Nagyapám esete nem olyan romantikus, de igaz.
Egy ló miatt élte túl a háborút.
Egy lóban élte túl a háborút.
Kényszerharcos volt a román fronton. Semmi baja nem volt a románokkal, de hát menni kellett. Doru, a helyi csendőr, kérdezte is magyarul. Lajcsi, osztán, ha úgy adódik, lőni is fogsz ránk. Lőni fog az istenfasza, gondolta, de nem merte kimondani. Vicces nép a román, magyarázta később gyerekkoromban. Számolni is úgy tanított meg. Egytől tízig. Fonetikusan idézem, amikor tanultam, még nem tudtam írni, amikor meg már tudtam, nem akartam kimondani. Uno, doj, trej, patro, csincs, seg, gem, be, ka, csincs. Ezt ismételgettem hajnalonta, amikor mentünk le gombászni a birkalegelőre. A birkalegelő a kanálisig nyúlt, a kanális mögött meg a román határ. Szedtük a gombát, a gomba a birkaszarban érzi jól magát, eső után ott bujálkodik a legjobban, pontosan annyit szedtünk, amennyi a reggelihez kellett, a Jóisten úgyis ád holnap is, mondta nagyapám. Mindig annyit vegyél el Isten ajándékából, hogy másnak is maradjon, és akkor boldog leszel. Amikor teliszedtük a kaskát gombával, lesétáltunk a határig, nem volt egy olimpiai ötpróba, nagyapámék házának végétől, a Csigaerdőtől úgy két kilométer. Megálltunk az őrbódé alatt, nagyapát ismerték a határőrök, elbeszélgettek, rólam meg nem gondolták, hogy ötévesen disszidálni akarok Romániába, hagytak játszani. Látod, ott volt a tanya, mondta nagyapa. Néztem, de nem láttam semmit, mégis azt mondtam, hogy látom. Látod, mondta. Nem láttam semmit, csak aszott napraforgóföldeket. Pedig talán a tanya miatt létezem.
Egy hideg havas hajnalon a román front a tanya mellé ért. Meg nagyapa is, a kényszerkatona. Nem látta ugyan a tanyát, az néhány kilométerrel arrébb volt, de érezte a friss széna illatát, szájában volt a frissen fejt tej íze, orrában a pörzsölt disznó szaga, és hát várja arrébb egy lyány, a Bugyi, későbbi nagyanyám, Bugyi Irma, nagyapa mindig azt mondta neki, ha beleegyezését kérte, ugyibugyi. Ugyibugyi, hazamegyek, gondolta, harcoljon az istenfasza ezeknek. Dolgozni és élni akarok. Neked. Hó alá nem lehet elbújni, ha meg elfut, lelövik, találni kellett valamit. A hóban feküdt egy döglött ló, nemrégen robbanhatott fel, arrébb egy katona feje és néhány végtag. Nagyapa elesett, úgy tett, mintha meglőtték volna, aztán belebújt a lóba. Szép nagy ló volt, frissen döglött, és még forró volt a bele. Jó sok kolbászt lehetett volna beletölteni, de most az volt a fontos, hogy elrejtette és melegítette. Mire ráfagyott volna a dög, átvonult fölöttük a front, hazaballagott. Néhány hónap múlva pont a kanálisnál húzták meg a magyar–román határt, egy kilométeres körzetben mindent eldózeroltak. A tanya a román oldalon kilencszáz méterre volt tőle. Hát ezért nem láthattam az őrbódé alól. Később nagyapa lovas kocsin egy teknő alatt csempészte át Ugyibugyit. Két év múlva megszületett az apám.
Milyen furcsa, gondoltam ott a szülőszoba előtt.
Egy villamos és egy döglött ló miatt vagyok.
Mi a szép?
