Ficsku Pál: Amikor nem tudnak meghalni az ízek a szájban

2021. szeptember 14., 03:30
Kopriva Attila: Magány (olaj, farostlemez, 50 × 60 cm, 2019)

(2020. december 22. Kedd. Új hét, új halottak. Magyarországon átlagosan 8 percenként hal meg egy beteg. Hétfőn 7937 embert teszteltek, ebből 1238-an új fertőzöttek. Elhunyt 180 ember. Vagy több. Semmi sem biztos. Csak hogy ma is lemegy a nap.)

  Huszonkét napja számolom a halottakat. Reggel hatkor bekapcsolom a tévét, megnézem a híreket. Szerencsére nem vagyok benne. Közben elindítom a gépemet, automatikusan a katasztrófajelentés jön be, megtudom, hányan vannak lélegeztetőgépen. Elmegyek zuhanyozni, szerencsére itt csak magamat hallom. Amikor vettem a zuhanykabint, megkérdezték, hogy akarok-e bele rádiót. Lehajtható ülés is van benne, most ülve hallgathatnám a Krónikát a forró víz alatt. Nincs Krónika, zuhog rám a forró víz, nézem a bal combomon a hatalmas visszereket. Március végén lett volna egy visszérműtétem, de az összes műtétet elhalasztották. Csak az életmentőket nem. Ha a visszér eléri a combom és a herém találkozását, trombózist kapok. Senki nem talál rám. Meghalok. Minden reggel megnézem, merre halad, kanyarog a kéklő folyó. Nincs hatalmam elterelni.

  Ikreim vannak. Hivatalosan „nem közvetlenül az apa által nevelt gyermekek”. Pontosan egy hete volt a tizenhetedik születésnapjuk. Tőlem úgy fél kiló csokit kaptak, az édesanyjuktól meg a Covid-19-vírust. A fiamnak elment a szaglása, és nem érez ízeket. A születésnapjukon Skype-on ettünk együtt csokit. A lányom, Lara próbálta elmagyarázni Máténak, hogy mit kellene éreznie. Az egyik csokinál éreznie kellett volna a robbanós szicíliai mandulák táncát.

  Nem érezte.

  December elseje óta írom az „irodalmi végrendeletemet” vagy „hagyatékomat”. Krónikus beteg vagyok. Máj, cukor, vér, tüdő, ideg, hűség. Ha nem otthon találnak meg, csak úgy kórházba kerülök, akkor meghalok. Szeretném, ha a gyerekeim tudnák, hogy ki volt az apjuk. Pontosan harmincegy éve írok novellákat, december harmincegy napos, harmincegy írásból állítok össze egy könyvet. Istenbácsi – új és újraírt történetek lesz a címe. Tegnap Máténak írtam újra egy szagos történetet. Két létező emberről szól, akikkel Miskolcon a Búza téri piacon találkoztam gimis koromban. Szinte naponta. Egy öreg, összeaszott, láb nélküli, vak koldusasszonyról, Gokartos Giziről, és egy piaci asztalmosogatóról, Szagos Misiről szól. Igaz történet. Ma ezt fogom felolvasni a gyerekeknek. Hátha gyógyír a novella, az olvasás, a történethallgatás.

  Álljon hát itt egy igazi, szagos történet, amelyben Gokartos Gizi eltűnik, akárcsak Szagos Misi felesége egy pincérrel Dél-Amerikában.

  Szagos Misi lassan haladt, mély lélegzeteket vett. Csak úgy szívta be a kellemes hajnalszagot. Legalább száz asztal sorakozott egymás mellett és után a piacon. A gyár korma feketére festette reggelre a zöld farácsokat. Végzett a törléssel. Jöhetnek az árusok. Asztalonként egy bélás. Még néhány év, és meglesz a pénz az útra, meglesz a pénz, hogy elutazzon az asszony után Dél-Amerikába.

