Finta Viktória: Két novella

2020. november 15., 08:56
Kaliczka Patrícia: Féreglyuk a műteremben (olaj, vászon, 100 × 70 cm, 2015–2016)
Leadás előtt

„Mind a halál, mind az élet a nyelv hatalmában, és amiképpen ki-ki szeret azzal élni, úgy eszi annak gyümölcsét.” (Példabeszédek 18,21)

 

Egyedül vagyok az intrin. A telimatricázott íróasztalom fölé görnyedek, és bámulok egy üres Word dokumentumra. Bepötyögök néhány szót, csakhogy ne a közömbös fehérség nézzen vissza rám: Miért játszódott le az Othello úgy, ahogy lejátszódott?

Ez a cím. Bevezető esszé egy saját interpretációhoz. Holnap van a határidő. Finoman ütögetem, de nem nyomom le a billentyűket. Talán magyarul kéne először megírnom, könnyebb lesz elkapni a lendületet. De még fordítgatni utána... Annyi éber agysejtem nincs így este kilenc körül. Akkor kezdjük egyből szlovákul, klikk a keresőbe, szótár. Ha nem tudnám tükörfordításba helyezni a gondolataimat. A felvételire készült fogalmazásoknál minden harmadik szónál szükségem volt rá, amióta egyetemre járok, javult a helyzet.

Leírom az első mondatokat, lassacskán bekezdésekbe rendeződnek. Egész jól haladok, de aztán megakad az államnyelvi gondolatmenet, ezt a kifejezést ők így nem használják, muszáj mást kitalálnom helyette. Továbbírom, újabb nehéz szó, katt a fordításra, ó, hisz ezt szlovák szövegben megértettem volna. Átolvasom a meglévő szöveget. Nem rossz, bár látok benne egy-két gyanús megfogalmazást. Csak remélem, hogy a prof is érteni fogja. Mindig félek, hogy a hiányos nyelvtudásom miatt pontatlanul fejezem ki magam. A szavaink is cselekedetek, és ha sokszor félreértik a szándékunkat, önhibánkon kívül eltorzult képet kapnak rólunk az emberek.

Megérkezik a szobatársnőm. Színházban volt, részletesen beszámol az előadásról, velem mi újság, kérdezi. Fáradtan biccentek a félig megírt esszé felé, és megkérem, nézzen bele. Elmosolyodik, persze hogy segít. Néhol megcseréli a szórendet, és betold pár visszaható névmást, kábé ennyi. Rákérdek a szókapcsolatra, ami előbb nagyon szúrta a szemem. Legyint, jó az úgy, kicsit fura, ők ezt máshogy mondják, de érti, mire gondoltam. Ki a soros a takarításban, jut eszébe. Én felmostam, ale len kde kňazi tancujú, felelem. Megráncolja a homlokát. Ez egy szólás, magyarázom. Arra használják, amikor csak nagyjából takarítunk fel. Ti ezt nem ismeritek? Ahol a papok táncolnak. A szobatársam nevet, én is vele. Jó, mi? Jó hát, csak ennek mégsem olyan az íze.

A szobatársnőm felemeli a törölközőjét, hogy ő akkor megy zuhanyozni, én meg visszaülök a laptopomhoz. Ezerrel kattog a billentyűzet, durván csattan a Shift gomb. Már tudom, miért játszódott le az Othello úgy, ahogy. Érdekes megoldásra jutok, magyarul ennél diszkrétebben érveltem volna. De szlovákul bátrabban írok. Mintha az egész meg sem történne igazán. A nem anyanyelven írt szövegnek nincs akkora súlya. A nyelvemmel együtt magamtól is eltávolodom. Leírom, ahogy tudom, az elvetemült gondolataimat is, és kész. A tanár számára szokatlan csengésük lesz, de azért megérti majd. Elmentem a dokumentumot, át sem olvasom, majd holnap, leadás előtt.

 

Reset

 

Kisétál a salakpályához. Öt múlt, de már esteledik, a kétszáz méteres kört alig világítja meg a nap. Ősz. Észre sem vette, mikor történt. Hűvös pára száll fel a fűből, mélyen beleszív, majd lassan fújja ki – hosszú, mértékletes sóhaj. Hát itt vagyunk megint.