Egy sárga villamos és egy döglött ló találkozása a szülőasztalon.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)
A hajnal és az alkony kinyíló és becsukódó könyvek, a füvek és a csillagok a földre és az égre vésett betűk. Mi magunk sem vagyunk mások, csupán igék és főnevek, jelzők és határozók egy hatalmas kötetben, amelyek ellátják a szerepüket egy történetben a saját minőségük szerint.
Tente, baba, tente, itt van már az este, köszöngetnek szépen csillagok az égen, tente, tente, aludjál, kisnyulakkal álmodjál, szép legyen az álmodás, mintha nem is álmodnál. Kisfiacskám, gyöngyöm, gyöngyvirágom, egy szem gyermekem, hozok neked habos tejet, finom ropogós kiflivel, megiszod majd szépen, mártogathatod is, dehogy bánom, főzök én neked kakaót is, ha azt jobban meginnád, ha akarod, azt is elmesélem, mit álmodtam, szeretnéd-e....
Támadás! – kiáltja el magát a király, miután a két alak néhány percen át némán méregette egymást. Embere előreugrik, de a nyurga kitér, és egy balhoroggal beleöklöz a másik gyomrába. A zömök kissé meggörnyed, de ez csak csel volt, mert bal lábával most elkaszálja ellenfelét, és már ugorna is rá, de amaz gyorsan félregurul, így a fűre huppan.
Minden kilencéves gyereknek jár egy legjobb barát, pláne, ha az a kilencéves egy olyan fiú, aki annyira elszigetelten él a saját családjában, mint egy papagáj Kanadában. Hiszen két nagylány tesóval áldotta meg a sors, aztán meg ott vannak az ikrek. Szóval egy ilyen túlméretezett családban, a hatalmas kavalkádban teljesen természetes, hogy egyedül érzi magát az ember.
Teliholdas nyári este volt. Izgatottan várta szerelme, Lamia érkezését. Azt mondta, tízre itt lesz. Mindig pontosan érkezik. Már csak néhány perc van hátra. Lamia, Lamia… Milyen szép név! De csak az édesanyja hívja így, na meg mostanában Ákos. Azóta, hogy a lány elárulta neki, hogy ő igazából nem is Lilla, ez csak az irataiban áll. Másnak nem szabad tudnia, ez a kettőjük titka, illetve hármuké.
Egy kertbe jutott, amelynek elrendezése a lampszakoszihoz hasonlított, annyi különbséggel, hogy volt benne valami szép vadság, természetesség, amit Terelam annyira szeretett, ugyanakkor gondosan karban volt tartva, amit Anaxagorasz kedvelt olyannyira. Amott vadvirágok, itt meg háziasított virágok nyíltak.
Néztem őt. Ő nézett engem, én őt láttam, ő ki tudja, mit látott. Az egyik percben forgott a szeme, a másikban habzott a szája. Nem beszélt. Azt nem tudtam, hogy nem tudott vagy nem akart. Nem mondta, hogy éhes vagy fázik, simán maga alá vizelt anélkül, hogy akárcsak a szája sarkát megmozdítja, de belőle kinézem...
Izgatottan vártuk a fejleményeket. Nem kellett sokat. Jelentkeztek az ilyen-olyan alakok. Elvétve pár normálisnak tűnő is akadt a hálónkba. Jött a hali, tali, telcsi, dumcsi, amibe a kezdeti sokkhatás után egészen jól belejöttünk. Talán a fiatal korunkban kimaradt őrültségeinket akartuk bepótolni, de az is lehet, hogy azt a fajta szerelmet, megértést, tüzet kerestük, amit a házasságunkban nem kaptunk meg.
A teraszon ült le. Megrendelte sajtos szendvicsét. A tárt ajtón és a hatalmas üvegtáblákon keresztül jól látta a kerámiavárost a presszófalon, a csipketerítővel letakart asztalokat a piros fotelekkel. A nagymama lakására emlékeztették, a forró nyarakra, amikor izzadt combja vizes nyomot hagyott a műbőrön.