Fráter Zsuzsanna: Ne fesd a falra

2022. január 19., 09:23
Könczey Elemér: Ördög fia

„Ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik!” – volt anyám egyik kedvenc szavajárása, amit mindig megnyúlt arccal, védekezőn feltartott kézzel hangoztatott, mint valami rémséges jóslatot. Én tágra nyílt szemmel, bőszen bólogatva hallgattam, miközben gyermeki fantáziám meglódult, és már láttam is magam előtt, hogy az elhamarkodottan beszélő családtag – apám vagy nagyanyám – hatalmas ecsettel mázolja a házunkra a szarvas-patás alakot.

El nem tudtam képzelni, miért is tenne ilyet valaki, de megkérdezni sosem mertem. Csak magamban fogadkoztam, hogy én aztán soha, de soha nem festem fel az ördögöt sehová, bármennyire is szeretek firkálgatni.

Ugyanis imádtam rajzolni. Anyám nem győzte venni a papírt, és ha más nem akadt – a legnagyobb tiltás ellenére –, a szobám falát is rajztáblának használtam. Nem tehettem róla, vonzott a fehér felület. De az ördögöt, azt nem, azt sohasem rajzoltam volna. Legalábbis sokáig azt hittem.

Pedig ott volt, ott ólálkodott a gondolataimban, az álmaimban, és – most már tudom – kísértett egyre. Bármennyire rettegtem tőle, szerettem elképzelni, szerettem borzongani, esténként folyton róla szóló mesékért könyörögtem. Ilyenkor az orromig húztam a takarót, és reszketve hallgattam anyám történeteit a rettentő rémről.

Aztán az öcsém születése mindent megváltoztatott. Anyám már nem ült többé esténként az ágyamnál, nem mesélt sem az ördögről, sem másról, helyette a kisöcsémet ringatta álomba.

Egyedül maradtam. Anyám, nagyanyám és – ha otthon volt – apám is csak a babával foglalkozott. Gügyörésztek neki, etették, fürösztötték, velem pedig senki sem törődött. Nem csak a mesék maradtak el, velük együtt mintha én magam is eltűntem volna. Láthatatlanná váltam.

Hiába szaladtam egy-egy különösen jól sikerült rajzommal anyámhoz, ő csak éppen rápillantott, már fordult is vissza az öcsém kibuggyanó nyálát törölgetni. Amikor dühömben vicsorító oroszlánokat rajzoltam a gyerekszoba padlójára, akkor is csak fáradtan legyintett, annyit mondott, hogy ötévesen már több eszem is lehetne, és tüntessem el a firkálmányomat.

A torkom összeszorult, a szám legörbült, keserves könnyekben törtem ki, anyám felsóhajtott, magához vont, hogy megvigasztaljon, de akkor hirtelen felvisított az öcsém a kiságyban, és anyám rólam megfeledkezve már rohant is.

Azt hiszem, akkor gyűlöltem meg igazán az öcsémet. Elvette az anyukámat, elvett tőlem mindent. Azt kívántam, hogy tűnjön el örökre.

De akkor még nem tudtam, mit kellene tennem, csak összeszorítottam a fogam, és duzzogva sikáltam a padlóról a dühös oroszlánjaimat.

Az öcsém egész délután bömbölt, anyám kétségbeesve járkált vele, de nem ment semmire. Aztán megérkezett nagyanyám, és rögtön megállapította, hogy a gyerek biztosan beteg. Anyám persze rászólt, hogy ne fesse az ördögöt a falra, én pedig azon nyomban megvilágosodtam.

Remegő kézzel túrtam elő újra a zsírkrétákat, majd miután megtaláltam a feketét, gyorsan elbújtam vele a spájzban. Nem akartam, hogy bárki meglássa, mit csinálok. A szívem úgy dobogott, hogy azt hittem, kiugrik a kamra poros padlójára, de összeszorítottam a fogam, bebújtam a leghomályosabb sarokba, az üres befőttesüvegekkel teli polc mögé. A tenyerem izzadt, meg kellett törölnöm a rózsaszín nadrágomban, majd végül vettem egy mély lélegzetet, megmarkoltam a még mindig csúszós zsírkrétát, és a hegyét a fehér falra nyomtam.