  Végzett. Lassan elhagyta a piacot. Átballagott az úttesten, át a tér másik oldalára, oda, ahhoz a sarokhoz, ahol Gokartos Gizi szokott ülni. A falhoz erősített réztábla szélei az oxidálódástól már méregzöldek voltak. Mintha Isten másnapos lenne, és ide hányta volna ki minden keserűségét. A vak asszony azonban most nem volt itt. A Gizi eltűnt.

  Miután a felesége elhagyta, Misi a piacra költözött. Hova mehetett volna, nem voltak máshol ismerősei, hát idejött. Először csak kényszerűségből nem evett, mire volt elég az a kis pénz, amit az asztalmosásért kapott, plusz a kétezer a szocoszttól? Semmire. Aztán rájött arra, hogy ha csak úgy szagol, akkor is jóllakik. Ma már csak úgy bolyong nappal a piaci árusok és bódék között. Csak néz, szagol és beszél. És másnap is. Csak néz, szagol és beszél. Járkál a hentesek között, csak úgy bejár egy kis vérér’ vagy hólyagér’. A füstölteket is szereti. Megy, elkezdi balról szagolni a felboncolt, kirakott állatot. Fej, hosszú karaj, rövid karaj, comb, tarja, farok, csülök, oldalas, lapocka, dagadó. Így sorba mindent. Vagy például a halasoknál. Nem mindegy, hogy csuka, ponty vagy kecsege. Már hogy a tápértéke. Azért neki is kell hízni, ha meg akar mérkőzni azzal a nagydarab pincérrel. Szóval az asszony a pincérrel Dél-Amerikában, ő meg itt, egyedül, csak járkál, néz és szagol. Van egy kis sufnija a piac sarkán. Ott néha álmodik is. Mint ma reggel is. Mély álomból ébredt. Szürkeség. Feketében gomolygó kék, lila, zöld színek. Emlékek. Egy kerti csap. A napfénye szivárványként törik meg a köröket spriccelő vízsugárban. Szelídgesztenyefák. Egy kőpad. Faragott gorgófejek. Levél az asztalon. Egy nő feketéből vörösre őszülő öle. Tavaszi hormonszag. Vacsora egy kisvendéglő kerthelyiségében. Eldugott lugas. Orgonabokrok. Jövőjüket vesztett Szécsi Pál-rajongók. Lugas. Liget. Langy csókok, enyhe illatok. Aztán megint szürkeség. Feketében gomolygó kék, lila, zöld színek. Kelj fel, hé, haver, kelj fel, Misi, mondta a Lombrágónak becézett behemót zöldséges. Meg kell keresned a Gizit. Meg kell keresned, mert eltűnt, meg kell keresned, hogy helyreálljon a rend.

  A Gokartos Gizi, ő már beszélt a délről, ő már járt ott délen, ott vannak a nagy hal- és virágpiacok. A Gizi már járt ott, és látta. Pedig vak a Gizi, és lába sincs egy sem, csak a kis csapágyas gokartja, amelyen gurul, és alamizsnáért nyújtja a kezeit. Nem tudom, hogy járt ott, és hogy láthatta, hogyha vak, és nincsen lába sem. Állítólag régen szép volt a Gizi. Voltak selyemruhái meg fátyolos kalapja. Kevesen vannak már, akik látták még így.

  Szagos Misi a piac sarkán állt. Nagyot szippantott a levegőből. Arcát a hegy felé fordította, és elindult. Az egész piac ujjongott és integetett. Érezte, ha sikerül, minden megváltozik, és akkor talán végre jó lesz.

  Valakik lesegítették. Ki lehetett az ilyenkor? Szegény asszony, szegény beteg asszony, minek él még az ilyen, hallotta a hangokat. Meggörnyedten ült, sajgó fájdalmat érzett a lába között, ott, ahol valaha annyi örömben volt része. Aztán csönd lett. Letámaszkodott a földre, tapogatózott. Bitumen. Legalább ez jó. Megindult előre, lassan gurult, a fájdalmak újra megállították. Két kezét ölébe tette, valami meleg nedvet érzett. Katonák lehettek. Még mindig az orrában volt az a jellegzetes bakaszag. Meg kell találnom, meg kell találnom a síneket, hajtogatta magában. Nagyot koppant, majdnem leesett a deszkáról.

