2020. december 18., péntek. 187 újabb koronavírusos fertőzött haláláról számolt be az operatív törzs. Négy napja 600-nál kevesebben vannak lélegeztetőgépen. Kaposváron kiugrott az ötödik emeletről egy férfi, akit kórházba akartak vinni. Lélegeztetőgépre. Fejjel lefelé zuhant, mint a japán kamikazék.
Kérem, keljen fel, hallottam egy hangot, és enyhe tapintást éreztem a vállamon. Kinyitottam a szemem, a kalauznő volt az. Kinéztem az ablakon, gazos töltésoldalt láttam, valahol mögötte házak körvonalait, a másik sín mellett bámészkodó utasokat, rendőröket, tűzoltókat.
Ez nem a végállomás, mondtam.
Nem, válaszolta a mindentudó lények felsőbbrendű büszkeségével. Gázolás miatt bizonytalan a továbbmenet. Kérem, szálljanak le, mondta, és ezzel a többes számmal véget ért az a rettenetes álom, amely általában a vonatalvásaim alatt gyötör: egyedül utazom egy vonaton, és az nem áll meg sehol.
Leszálltam, kiderült, hogy nyílt vágányon vagyunk, de a vonat vége még a peronon volt. Bukdácsoltunk a kavicson, nemrégen lehetett a gázolás, mert még a tűzoltók nem láttak munkához. A büfékocsi alatt feküdt a meztelen hulla, egyik keze kicsit arrébb, az egyik lába meg közvetlenül a vonat mellett. Legalább a gyerekeket szállították volna le a túloldalon, a kisebbeket felvették az apák az ölükbe, és eltakarták a szemüket. A vonat végénél egy erősen ittasnak tűnő vasutas hölgy állt, mint később megtudtam, a helyi személyzet, egy öltönyben levő látszólag fontos ember meg néhány még fontosabb ember. B. állomáson voltunk. Tíz perc múlva jön egy személy, az beviszi magukat A.-ba, onnan elmennek H.-ba, ahol majd megáll valamilyen vonat, mondta az erősen ittasnak látszó szőke vasutas hölgy. Természetesen azonnal elrobogott előttünk megállás nélkül a személy. Átmentem a túloldalra, ahol jó kétszáz ember várakozott már. Úgy tűnt, átaludtam a gázolást, a fékezésre sem ébredtem fel, hiszen ők már ott voltak, én meg az utolsó utasokkal tébláboltam. Csak most figyeltem meg pontosan az állomásépületet. Valaha nagy elővárosi állomás lehetett, megvoltak még a váróterem és a resti hajléktalanodott maradványai, az épület jobb oldali, a partról a peronra levezető lépcsője mellett, ahol majd később a tepsis hullát elejtő hullahordók haladtak, a forgalmi iroda, amely egyben jegypénztár, csomagmegőrző és talán alkalmi kupolda is volt.
A hivatalos személyzet és hivatalos szakértők helyett a peron pőre népére koncentráltam. Mindenesetre szép kis csendéleteket készítettem, csak úgy bévül.
Parasztasszony gurulós bőrönddel. Ideges píjármenedzsernő sziámimobillal. József Attilát olvasó guggoló lány, előnyös belátással. Agyonfojtogatott pillepalack ideges női ujjakkal… Érdekes, mind nő volt, valahogy a férfiak jobban tűrik a durva közönyt.
Persze ezeknek a csendéleteknek hangjuk is volt. A történetekhez szükséges sztorigyűjtés legegyszerűbb formáját választottam, a figuralest. Álltam egy helyben a peronon, és hallgattam.
Két nő beszélget:
Miiért pont itt lett öngyilkos ez a marha? Pont az állomás előtt.
Miért? A nyílt vágány jobb?
Miben különbözik? Megdöglött így is, úgy is.
Jaj, asszonyom, ott nincs ivóvíz. Nézze, ott van a kút a túloldalon.
Ez legalább szép volt tőle. Mármint a humánus helyválasztás.
Az asszony elmegy vízért.
Egy fiatalabb férfi és egy ingatag nő.
Részeg volt.