Gyorsan dolgoztam, gondolkodás nélkül, mintha önálló életre kelt volna a kezem. Egymás után húztam a vonalakat, és mire felocsúdtam, a spájz faláról az ördög hatalmas képe nevetett rám.

Óriási volt, nagyobb, mint én, szinte az egész falat betöltötte. A fején fenyegető szarvak meredeztek, a szája torz vigyorra húzódott, a szeme pedig gonoszul villogott, és egyenesen rám tapadt. Felkiáltottam, elhajítottam a krétát, és riadtan csúsztam tőle hátrébb. A kép túlságosan élethűre sikerült, mintha nem is én készítettem volna. Mintha az ördög valóban megelevenedett volna a falon.

Kimenekültem a spájzból, becsaptam az ajtót, és még a kulcsot is ráfordítottam. Egész nap próbáltam megfeledkezni a vigyorgó ördög képéről, de nem sikerült. Lefekvéskor is csak az járt az eszemben, mikor anyám eloltotta a lámpát a gyerekszobában, és jó éjszakát kívánt.

Becsuktam a szemem, hallgattam az öcsém szuszogását a kiságyban, és próbáltam kizárni a gondolataimból a rajzot, de képtelen voltam rá. Nem tudtam elaludni, dühösen forgolódtam, majd felültem, hogy kimenjek a konyhába egy pohár vízért, és akkor megláttam.

Az ördög ott állt az öcsém ágya mellett, szeme kísérteties vörös fényben izzott, arcán most is ott ült a torz vigyor, amit én rajzoltam neki.

Megdermedtem, a torkomat sikoltás feszítette, mégsem tudtam egyetlen hangot sem kiadni. Az ördög farkasszemet nézett velem, majd végül megszólalt. A hangja egészen halk volt, szinte csak suttogás, mégis tökéletesen hallottam. Azt kérdezte, miért hívtam, és hogy neki adom-e az öcsémet.

Én csak ültem, bámultam az ördögre, és képtelen voltam válaszolni. A mellkasom összeszorult, levegőt sem bírtam venni. Az ördög ekkor furcsa madárhangon felvijjogott, karmos ujjával az öcsém mellkasára bökött, majd egyszerűen eltűnt.

Reggel aztán a szüleimet komor hangulatban találtam. Az öcsémnek láza volt, nehezen lélegzett, és enni sem akart. Beteg volt, orvost kellett hívni hozzá.

Nyeltem egyet, eszembe jutott az éjszaka, ahogy az ördög áll az öcsém ágyánál, karmos mancsa pedig apró kis testéhez ér. A gyomrom összeszorult, de aztán megráztam a fejem. A baba itt volt, nem vitte el senki, csupán egy kicsit megfázott.  Mégis furcsán éreztem magam, a mellkasomon mintha egy nehéz párna feküdt volna, amit nem bírtam levenni.

Közben az orvos adott az öcsémnek valami szirupot, meg egy injekciót, a szüleimet pedig megnyugtatta, hogy semmi gond nem lesz.

Éjszaka azonban újra ébren feküdtem, bámultam a sötétséget, és vártam. De nem történt semmi. Nem hangzott fel a vijjogó nevetés, nem jelent meg a szobánkban az ördög. Mikor nem bírtam tovább a várakozást, felkeltem, és odaléptem az öcsém ágyához. A baba az ágyában pihent, kicsit szörcsögve szuszogott, de ott volt. Elnéztem apró testét, alvás közben félig nyitott száját. Egész aranyosnak tűnt.

Reggelre azonban az állapota rosszabbodott. Az orvos a fejét csóválta, újabb gyógyszereket adott, és kijelentette, ha másnapra sem javul, be kell utalnia a kórházba.

Anyám sírt, apám nyugtatgatta. Egész nap az öcsémmel foglalkoztak, de most valahogy nem zavart. Furcsán éreztem magam. A torkomban gombóc nőtt, és még rajzolni sem volt kedvem. A házban ténferegtem, végül a spájzba mentem.

