Ficsku Pál: Íztelen, szagtalan születésnap

2021. március 30., 08:36
Nemes László: Invazív virágok II. (akril, 100 × 80 cm, 2015)

„2020. december 15., kedd. 1893 újabb fertőzött. Az elhunytak száma 107. Lélegeztetőgépen 597-en vannak. Baranyát és Somogyot kivéve mindenhol javult a helyzet.”

Ülök a számítógépem előtt, reggel hat óra van, nézem a híradót, tizenötödik napja írom a napi adatokat. Tizenötödik napja kezdtem el írni egy könyvet, amit a halottak száma foglal keretbe. Szakaszosan alszom. Budapesten a Klinikák mellett lakom, az évek alatt megszoktam már a mentők szirénázásait, de ez, ami most van, maga a pokol. Nappal úgy tíz-tizenöt percenként jönnek a covidos mentők, már beleolvadtak a nagyváros zajába, de az éjszaka az más. Este nyolckor bezár az utca, azt, hogy hajnal öt van, onnan tudom, hogy megjelennek az első kutyasétáltató nyuggerek.

December tizenötödike van, az ikreim születésnapja. Hat hete nem láttam a gyerekeimet, pontosabban online láttam, és beszélgettem is velük, csak hát a találkozás, az hiányzik. Persze mi ez ahhoz képest, akiknek vannak már családi halottaik. Nekem „csak” három barátom távozott, rokonom egy se. Szerencsére. De a szülinapunk rendben lesz. Úgy küldtem a csomagot, hogy mára odaérjen, egy-egy karanténpólót és nagyon sok finom és egzotikus csokit. Könyvet nem, mert az drága. Mármint a posta. Úgysincs idejük olvasni. Pénzt is utaltam. Rajzoltam egy lányos és egy fiús virágcsokrot is, mielőtt felköszöntöm őket, átküldöm emilen.

Furcsa dolog ez a születésnap. A gyerekeim ma tizenhét évesek, nekem meg, amióta kitört ez a világjárvány, minden nap születésnap. Minden nap öröm, hogy élek. Totális roncs vagyok. Egyedül élő, mozgássérült, többszörösen krónikus beteg, havi 29 315 forint rehabilitációs járulékkal. Még nem mertem senkinek elmondani a halálfélelmeimet, a látomásaimat. Most sem írom le.

Általában délután hívnak, amikor véget ér a távoktatás. Ma tizenegykor váratlanul csörög a mobilom. A kislányom, Lara az. Valami történhetett, még nincs ideje a telefonnak. Apa, kapcsold be a számítógéped, hogy lássuk egymást. Máté szobájában vannak, úgy látszik, megkapták a karácsonyi csomagot, a fekete karanténpóló van rajtuk.

Mi történt? – kérdezem. Nem kell tanulnotok? Egyébként boldog szülinapot, gyerekek. Ilyen még úgysem volt. Tényleg nem volt, nevet Lara, Máté folytatja, ilyen ajándékot még soha nem kaptunk. Egy póló, vagy fél kiló csoki meg egy kis pénz, nem nagy ajándék, ennyire tellett most, gyerekek. Nem aaaz! – nevetnek, miközben Máté köhög egy kicsit. Anya hazahozta a munkahelyéről a vírust, úgyhogy most karanténban vagyunk. Mi is elkaptuk.

Legalább átesünk rajta, apa, és ha Mémét (a nagymamájuk) és téged is beoltanak, akkor találkozhatunk végre. Közben Máté betakarózik, Lara mint egy ápolónő magyarázza a dolgokat. Ne aggódj, apa. Amikor anya hazajött, lefeküdt. El fogjátok kapni ti is, mondta, aztán elaludt. Néztünk Mátéval egymásra, vártuk a vírust. Tudod, milyen rossz a vírust várni? Nem tudod, honnan jön, mert csengetni biztos nem fog, nem tudod, mikor jön, esetleg nem is jön, mert már bennünk van. Máté azt mondta, hogy ha kicsik lennénk, biztosan építene egy bunkert, és elbújnánk oda előle. Anya még mindig aludt, úgyhogy lefeküdtünk mi is. Én úgy ébredtem, hogy meleg a homlokom, és fáj a fejem. Csak ennyi volt. Én meg már éjszaka felébredtem, forró volt a fejem, nem kaptam levegőt, izzadtam. Kimentem a konyhába, kivettem egy szem Kalmopyrint a gyógyszeres dobozból, töltöttem egy kis almalevet. Bevettem, de nem éreztem az ízét. Megszagoltam az izzadt hónaljamat, nem éreztem semmit. Tudtam, hogy itt van a vírus. Már bennem van. Remélem, elmúlik, de mondd meg, apacs, milyen születésnapi ajándék a koronavírus, ki küldhette? Talán a Jóisten? De hát mi még nem is vétkeztünk semmit. Talán csak azzal, hogy megszülettünk.