Ugyan már, hölgyem. Miért lett volna részeg?
Mert az öngyilkosok mind részegek.
Miből gondolja?
Én is akartam az lenni.
(A fiatal férfi enyhén megütközik, hogy itt B. állomáson egy szakadt peronon önbeismerő vallomást tesz neki egy ismeretlen, testileg vonzó nő.)
És ittas volt?
Nem mertem inni, pedig szoktam, de féltem akkor.
Na látja. Aki így bestokizza a ruháját, az nem lehet részeg.
Mit csokizik?
Bestokizza. Szépen élbe hajtogatja. Az apám mutatta meg, ő volt katona.
Maga mindent tud, ugye?
Nem tudok mindent, de szeretem az életet. Jó, hogy nem halt meg.
Tényleg jó, néha én is azt gondolom. Meddig utazik?
Ameddig akarja.
Jó. Ez tényleg jó.
Együtt néznek jobbra, a görbülő vágány mögé, ahonnan várják a végre megálló személyt.
Srác, bal kezében fényképező, nagyoptikás, fülén telefon, pirszinges lány haját simogatja jobb kezével, a lány barátnője velem szemez. Csak nem?
Azonnal küldjetek ki közvetítő kocsit. Ez nem állapot. Fekszik itt ez a szeletelt hulla, fövünk itt a peronon meg a gazos parton, senki nincs velünk. Több halott lesz előbb-utóbb, mint a büfékocsi alatt… Figyusz! Megcsinálom az anyagot, még a szíjenen is le fogja adni. Nem áll meg a vonat. Örökre partonmaradtak maradunk. Ez Magyarország. Lehetne ez a címe. Bazdmeg, lerakta, üvölt, és beleremegne az állomás, ha még lenne. A pirszinges csaj megcsókolja.
Ne bomolj, inkább keressünk egy kocsmát. Innék egy sört.
De elmegy a vonat, bébi.
(A barátnő beszól.)
Sörömet egy vonatért? Idő van. Kiszáradni meg én sem szeretnék.
A csávó mobilozik.
Halló? Különleges tudakozó? Azt szeretném kérdezni, hogy B. vasútállomás közelében szeretnénk inni egy sört, van itt kocsma? Mi? Hogy be vagyok rúgva? Hát azért élsz az adómból, a kiszáradásig elalélunk itt a barátnőimmel.
Letette a barom, mondja a csajoknak.
Észreveszi, hogy hallgatom őket. Hozzám fordul.
Te is média?
Én csak figuralesen vagyok, mondom, csak nem tudtam rendesen megnézni a figurát.
Férfi volt, mondja a srác. Korrekt öngyilkos.
Miből gondolod, hogy férfi?
Nem láttad a lábát a sínek mellett? Nem voltak a körmei kifestve.
Végre jön egy személy, két city már elment M. felé, ami nem állt meg, a személy megáll. Bevisz H.- ba, aztán valahogy csak hazajutok.
Éjszaka nem hagy nyugodni a történet. Kis összeesküvés-elméletet gyártok. Egy férfi meztelenre vetkőzik a peronon, élbe hajtogatja a ruháit, még a zokniját is berakja a cipőbe, szépen, gondosan, nem csak úgy belegyűrve, aztán kiáll meztelenül a peronra. És várja a cityt, ami, tudja, hogy nem áll meg, lassít ugyan, de az neki éppen elég. Lassú halál. Tapasztalataim szerint, a vasút hajnalán és alkonyán is, ha egy vonat áthaladt egy állomáson, akkor kiállt a peronőr vagy forgalmista, bakter, és tisztelgett az elhaladó vonatnak. A férfi, az öngyilkos, valószínűleg ismerte a vasúti menetrendet meg az állományt is. A fehér blúzos nőt. Akinek észlelnie kellett volna a peronon álldogáló meztelen férfit. A férfi, amikor találkozott a nővel, aki talán megkérdezte, óvodai ismeretség révén, hogy hová mész, innen most nem megy vonat, akkor talán a férfi adott neki egy kétdekás hubit, ha ezt megiszod, tíz perc múlva a tied vagyok. A nő iszik, nyolc perc múlva jön a vonat.