A zsúfolt polc mögött ott vigyorgott rám a falról az ördög hatalmas képe. Mintha még nagyobbra nőtt volna, mint amikor megrajzoltam. Megborzongtam, legszívesebben elfutottam volna, de ökölbe szorítottam a kezemet, maradtam, és feketén izzó tekintetébe néztem. Megkérdeztem tőle, hogy ő betegítette meg az öcsémet? Az ördög azonban nem válaszolt.

Éjszaka egyedül feküdtem a szobámban. A testvérem most nem velem, hanem a szüleim hálójában aludt. Így újra egyedül voltam, mégsem tudtam örülni. Zavart a csönd, ébren feküdtem, várakoztam, bár magam sem tudtam, mire.

Hajnalban az öcsémet kórházba szállították. A teste lángolt a láztól, a légzése akadozott. Anyám és apám vele tartott a kórházba, nagyanyám pedig átjött vigyázni rám. Szipogva átölelt, a hátamat simogatta, és azt suttogta, nem lesz baj, az öcsém nem fog meghalni. A testem hirtelen megfeszült. Eddig nem gondoltam a halálra. A nagyapám, róla tudtam, hogy halott, de őt sosem ismertem. Az öcsém azonban más volt.

Lehajtott fejjel kullogtam a szobámba. Este a szüleim telefonáltak, hogy nem jönnek haza, mert az öcsém állapota válságosra fordult.

Éjszaka újra csak egyedül feküdtem a szobámban, vártam, hátha eljön az ördög, és megmondhatom neki, hogy ne vigye el az öcsémet. Nem jött, de nem adtam fel.

Felkeltem, lámpát gyújtottam, a nagyanyám horkolása kihallatszott a másik szobából. Kinyitottam a műanyag ládámat, amiben a rajzeszközeimet tartottam, és kipakoltam az egészet. A legfeketébb fekete festéket kerestem, ami csak létezik, és meg is találtam. A fekete temperám volt az. Kikaptam még mellé egy ecsetet, és rohantam velük a spájzba.

Csak mázoltam és mázoltam, egészen addig, míg a karom elzsibbadt, a nyakam elgémberedett, és a kamra egész fala el nem tűnt a matt fekete festék alatt. Akkor megálltam, és addig néztem a falat, ahol az ördögnek kellett lennie, míg a szemem égett, és karikák táncoltak előtte, de többé már nem lehetett felfedezni a rajzomat a feketeség mögött. Akkor megnyugodtam, az ördög eltűnt, és az öcsém megmenekült.

Közben reggel lett, hallottam, ahogy nagyanyám készülődik a fürdőszobában. A telefon is megszólalt a nappaliban, már éppen szaladni akartam, hogy felvegyem, de nagymama megelőzött. A szüleimmel beszélhetett, mert rögtön azt kérdezte, hogy mi van a kórházban.

Én is köszönni akartam nekik, ezért gyorsan még egy utolsó pillantást vetettem a falra, mielőtt kiszaladtam a spájzból, de hirtelen megtorpantam. A lábam megrogyott, és úgy kellett megkapaszkodnom az ajtóban, hogy ne essek el.

Döbbenten bámultam a falat. A fekete festéken újra átütött a rajz, az ördög teljes életnagyságban újra ott virított a falon, és kajánul vigyorgott rám.

Hallottam, ahogy nagyanyám a nappaliban felsikolt, majd fuldokló zokogásban tör ki. Én oda akartam rohanni hozzá, megkérdezni, mi történt, de képtelen voltam rá. Csak markoltam az ajtófélfát, és szorosan becsuktam a szemem, hogy ne lássam a falat, de hiába, az ördög képe a lehunyt szemhéjamon át is virított.

A földre rogytam, nekiestem a körmeimmel a falnak, kapartam, kapartam, peregve mállott a festék, az ujjaim lehorzsolódtak, a körmöm beszakadt, de mindhiába.

Az ördög ott volt és nevetett, madárszerű vijjogása összekeveredett nagyanyám zokogásával.

Legfrissebb hírek
Legnézettebb
2022. május 15., 10:00
2022. május 16., 08:47