  Az úttest. Végre.

  Hány óra lehet?

  Hallgatózott. Semmi. Tökéletes csend.

  Megindult megint, végül megtalálta. Hűvös volt, nagyon hűvös. Kitapogatta a villamossíneket, aszott ráncos arcát és vak szemeit a szélnek fordította, orrából lassan eltűnt a bakaszag, s megérezte a vágóhíd „illatát”. Ott a piac, a virágpiac mellett, arra kell majd menni, végig a síneken. Aztán az ellenkező irányba tartotta az arcát. Hűs fuvattal, az eső áztatta mészkőhelyek friss illata. Elindult a város felé, érezte a tenyere alatt zizegő vasat, néha elvesztette az egyik tenyere alattit, akkor megkereste a másikat. Majd vissza. Így halad hosszú időn át. Fájt az öle. El-elalélt.

  Halk morgás a távolban, aztán egyre hangosabb kattogás és zörgés.

  Úristen, az éjszakai járat.

  A sín zizegése egyre erősödött.

  Vége, gondolta.

  Megállt, még egyszer a hegyek felé fordította az arcát, még egyszer akarta érezni a hegyek illatát.

  Azért jó volt élni, igen jó volt. Selymek, tüll, fátylas kalapok, azok a tengerparti séták. Lányok és grófok és katonák meg inasok. Aztán a műtét, az egyre gyengülő szem. Mi maradt nekem, csak a történetek, amelyeket mesélhetek. A történetek, amelyek sehol és soha nem érnek véget, csak azok maradtak nekem.

  Nem baj. Már semmi sem baj. Azért jó volt élni.

  Félrenyúltam, képzeld, félrenyúltam. Az éjszakai járat a másik vágányon robogott el mellettem, mondja Gokartos Gizi Szagos Misinek, aki végül is megtalálta.

  Ott ülnek a piac sarkán, Gokartos Gizi, a valaha szebb időket megélt, vak és láb nélküli úriasszony, s Szagos Misi, a piac mindenese, ott ülnek a piac sarkán, hátukat a réztáblának vetve. És mesél a Gizi, mesél a tegnapról, arról, hogyan vitték el őt a bakák, miként erőszakolták meg, és hogyan találta meg őt a Szagos Misi, aki mindent megérez s megtalál az illatáról.

  Azért jó élni, nagyon jó élni, mondja Gokartos Gizi Szagos Misinek, azért nagyon jó élni.

  És mi lett a vége? – kérdezték a gyerekeim, miután befejeztem az olvasást. Máté éppen egy nagy darab csokit harapdált.

  Hogyhogy mi lett a vége? – kérdeztem vissza.

  Hát elment a Szagos Misi Dél-Amerikába az asszony után, vagy nem?

  Nem tudom, válaszoltam. Harmincöt évvel ezelőtt történt. Nyár volt. Az egész nyarat a tó mellett töltöttem. Mire kezdődött az iskola, Gokartos Gizi is eltűnt, és Szagos Misi is. Lehet, hogy meghaltak. Akkor is haltak meg emberek. De két nap múlva szenteste lesz, addigra kitalálom, hogy mi lett velük. És hátha visszajön az ízlelésed is.

  Máté rám nézett. Egészen furcsa vigyor volt az arcán, a monitorom kicsit torzított is. Beleharapott újra a csokiba.

  Apa! Nézd! Nagyon finom. Egyszerűen nem tudnak meghalni az ízek a számban.

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. júliusi számában)

Legfrissebb hírek
2021. szeptember 20., 05:03
2021. szeptember 20., 04:54
2021. szeptember 20., 04:44
2021. szeptember 20., 04:33
2021. szeptember 19., 10:46
2021. szeptember 19., 10:39