Bemelegít a füvön, a mozdulatsorra jól emlékszik, a tagjai szinte maguktól végzik a nyújtásokat. Előbb a nyak, majd a kar. A törzsét nagy ívben hajtja hátra. Sokáig így marad. Hajlítja lejjebb és lejjebb, amíg be nem szorul a levegője. Gyorsan visszahajlik, kicsit bele is szédül, de jólesik. Csinál egy nagyobb terpeszt, sokat rövidültek a lábizmok a betegség alatt. Beledől, amennyire csak tud, közben a tenyerét megtámasztja a fűben. Egy jó darabig megtartja, nem siet. Alaposan szét kell mozognia magát, nem lehet ész nélkül belevágni. Lelkileg is rá kell készülni. Fogalma sincs, milyen lesz.

A bokakörzés közben bekapcsolja az MP3-asát. Nem emlékszik, hol tartott a lejátszási listájában. A készülék betölt, elindul egy Clash-szám, a Rudy Can‘t Fail. Jó lesz.

A fűről rálép a salakra, kész, hogy rója a köröket. Helyben fut, ahogy korábban is, egykettő, egy-kettő, egy-kettő, és a negyedik ütemnél lendül neki. Istenem, de jó újra elindulni! Nem magának a futás élményének örül, hanem hogy végre teljesíti a saját magával szembeni elvárásait.

Pár száz méterig tart az erő. Túl gyorsan kezdte, és máris kifáradt. Hogy elterelje a figyelmét, visszagondol az időre, amikor először elkezdte. Az első kilométerek. A paprikapiros arc a tükörben. A szúró oldal a foglyul ejtett levegővel. A futógép dübörgése télen. A salak porolása nyáron. Az első jóleső futás, a gazella érzés. A pillanatok, amikor dobogóra léphetett. Most is ott lógnak az ezüst-, bronz- meg „Köszönjük a részvételt!”-érmek a szekrényajtó fogantyúján. Az iskolai jegyre futások, a versenyfutások. Akkor is így fájt. Ha tétre megy, mindig fáj. Az oldala nem szúr, már megtanulta, hogyan kell elkerülni, a lába azonban tiltakozik. Elszokott a terheléstől, bekeményedik. Hiába próbál lazítani a mozgásán, olyan, mintha a combja és a feneke különálló, savas izomdarab lenne, ami működik ugyan, de messze nem tökéletesen. A tüdeje és a szíve is megfeszítetten dolgozik, kicsit meglepetten, kicsit nyikorgósan, mint amikor hosszú szünet után bekapcsolnak egy gépet a gyárban. Nem elég beolajozni, attól még nem fog rögtön rendesen működni. Dolgozni kell, sokáig, hogy újra menjen. Még egy hosszabb kilégzés, mert képtelen tartani az egy lépés – egy levegővétel ritmust. Izzad, erősebben, mint szokott, a hónaljánál és a hátánál folt képződik a trikón, felkötött haja nedvesen csapkodja a nyakát. Mintha az egész teste körül egy vékony, de fullasztó páraréteg képződött volna. Letörli az apró cseppeket az ajka fölött, hogy a sós íz ne csurogjon a szájába. Régen is ilyen nehéz volt?

Minek csodálkozni. Maga elé idézi a naptárat, látja rajta a nyarat. Próbálja kiszámolni, hány hete, majd rájön, hogy több hónapja. Amióta rendszeresen futott, soha nem maradt ki ilyen hosszú idő edzés nélkül. Hébe-hóba, amikor nagyon nem akaródzott, kihagyott egyet, persze, egy kis bűnözés mindenkinek jár. Mondjuk, ezt ma már másképp gondolja.

A lejátszó hirtelen elhallgat, véletlenül megnyomott rajta valamit a heves, erőlködő karmunka közepette. Legalább van ürügye rá, hogy kicsit megálljon. Újraindítja. Felcsendül a London Calling, és pár perc erejéig még ő is összeszedi magát. Húsz kört bír összesen legyűrni aznap. Évek óta nem futott ilyen keveset. Eszébe jut, legelőször is ennyire volt képes.

Próbál lelkes maradni, mint amikor ideérkezett. Bizonygatja, hogy kis erőfeszítéssel nemcsak olyan lesz, mint régen, hanem sokkal jobb. Mondogatja magának, de igazából nem hiszi el.

A levezető nyújtás után hazafelé menet egy-egy lépésnél még megrázza a lábát. Ő már csak a zuhanyra gondol, de belül a test most kezd igazán dolgozni. A vér felforrósodva száguld szívtől lábtőig, majd vissza, a combok bizseregnek, az endorfinok pedig minden erejükkel azon vannak, hogy mégis húzzanak egy halvány mosolyt a csapzott arcra.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában.)