Lehet, hogy az volt a baj, hogy nem akkor születtünk, ami meg volt írva, nézett elgondolkodva a monitorba Lara. Bolond vagy te, Lara, azt csak a bolond orvos mondta az ultrahangon, hogy neked karácsonykor, nekem meg vízkeresztkor kell megszületnem. Nevettünk. Sokszor megírtam már ezt a történetet, amikor az ultrahang azt mutatta ki, hogy a kislánynak december 24-én kell megszületnie, a kisfiúnak meg január 6-án. Néztem az orvosra, jó, a lány megszületik, addig a fiút visszavarrják? Apa! Olyan szép csokikat küldtél. Kár, hogy nem kóstolhatom meg, kesergett Máté. Úgyis megvárlak vele, felelte a lányom. Nem tudom, milyen lehet nem érezni az ízeket, kisfiam. Szörnyű lehet. Akkor, addig, amíg nem érzel ízeket, én is csak vizet iszom. Reggelente, ha felébredsz, harapj egy kicsit valamelyik csokiból, meglátod, ezek a vad csokik ki fogják ölni a vírust belőled. Apa! Fáradt vagyok. Egy kicsit alszunk, vagy csak pihenünk. Este majd felhívunk. Addig keresd meg azt a novelládat, ami arról szól, hogy egy férfi soha nem eszik, csak szagol a piacon, mégis életben marad.

Sajnálom, hogy nem tehetek semmit, gyerekek, mondom nekik, amikor este újra látom őket. Amíg Máté nem érzi az ízeket és az illatokat, én csak vizet iszom, a szagokat sajnos nem tudom elkerülni.

Apa! Olyan vagy, mint egy durcás kisgyerek, akinek elfelejtették a szülinapját. Te is beteg vagy, krónikus, egyél sok gyümölcsöt, maradj otthon a seggeden, nehogy megbetegedj, mire visszakapom az érzékszerveimet, írd meg azt a novellát, s olvasd el nekünk. Ugyelara? Az eredetit nem találom, de amíg aludtatok, elkezdtem megírni az elejét. De csak akkor olvasok, kisfiam, ha megpróbálod, hogy milyen csokit eszel. Lara a végén majd megmondja.

Máté beleharap az egyik csoki sarkába, a címkét már levette róla Lara, nehogy elolvassa, elkezdi rágni, és olyan reménytelenül, fáradtan néz.

Szagos Misi és Gokartos Gizi története.

Csak úgy bejárok nézni, szagolni. Igen. Ez az életem. Bejárok a piacra, oda járok be szagolni. Csak nézek és szagolok. Úgy mindent együtt. Főleg húst meg zöldségeket. Nem szeretem a monogám szagokat. Csak ha együtt szagolok, az a jó. A húst valamivel együtt. Persze vannak vegetáriánus napok is. Vagy úgy mondanám, böjtiek. Ilyenkor csak halat szagolok. Ebéd után átmegyek a virágpiacra valami desszertért. Általában frézeát szoktam szagolni. A frézea az jó. Az nagyon jó. Hát így élek én. A piac sarkában van egy kis bódém, abban alszom. Kapok egy kis nyugdíjat, meg a takarítás, asztalonként egy ötvenes, pontosan száz asztal van, ki lehet számolni. Kell a pénz a repülőjegyre, hogy elmenjek az asszony után Dél-Amerikába. Évekkel ezelőtt megszökött egy pincérrel, de megtalálom őket.

Na, milyen csokit ettél, kérdezi Lara. Máté kópésan kacag. Úgyse mondom meg. Lehet, hogy soha nem mondom meg nektek, hogy érzem-e az ízeket. Egyébként sajnos nem éreztem semmit. Na, mondd meg, Lara!

Ez egy szicíliai mandulával, fekete ribizlivel töltött, csilis, borsos csokibundában pihenő csokoládé volt. De ne hidd, hogy én így éreztem az ízét! Apa, te? Minden csokiból hármat vettem, kettőt elküldtem, egyet meg megtartottam, online csokievős partikra. Óh, gyerekek, én még a roppanós szicíliai mandulaszemek táncát is éreztem a számban. Nem ér! Csalás! És két, előre odakészített pormacskával elkezdik püfölni a monitort. Aztán nevetnek addig, amíg Máté el nem kezd köhögni.

Vége a mókának! Betegek vagytok, pihennetek kellene, én, buta apa meg felzaklatlak benneteket. Nem hagyjuk a vírust bulizni! Egyébként egy nap Gokartos Gizi, az amputált lábú, vak koldusasszony, akit nappalira a szerettei a piac sarkára raktak ki koldulni, eltűnt. Másnapra Szagos Misi is. Hogy a rendőrség által felajánlott magas nyomravezetői díj miatt (városképrombolás, mert Gizi a város képéhez tartozott) szag alapján nyomozni indult-e, vagy tényleg elhúzott volna Dél-Amerikába, esetleg meggyilkolták, nem lehet még tudni. Mindenesetre neked reggelente csokiteszt, és mire visszajön az ízlelésed, én is kész leszek a novellával.

Na! Jó éjszakát! Boldog szülinapot!

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. március 20-i számában)