A Homok utca volt az első otthonom, és az volt az első otthon, amit örökre ott akartam hagyni.
Ott történt meg az első világba menésem.
Hároméves voltam.
Az anyarúzs miatt mentem világgá.
Az anyarúzs nagyanyáméknál a nagyszekrényben, a felső fiókban volt, és amikor véletlenül magamra maradtam, mondjuk, nagyanya hátrament a nyári konyhába, vagy anya kiment a kinti budiba, akkor elcsentem az anyarúzst, és rajzoltam vele a falra, már ameddig felértem.
Kerekerdőt rajzoltam.
Mindig kerekerdőt rajzoltam, szép piros kerekerdőt.
Zöldet nem tudtam, akkor még nem voltak divatban ezek a mai divatos rúzsok.
Szóval, kerekerdőt rúzsoztam a falra, már az egész lakás kerekerdővel volt tele, nem csak a fal, a hajópadló meg a nagy cserépkályha is a belső szobában, egyedül ott volt fűtés, így utólag mondhatnám, hogy zöldövezetben laktunk, vagyis hát pirosban.
Háromévesen kerekerdő-tervező akartam lenni. Sok-sok kerekerdőt akartam tervezni. Rajzoltam egy nagy kört, az volt a kerekerdő, és bele kisebb köröket, azok voltak a fák. Anya ugyan azt mondta, hogy az nem kerekerdő, hanem pöttyös labda, de engem nem izgatott, tudtam, hogy a felnőtteknek nincs fantáziájuk.
És akkor egy nap eltűnt az anyarúzs. Eldugták előlem.
Nincs több kerekerdő, mondta anya és nagymama. Ki kell festetni a lakást. Tudod, mennyibe kerül az a festetés, kérdezték. Húszezer ötvenfilléres fagyi. Azt, hogy mennyi a húszezer, azt nem tudtam, biztos sok lehet, az ötvenfilléres fagyit viszont szerettem, a Zöldikénél néha két gombócot is kaptam, de nem értettem, mi köze van a kerekerdőimnek a csokifagyihoz.
Jó, mondtam, akkor világgá megyek.
Menjél, kisfiam, mondta nagyanyám, sütök neked pogácsát. Úgy illik világgá menni. És sütött. Amikor kisült a pogácsa, becsomagolták egy batyuba, raktak mellé egy üveg Bambit is, a töpörtyűs pogácsára jól csúszik, mondta nagymama, ki tudja, hogy ott a világvégén van-e csatos Bambi, seprűnyél is került, arra kötötték a batyut, kaptam puszit is, na menjél, kisfiam, jó utat, mondták. És becsukódott mögöttem a hatalmas tölgyfa kapu. A cívis építészetre jellemző, hogy az utca felé hatalmas kapukat építenek, mutassuk meg a világnak, hogy gazdagok vagyunk, a kapu mögött meg csak apró ház van, meg néhány összefoltozott házrész. Nagyanyáméknak hatalmas kapujuk volt, én mindig úgy éreztem, hogy az égig ér. Szóval, ez a hatalmas kapu csukódott be mögöttem.
Álltam az utcán, és döntenem kellett, balra menjek, vagy jobbra. Balra mentem. Vígan ringatózott a batyu a bot végén, szabad voltam, igaz, hogy nem volt anyarúzsom. A sarkon ott ült Néni néni a hokedlijén, és almát árult. Néni néni mindig a háza előtt ült, és almát árult, vagy körtét vagy diót vagy valamit.
Hová mész kisfiam, kérdezte.
Világgá, mondtam büszkén.
Adok egy almát, mondta, jó lesz az útra.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.