Ez így talán logikusnak tűnik, mégsem hagy nyugodni a miért. Az élbehajtogatás. És nem hagy nyugodni a történet, hogy nincs, hogy csak kétségek vannak, mert kell egy történet, hiszen anélkül nem élet az élet, nem hihető a hihetetlen, és hihetetlen a hihető, magam részéről, hogyha van, csak akkor nyugszik meg a szív.
És ilyenkor ki kell találni egy történetet, akár egy öngyilkosságét is, hogy tényleg megnyugodjon az a szív.
Először is adjunk nevet. A név az fontos. Legyen mondjuk a férfi Béla. A Béla az olyan kicsit esetlen, mégis szeretetre méltó név. A nő meg legyen számító, egyszerre hideg és meleg, mondjuk, Klára.
Béla és Klára nagy boldogságban éltek. Béla dolgozott, Klára vásárolt. Gazdasági válság alatt ez egy normális családmodell. Amíg Béla dolgozott, addig nem érdekelte, hogy Klára mit csinál, hűséges asszony, sem gyerekük, sem abortusza nem volt. Klára mindig várta Bélát a műszak lejárta után a munkahelye előtt. Béla sokáig azt hitte, hogy szeretetből, a kollégái cukkolták, hogy ő csak serpának kell, csomaghazavivő szolgálatnak. Nem érdekelte. Amikor hazaértek, az asszony kipakolta a ruhákat, mert a turiból hozta a cuccot haza, és nagyokat szeretkeztek. Sikertelenül. Egy napon így szólt az as - szony Bélához. Te Béla, arra gondoltam, ha már úgysem csinálok semmit, akkor kereskedhetnék a neten. Hogy veszek ruhákat, és eladom. Kis haszonnal. Béla nagyon megörült ennek, hogy amíg ő gépiforgácsol, addig az asszony a neten van, nem költ, de még keres is, kis haszonnal. Vásárolhatnék neked öltönyöket is, mondta egyszer Klára, felvennéd, úgy raknálak a netre, mégis jobban nézel ki, mint egy próbabábu. Jobban eladható vagy.
Egy idő után Béla észrevette, hogy a Klára által neki vásárolt öltönyök mind frissen vasaltak, illatosak.
Klára, mondta egyszer félénken Klárának Béla, ezek nem turisok.
Turisok azok, csak elvittem kitisztítani.
Meglásd, a patyolatos, cukkolták Bélát a munkahelyén.
Az élbe vágja.
A gőzölgő vasalóállványon.
Bélát nem hagyta nyugodni ez az élbevágás. Délután, otthon, amíg Klára haza nem ért, felpróbálta az összes el nem adott öltönyét. Az egyik halszálkás zakójújában fogadta Klárát. Gondolta, ebben nagyot szeretkezhetnek, ha nem is az öreg halász, de legalább piránya szeretett volna lenni.
Nincs élbe vasalva, mondta Klára, amikor hazajött. Holnap elviszem javíttatni.
Javíttatás. Ez jutott eszébe Bélának. Néha, amikor úgy szeretkeztek, hogy Klára volt felül, és véletlenül a nagy ringatózásban kicsúszott Klára hüvelyéből az ő micsodája, akkor nem azt mondta Klára, hogy dugd már vissza, vagy szó nélkül ő segített volna magán, mindig azt mondta, hogy javítsd már ki, javítsd már ki.
Aznap éjszaka nem szeretkeztek.
Reggel azt mondta Klára, hogy most nincs ideje netezni, inkább elmegy javítani.
Béla még sohasem hiányzott indokolatlanul a munkahelyéről. Aznap nem ment dolgozni. Filmben már látta, hogyan lehet követni észrevétlenül megfigyelt személyt. Ő is ezt tette Klárával.
Tudta előre, de nem merte tudni, hogy Klára a patyolatoshoz megy.
És az asszony belépett a patyolatos ajtaján.
És Béla előtt felsejlettek a képek, amint a patyolatos a vasalódeszkán illeti az ő asszonyát, s talán az asszony még a szájával is illeti ott, ahol őt is csak egyszer, és akkor az jutott eszébe, élre vágni. Mindent élre vágni.
