Fráter Zsuzsanna: Maszkok

2022. április 10., 08:43
László Hajnalka: Mask (Álarc) – 2017

– Szia, bocs a zavarásért!

Összerezzentem, ahogy a kissé magas, a mondat végén elvékonyodó férfihang megszólalt mellettem. Hirtelen rántott ki a bágyadt tompaságból, amiben elmerültem az éjszakába nyúló túlórázás után a buszra várva. Fél szemmel oldalra pillantottam, de nem tudtam eldönteni, hogy a fekete kabátos alak hozzám beszél-e vagy valaki máshoz. Az ötös busz késett, az Astorián tömött sorokba zsúfolódtak a várakozók. Nagykabátjukba burkolództak, arcmaszkjuk mögé bújtak, maguk elé meredtek. Senki nem figyelt a fekete kabátos alakra mellettem.

– Egy ideje már figyellek. Nem bírtam ki, hogy ne szólítsalak meg – folytatta közelebb lépve.

Felpillantottam rá. Magas, zömök, fiatal férfi, sötét hajjal, pepita mintás textil maszkkal az arcán és nagy bociszemekkel, amik egyenesen rám meredtek.

Nyeltem egyet. Nem értettem, mit akar tőlem.

– Nem dohányzom, és nincs apróm – feleltem, majd arrébbhúzódtam egy testes, bundakabátos hölgy tisztes árnyékába.

A férfi azonban nem tágított. Felnevetett kicsit nőies, magas hangján.

– Egyik sem kell. Gondoltam, megihatnánk valamit, ha már mindketten itt vagyunk egyedül az éjszakában.

Elmosolyodtam, a maszk miatt úgysem látja. Randizni hív? Biztos voltam benne, hogy fiatalabb nálam. Az utcai lámpák fénye csalóka, de sehol egy szarkaláb, egy ősz hajszál. Még harminc sem lehet.  

– Nem ismersz, azt sem tudod, hogy nézek ki – feleltem.

Mit láthat bennem ormótlan pufidzsekiben, sapkában, a fél arcomat eltakaró védőmaszkban?

– Tudom, hogy szép vagy. Tetszik a szemed.

A bocitekintet nedvesen csillogott.

Megborzongtam, a gerincemen apró remegés szaladt végig. Régen kaptam utoljára bókot, régen mondta bárki, hogy szép vagyok, régen nézett rám vággyal telve egy férfi.

– Gyere! Péntek este van, miénk az éjszaka.

Körbepillantottam. Néhány lépésre tőlem egy csapat vihorászó lány állt combig érő csizmában és falatnyi szoknyában. Egy vodkásüveget adtak éppen körbe. Mögöttük néhány langaléta kamasz hangoskodott, miközben lopott pillantásokkal a csajokat méregették. A közeli kocsmából fény, nevetés és sörszag áradt felénk. Az Astoria sistergett a bulizni készülő fiataloktól, mint egy túlrázott pezsgőspalack.

Hogy nem tűnt fel ez eddig? A péntek esték a munkahelyi gürcölés végét és a háztartási robot kezdetét jelentik jó ideje. A hajnalig tartó partiknak vége. Már nem vágyom másra, csak egy kiadós alvásra.

Megérkezett a busz, csikorogva fékezett, majd egy hangos szusszanással megállt. Kicsapódtak az ajtók, a tömeg megindult.

Megráztam a fejem.

– Bocs, mennem kell. Várnak rám – feleltem, bár ez nem volt igaz.

A gyerek ezen a hétvégén az apjánál van. A lakás üres.

Az ajtóból visszanéztem a srácra, a tekintetünk találkozott. Széles válla megereszkedett, bociszeme már nem csillogott. Nagyra nőtt, elveszett gyereknek tűnt az üres buszmegállóban.

A csengő megszólalt, az ajtók csukódtak, és akkor a lábam magától megindult. Leugrottam.

A busz elrobogott, mi pedig ott álltunk újra egymással szemben.

– Egy ital talán mégis belefér.

A srác magas hangján felnevetett, majd lekapta a maszkját.

Feltárult kissé széles, húsos álkapcsa és borostárs arca. Nem számított jóképűnek, de volt benne valami megnyerő. Valami otthonos, valami kedves, valami biztonságos.

Hirtelen szűknek éreztem én is a védőmaszkom, lélegezni akartam, habzsolni a hideg, éjszakai, borzongató levegőt. Egy széles, színpadias mozdulattal megszabadultam a textildarabtól, és fedetlen arcomat felé fordítottam.

A srác hirtelen elkomorodott, nem mosolygott tovább, nem halmozott el bókokkal, nem mondta újra, hogy szép vagyok, csak nézett, majd lesütötte a pillantását.

– Hová is akartál menni? – kérdeztem.

– Izé… szóval azt hittem, fiatalabb vagy – nyögte ki, miközben kínosan ügyelt rá, hogy ne nézzen rám.

Megszédültem, az arcom égett, mintha egy tenyér csattant volna rajta.

– Most jut eszembe, hogy a haverjaim várnak. Meg neked is menned kell – hadarta zavartan.

Dermedten álltam, képtelen voltam megszólalni.  Ő még néhány pillanatig toporgott, nyakát behúzta, kezét a zsebébe mélyesztette, majd valami köszönésfélét motyogva elviharzott a Blaha felé.

Egyedül maradtam a megállóban. Visszavettem a maszkomat, már nem akartam szabadon lélegezni. A tömeg újra gyülekezni kezdett. Vártuk a buszt.