„És monda néki Jézus: a rókáknak vagyon barlangjok és az égi madaraknak fészkük: az ember Fiának nincs hova fejét lehajtani.” (Máté, 8-20)
Caprara, császári tábornok, Felső-Magyarország parancsnoka ostromgyűrűbe fogta Munkácsot. Az ágyúk átmenetileg elhallgattak: Caprara Zrínyi Ilona válaszára várva fel s alá járkált vezéri sátrában. Időnként megállt a sátor szélesre tárt bejáratában, onnan kémlelte a füves síkságot, amely a tábor és a vár közt zöldellt: felbukkan-e a futár alakja, s milyen válasszal érkezik?
A tét nagy volt! Caprara hírneve, karrierje forgott kockán. Bár hónapok óta lövette a várat, mégis két elutasító választ kapott már, két felszólítására: „Ha Zrínyi Ilona nem nyitja meg Munkács kapuit, a várban élő ember nem marad!”
„A Zrínyiek, Rákócziak, Frangepánok nem szoktak gyávaságból vagy önös érdekből feladni várakat!” – üzente most is Zrínyi Ilona.
Az ágyúk újfent megdördültek, törték, zúzták a falakat. Közben a tábornok jó hírneve lassanként Európa-szerte odalett! „Góliátként” emlegették őt egész Európában. Olyan „Góliátként”, aki nem is egy „Dávid” ellen harcol, hanem egy magára maradt szép várúrnő: Zrínyi Ilona, s két félárva gyermeke: Rákóczi Ferkó és Julianka ellen csatázik, jól felszerelt s kiképzett serege élén. A bécsi haditanács úgy látta, Caprara nem csak saját fejére hozott szégyent, hanem I. Lipót koronás fejére is, aki pedig – akkoriban – diadalmenetben űzte ki Európából a törököt.
Lipót rosszallón csóválta fejét a Burgban. Királyi, fejedelmi udvarokból sorra kapta a tiltakozó leveleket: Zrínyi Ilona s két gyermeke nagy múltú, nagyhírű keresztény családok sarja, s nem turbános török pasa… Nem Kara Musztafa, aki – túlbecsülve saját erejét – gondolt egyet, és megtámadta Bécset, hogy onnan adóztassa Ausztriát!
Az ifjú Thököly Imre, Zrínyi Ilona második férje akkoriban úgy vélte (s nem is alaptalanul!), hogy: „Rabságba veti országunkat a német, mihelyt a török iga alól felszabadítja!” Ezért Kara Musztafa hátvédjeként maga is részt vett seregével az ütközetben. S persze a fejvesztett futásban is – Törökországig…
Lipót talán nem is áldozott volna több pénzt, katonát, időt Munkács ostromára, hiszen katonái már elfoglalták a Rákóczi-uradalmak mindenvárát. A bökkenő az volt, hogy akkorra szenvedélyes levelezés bontakozott ki Thököly Imre és ifjú felesége, Zrínyi Ilona között, vagyis az ellenséges Törökország és Munkács vára között, amit a bécsi haditanács nem tűrhetett.
Lipót rosszallón csóválta fejét a Burgban, majd kiadta császári parancsát: „Váltsák le Caprarát, ezt a vén szamarat! Küldjék helyette Munkácsra Caraffa tábornokot!” A hírhedt, véreskezű, gátlástalanul harácsoló Caraffát, akit még a bécsi tábornokok is (titkon, egymás közt) „Sakálnak” hívtak. S hogy éppen őt küldte Lipót Munkács bevételére, mutatta azt is, hogyan vélekedtek Magyarországról, s a „keresztény Európát” vérükkel védő magyarokról – Bécsben.
Európa visszafojtott lélegzettel várta, mi fog most történni Munkácson?
Mert, hogy valami szörnyűség készül, abban senki sem kételkedett. Caraffa, a „Sakál”, becenevéhez híven, rémtettekkel írta be nevét a magyarok emlékezetébe: Eperjesen huszonegy várvédőt fejeztetett le bárddal egyetlen nap alatt!
Ezt a munkácsi várban most, az ágyútűz szünetében Caraffa követére várva, mindenki tudta.
– Még szerencse, hogy szorult helyzetemben ilyen bátor és kiváló férfiakra számíthatok! – mondta Zrínyi Ilona, elfordulva az ablaktól, ahonnan a Caraffa tábora felől vágtató futárt szemlélte.
Radics várkapitány mellett most, ebben a súlyos órában ott állt Absolon Dániel titkár és Badiny János tanítómester is, kezét a tízéves Rákóczi Ferkó és Julianka vállán tartva. Bátorítón szorította meg vállukat, ahogy védelmet keresve oldalához bújtak.
– Várkapitány úr! Hány védő maradt még életben? – kérdezte Zrínyi Ilona.
– Szépítenem illene… kéne! De hazudni ebben a sorsdöntő órában, halálos bűnnek tartanám! – felelte Radics Mihály.
– Válaszoljon, kapitány! Hány várvédő maradt életben a háromezerből?
– A fele sem…
– Pontosan!
– Ezerkétszáz még a falakra vezényelhető.
Zrínyi Ilona arcéle élesen kirajzolódott. Badiny János görögre, latinra oktatta Ferkót, s most úgy látta, hogy Ilona tartása Pallas Athéné szobrára emlékeztet.
– Majd’ kétezer fiatal lélek – tűnődött Zrínyi Ilona.