Reggel kiment az állomásra, előtte az asszony netén, a hűtlen női neten megnézte, melyik az a vonat, amelyik nem áll meg. Vitt hubit is a szakadt nőnek, akit már az oviban is utált. Ígért neki tíz percet, holott tudta, hogy csak nyolc van.
És élbe vágta magát.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. június 19-i számában)
Aki a nagypapa hagyatékát hozta ide, vagy a lomtalanításkor megmentett kacatokat próbálta eladni, nyilván nem hozott annyi bevételt, mint egy milliós forgalmat bonyolító áruház. Pedig a bolhapiac igazi látványosságnak számított, turisták is gyakran megfordultak itt, a világ összes nyelvén beszéltek, kamerájuk ott lógott a nyakukban.
Apropó, szerelem. Dolgom volt egyszer egy lengyel lánnyal Szombathelyen. (Dolgom volt? Úgy értem, táncoltunk. Ő igazából egy vidám némettel szeretett volna, de csak én jöttem össze. Úgy hívták, Slawomira. Van a lengyeleknek ez az áthúzott ell betűjük.) Ebből is mi igaz? Tényleg táncoltam (még a múlt században) egy Slawomira (áthúzott ell) nevű lengyel lánnyal Szombathelyen.
Hunya tisztelendő jól ismerte az ernyicseieket. Egyes pletykák szerint mind a négyezer lakost név szerint. – Ha arra kérik őt, még ábécérendben is felsorol mindenkit – mondta Kapory Oszkár a hivatali asztala mögött. – Ha egyszer elfelejteném valamelyik nevem, csakis nála kérdeznék utána!
A szűz hóra egy vércsepp hullt. A vörös folt lassanként terjedt szét a fehér kristálytakarón. A vércsepp és a várpalota bejárata között friss lábnyomok követték egymást. Apró, piros topánkák süppedtek a kitaposott cipőlenyomatokba, és a lány így jutott el a bejáratig anélkül, hogy átnedvesedett volna a lába.
Bíró János lógó orral baktatott befelé a dombtetőről, az erdő alól. Telefonálni ment ki, lejjebb, a házuknál nem volt rendes térerő, ha fel akarta hívni a testvéreit, csak így tudott érvényesülni. Régebb leveleztek, de annak egy hét is kellett, amíg megérkezett, aztán ahogy a mobil terjedni kezdett, átálltak erre. Igaz, a szolgáltatók nem kényeztették el az ilyen eldugott, dombvidéki tanyasiakat: egyesek jelerősítőt szereltek fel a háztetőre, Bíró János megelégedett azzal, hogy kisétált a gerincre.
Ő mindig valami nagyon fontosat tud mondani. Egy lépéssel vagy tán kettővel is a többiek előtt jár. Sokszor beszél olyasmiről, amit csak a felnőttek tudnak. Például hogy a majorban kölcsönt lehet kérni házépítésre, vagy hogy nemsokára háború lesz. Ez utóbbiért a tanító néni megszidta, mert nem szabad rémhíreket terjeszteni. De hát ez nem rémhír, dédapám mondta, védekezett Kati.
Harmadnap a sikeres és elégedett író délben tért magához. Hasogatott a feje, hányinger kerülgette. Az ágyban fekve fogott hozzá az íráshoz, a fején vizes borogatással. Újra leírta a címet („A csend”), mivel előző nap elmulasztotta a dokumentum mentését. Ekkor elkezdődött a padláson a futkározás. Töprengett, hogy macska, nyest vagy menyét lehet-e.
Angyalnak születtem, és koraszülöttként jöttem a világra. A földi anyám szerint kész csoda, hogy életben maradtam, amikor ezt mondta, én mindig mosolyogtam, mert tudtam, hogy valódi csoda történt akkor. Az orvosok tehetetlenül álltak fölöttem, és azt mondták az anyámnak, hogy készüljön fel a legrosszabbra, mert szerintük a halál a legrosszabb. Semmit nem tudnak.