öreg volt. Az alultápláltság talán segített egy kicsit a folyamaton. Hamarosan temetjük – válaszolta a férfi.
Nem volt többé mit mondani. Emma és én felálltunk, hogy megnézzük halott anyánkat. Márkuszt magára hagytuk. Még nem értette a halált. Csak fújta tovább a buborékokat, szivárványszínbe borítva mindent.
Mi ketten végigsétáltunk a palota sápadt folyosóin. A márványoszlopok a padlótól a mennyezetig értek. Egészen a nagy, széles lépcsősorig mentünk, amely egy csiga alakjában vezetett fel anyánk hálószobájába. A helyiségben a függönyök a földön hevertek, az ágya darabokban terült szét a padlón, az ékszerek mindenfelé.
Anyánk ott feküdt élettelenül előttünk. A szeme még nyitva volt, a nyelve gusztustalan módon tapadt oda a szája széléhez. Egy pillanatra azt hittem, még lélegzik. Mintha láttam volna, ahogyan emelkedik és süllyed a mellkasa. Emma gyöngéden húzta el kezét anyánk arca felett. Nem reagált. Márkusz öcsénk ekkor szaladt utánunk. Emma egyenként végigtekintett kettőnkön tetőtől talpig, és bólintott. Minden erőnkre szükség volt, hogy hárman cipeljük a feszes, holt testet. Le a lépcsőkön, keresztül a folyosón, majd újra lépcsők, egészen a pincéig.
A föld alatti szoba teljes ellentéte volt annak, ami fényűző életünket jelentette: por és sár mindenütt, pókok a falakon, giliszták és egyéb kukacok a földön. Anyánk teste torzul nyomódott a talajnak. Ujjainkkal ásni kezdtünk. Emma talán egy könnycseppet is elmorzsolt, eközben Márkusz csak értetlenül állt mögöttünk.
– Segíts! – kiáltott rá a nővérem.
Márkusz elővarázsolta a karmait, és ő is vad kaparászásba kezdett. Pár perc múlva az előttünk tátongó lyuk már elég mély és széles volt ahhoz, hogy a királynőt belehelyezzük. Közösen emeltük fel, és tettük a sírjába, ahol már oly sokszor pihent. Sötét szőre hamar egybeolvadt a körötte lévő sárral és földdel. Arca felismerhetetlenné változott, a szeméből folyékony maszlag tört elő, amely pillanatok alatt beborította az egész testét. Az imént hatalmas hasadék önmaga zárult be.
– És most mi lesz? – kérdezte szipogva öcsém.
Emma és én egymásra tekintettünk. A pincét elhagyva a palota kertjébe vettük az irányt. A férfi, aki közölte velünk anyánk halálhírét, az emelkedőn ült mozdulatlanul. Mindhárman a közelében foglaltunk helyet.
– Most várunk – mondtam. – Az újabb teliholdat.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. augusztus 21-i számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.