– Így igaz, zömükben fiatalok…
– A nemzet színe-virága! És mindezt nem az Európára törő turbános török művelte, hanem Európa „keresztény császára”, Lipót, aki fiát, I. Józsefet a pozsonyi országgyűléssel a magyarok királyává koronáztatta a minap. Élelem?
– Már egy hétre sem elég – felelte Radics. – Eddig a környékbeli parasztok csempésztek a várba élelmet rejtett utakon. A Latorca-parti bokrok közül indultak, s a vár kútján át jöttek fel… De ennek most már vége. Caraffa őrt állított minden réshez, nyíláshoz.
– Akkor hiába küldtem ki Varsóba a legszebb családi ékszereimet.
– Attól tartok magam is. A kölcsön, amit az ékszerekért kaphatott volna, méltóságos asszonyom, már nem juthat be a várba – mondta Absolon.
– Lőszer? – kérdezte a nő. – Nem lehetett tudni, hogy az athénéi felszín alatt eközben mi zajlik?
– Minden, ami vasból van, azaz hogy volt a várban, minden kulcsból, gyertyatartóból puska- meg ágyúgolyót öntöttünk. A lőszerünk mégis fogytán van – sóhajtott a várkapitány.
Az ajtónálló lépett a terembe, jelentett:
– Caraffa tábornok futára bebocsátásra vár.
– Lépjen be! Absolon titkár úr! Vegye át az üzenetet, bár mondhattam volna azt is, hogy az újabb fenyegetést…
Absolon átvette Caraffa levelét.
– Elmehetsz! – utasította a futárt Zrínyi Ilona.
– Caraffa tábornok választ vár, méltóságos asszonyom…
– Jó… Azt üzenem neki: amíg én, Zrínyi Ilona élek, Munkács várába császári helyőrség a lábát be nem teszi. Erre esküszöm!
– Erre esküszünk! – mondták utána kórusban a többiek.
– Példaképünk ma is Eger! Eger 1552… Dobó István, Bornemissza Gergely… a kedves Cecey Éva és apja, az agg, ám rettenthetetlen Cecey, aki fejével fizetett a hűségéért! Bár igaz, Caraffa egy fejnél nem szokott megállni… és…
Absolon felbontotta a levelet, majd megtörve a szokásrendet – ami láthatón nem ment könnyen neki – közbeszólt.
– Méltóságos asszonyom!
– Olvasd fel!
Absolon megköszörülte a torkát.
– Tehát... Caraffa tábornok üzenete. „Fejedelemasszony!”
Absolon hangja betöltötte a termet, majd hirtelen elhallgatott.
A kegyetlenség, amit Caprarától senki sem várt – de mindenki megtapasztalhatott, a kegyetlenség, melyet Caraffától mindenki biztosra vett – most elmaradt. Úgy tűnt, Caraffa nagyobb „Róka”, mint „Sakál”. Művelt ember volt, s a magyarokról sokat tudott – talán túlságosan sokat. Attiláról, Árpádról, Mátyás királyról… Tudta, hogy erőszakkal, fenyegetéssel velük szemben nem sokra megy. Csak a virtust és harci kedvüket lobbantja fel. „Nem kell az alvó oroszlán bajszát cibálgatni…” – mondta ravaszul. Hanem a lelkiismeretük! Az egészen más… Ha sikerül a szívükben a bűntudatot fölkelteni, akár ott is, ahol semmi bűnt nem követtek el – nyert ügyünk van! Munkács úrnőjét az ujjunk köré tekerhetjük.
Absolon titkár még mindig hallgatott. Kérdőn nézett Zrínyi Ilonára.
– Nos, titkár úr? Arra kértem, olvassa fel Caraffa tábornok üzenetét. Hadd halljuk, milyen véget szán nekünk. Van-e még a „tarsolyában” a hóhérbárdon kívül valami? Valami a „Lipótosan keresztény” Európából?
– A kurucok – folytatta Absolon – amnesztiát kaptak Lipót császártól. Többé nem vonják őket felelősségre felségárulásért.
– Újabb lipóti ígéret, amely sok-sok év tapasztalata szerint megint valami mást jelent – mondta elszántan Zrínyi Ilona, bár úgy tűnt, mérlegel. – Tovább!
– Ezért – folytatta Absolon – Zrínyi Ilona ne fűzze többé sorsát tiltott levelezéssel a vesztes Törökországhoz. Gondoljon félárva gyermekeire, nehogy anyjuk helyett puszta büszkeségből a mostohájuk legyen.
A „mostoha” szó gyémánttűként hatolt Zrínyi Ilona szívébe.
– Várkapitány úr! Kegyed mit válaszolna Caraffa levelére?
Radics Mihály hosszan „gondolkodott”, bár rögtön tudta a választ.
– Nem tartom megszégyenítőnek – felelte.
– Absolon titkár úr?
– Munkács feladását ilyen körülmények között nem látom méltatlannak.
– Ettől többet ma nem várhatunk.
– Többet? – kérdezte nagyon lassan Zrínyi Ilona.
Hosszúnak tűnt a csend, amikorra újra megszólalt.
– Ma 1688. január 17-e van. Milyen mély és tiszta az ég kékje! Mintha nem is január lenne. Uraim! Holnap megnyitjuk a kapukat, és elindulunk Bécsbe. Az út hosszabb lesz, mint amit egy postakocsi Munkácstól Bécsbe. Az út hosszabb lesz, mint amit egy postakocsi Munkácstól Bécsig valaha megtehet.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.