– Szia, bocs a zavarásért!
Összerezzentem, ahogy a kissé magas, a mondat végén elvékonyodó férfihang megszólalt mellettem. Hirtelen rántott ki a bágyadt tompaságból, amiben elmerültem az éjszakába nyúló túlórázás után a buszra várva. Fél szemmel oldalra pillantottam, de nem tudtam eldönteni, hogy a fekete kabátos alak hozzám beszél-e vagy valaki máshoz. Az ötös busz késett, az Astorián tömött sorokba zsúfolódtak a várakozók. Nagykabátjukba burkolództak, arcmaszkjuk mögé bújtak, maguk elé meredtek. Senki nem figyelt a fekete kabátos alakra mellettem.
– Egy ideje már figyellek. Nem bírtam ki, hogy ne szólítsalak meg – folytatta közelebb lépve.
Felpillantottam rá. Magas, zömök, fiatal férfi, sötét hajjal, pepita mintás textil maszkkal az arcán és nagy bociszemekkel, amik egyenesen rám meredtek.
Nyeltem egyet. Nem értettem, mit akar tőlem.
– Nem dohányzom, és nincs apróm – feleltem, majd arrébbhúzódtam egy testes, bundakabátos hölgy tisztes árnyékába.
A férfi azonban nem tágított. Felnevetett kicsit nőies, magas hangján.
– Egyik sem kell. Gondoltam, megihatnánk valamit, ha már mindketten itt vagyunk egyedül az éjszakában.
Elmosolyodtam, a maszk miatt úgysem látja. Randizni hív? Biztos voltam benne, hogy fiatalabb nálam. Az utcai lámpák fénye csalóka, de sehol egy szarkaláb, egy ősz hajszál. Még harminc sem lehet.
– Nem ismersz, azt sem tudod, hogy nézek ki – feleltem.
Mit láthat bennem ormótlan pufidzsekiben, sapkában, a fél arcomat eltakaró védőmaszkban?
– Tudom, hogy szép vagy. Tetszik a szemed.
A bocitekintet nedvesen csillogott.
Megborzongtam, a gerincemen apró remegés szaladt végig. Régen kaptam utoljára bókot, régen mondta bárki, hogy szép vagyok, régen nézett rám vággyal telve egy férfi.
– Gyere! Péntek este van, miénk az éjszaka.
Körbepillantottam. Néhány lépésre tőlem egy csapat vihorászó lány állt combig érő csizmában és falatnyi szoknyában. Egy vodkásüveget adtak éppen körbe. Mögöttük néhány langaléta kamasz hangoskodott, miközben lopott pillantásokkal a csajokat méregették. A közeli kocsmából fény, nevetés és sörszag áradt felénk. Az Astoria sistergett a bulizni készülő fiataloktól, mint egy túlrázott pezsgőspalack.
Hogy nem tűnt fel ez eddig? A péntek esték a munkahelyi gürcölés végét és a háztartási robot kezdetét jelentik jó ideje. A hajnalig tartó partiknak vége. Már nem vágyom másra, csak egy kiadós alvásra.
Megérkezett a busz, csikorogva fékezett, majd egy hangos szusszanással megállt. Kicsapódtak az ajtók, a tömeg megindult.
Megráztam a fejem.
– Bocs, mennem kell. Várnak rám – feleltem, bár ez nem volt igaz.
A gyerek ezen a hétvégén az apjánál van. A lakás üres.
Az ajtóból visszanéztem a srácra, a tekintetünk találkozott. Széles válla megereszkedett, bociszeme már nem csillogott. Nagyra nőtt, elveszett gyereknek tűnt az üres buszmegállóban.
A csengő megszólalt, az ajtók csukódtak, és akkor a lábam magától megindult. Leugrottam.
A busz elrobogott, mi pedig ott álltunk újra egymással szemben.
– Egy ital talán mégis belefér.
A srác magas hangján felnevetett, majd lekapta a maszkját.
Feltárult kissé széles, húsos álkapcsa és borostárs arca. Nem számított jóképűnek, de volt benne valami megnyerő. Valami otthonos, valami kedves, valami biztonságos.
Hirtelen szűknek éreztem én is a védőmaszkom, lélegezni akartam, habzsolni a hideg, éjszakai, borzongató levegőt. Egy széles, színpadias mozdulattal megszabadultam a textildarabtól, és fedetlen arcomat felé fordítottam.
A srác hirtelen elkomorodott, nem mosolygott tovább, nem halmozott el bókokkal, nem mondta újra, hogy szép vagyok, csak nézett, majd lesütötte a pillantását.
– Hová is akartál menni? – kérdeztem.
– Izé… szóval azt hittem, fiatalabb vagy – nyögte ki, miközben kínosan ügyelt rá, hogy ne nézzen rám.
Megszédültem, az arcom égett, mintha egy tenyér csattant volna rajta.
– Most jut eszembe, hogy a haverjaim várnak. Meg neked is menned kell – hadarta zavartan.
Dermedten álltam, képtelen voltam megszólalni. Ő még néhány pillanatig toporgott, nyakát behúzta, kezét a zsebébe mélyesztette, majd valami köszönésfélét motyogva elviharzott a Blaha felé.
Egyedül maradtam a megállóban. Visszavettem a maszkomat, már nem akartam szabadon lélegezni. A tömeg újra gyülekezni kezdett. Vártuk a buszt.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.