Fülöp Antal: Munkács bevétele

2023. június 01., 08:22
Siklódi Ferenc: Városunk délután (olaj, vászon, 70×100 cm)

„És monda néki Jézus: a rókáknak vagyon barlangjok és az égi madaraknak fészkük: az ember Fiának nincs hova fejét lehajtani.” (Máté, 8-20)

Caprara, császári tábornok, Felső-Magyarország parancsnoka ostromgyűrűbe fogta Munkácsot. Az ágyúk átmenetileg elhallgattak: Caprara Zrínyi Ilona válaszára várva fel s alá járkált vezéri sátrában. Időnként megállt a sátor szélesre tárt bejáratában, onnan kémlelte a füves síkságot, amely a tábor és a vár közt zöldellt: felbukkan-e a futár alakja, s milyen válasszal érkezik?

A tét nagy volt! Caprara hírneve, karrierje forgott kockán. Bár hónapok óta lövette a várat, mégis két elutasító választ kapott már, két felszólítására: „Ha Zrínyi Ilona nem nyitja meg Munkács kapuit, a várban élő ember nem marad!”

„A Zrínyiek, Rákócziak, Frangepánok nem szoktak gyávaságból vagy önös érdekből feladni várakat!” – üzente most is Zrínyi Ilona.

Az ágyúk újfent megdördültek, törték, zúzták a falakat. Közben a tábornok jó hírneve lassanként Európa-szerte odalett! „Góliátként” emlegették őt egész Európában. Olyan „Góliátként”, aki nem is egy „Dávid” ellen harcol, hanem egy magára maradt szép várúrnő: Zrínyi Ilona, s két félárva gyermeke: Rákóczi Ferkó és Julianka ellen csatázik, jól felszerelt s kiképzett serege élén. A bécsi haditanács úgy látta, Caprara nem csak saját fejére hozott szégyent, hanem I. Lipót koronás fejére is, aki pedig – akkoriban – diadalmenetben űzte ki Európából a törököt.

Lipót rosszallón csóválta fejét a Burgban. Királyi, fejedelmi udvarokból sorra kapta a tiltakozó leveleket: Zrínyi Ilona s két gyermeke nagy múltú, nagyhírű keresztény családok sarja, s nem turbános török pasa… Nem Kara Musztafa, aki – túlbecsülve saját erejét – gondolt egyet, és megtámadta Bécset, hogy onnan adóztassa Ausztriát!

Az ifjú Thököly Imre, Zrínyi Ilona második férje akkoriban úgy vélte (s nem is alaptalanul!), hogy: „Rabságba veti országunkat a német, mihelyt a török iga alól felszabadítja!” Ezért Kara Musztafa hátvédjeként maga is részt vett seregével az ütközetben. S persze a fejvesztett futásban is – Törökországig…

Lipót talán nem is áldozott volna több pénzt, katonát, időt Munkács ostromára, hiszen katonái már elfoglalták a Rákóczi-uradalmak mindenvárát. A bökkenő az volt, hogy akkorra szenvedélyes levelezés bontakozott ki Thököly Imre és ifjú felesége, Zrínyi Ilona között, vagyis az ellenséges Törökország és Munkács vára között, amit a bécsi haditanács nem tűrhetett.

Lipót rosszallón csóválta fejét a Burgban, majd kiadta császári parancsát: „Váltsák le Caprarát, ezt a vén szamarat! Küldjék helyette Munkácsra Caraffa tábornokot!” A hírhedt, véreskezű, gátlástalanul harácsoló Caraffát, akit még a bécsi tábornokok is (titkon, egymás közt) „Sakálnak” hívtak. S hogy éppen őt küldte Lipót Munkács bevételére, mutatta azt is, hogyan vélekedtek Magyarországról, s a „keresztény Európát” vérükkel védő magyarokról – Bécsben.

Európa visszafojtott lélegzettel várta, mi fog most történni Munkácson?

Mert, hogy valami szörnyűség készül, abban senki sem kételkedett. Caraffa, a „Sakál”, becenevéhez híven, rémtettekkel írta be nevét a magyarok emlékezetébe: Eperjesen huszonegy várvédőt fejeztetett le bárddal egyetlen nap alatt!

Ezt a munkácsi várban most, az ágyútűz szünetében Caraffa követére várva, mindenki tudta.

– Még szerencse, hogy szorult helyzetemben ilyen bátor és kiváló férfiakra számíthatok! – mondta Zrínyi Ilona, elfordulva az ablaktól, ahonnan a Caraffa tábora felől vágtató futárt szemlélte.

Radics várkapitány mellett most, ebben a súlyos órában ott állt Absolon Dániel titkár és Badiny János tanítómester is, kezét a tízéves Rákóczi Ferkó és Julianka vállán tartva. Bátorítón szorította meg vállukat, ahogy védelmet keresve oldalához bújtak.

– Várkapitány úr! Hány védő maradt még életben? – kérdezte Zrínyi Ilona.

– Szépítenem illene… kéne! De hazudni ebben a sorsdöntő órában, halálos bűnnek tartanám! – felelte Radics Mihály.

– Válaszoljon, kapitány! Hány várvédő maradt életben a háromezerből?

– A fele sem…

– Pontosan!

– Ezerkétszáz még a falakra vezényelhető.

Zrínyi Ilona arcéle élesen kirajzolódott. Badiny János görögre, latinra oktatta Ferkót, s most úgy látta, hogy Ilona tartása Pallas Athéné szobrára emlékeztet.

– Majd’ kétezer fiatal lélek – tűnődött Zrínyi Ilona.

– Így igaz, zömükben fiatalok…

– A nemzet színe-virága! És mindezt nem az Európára törő turbános török művelte, hanem Európa „keresztény császára”, Lipót, aki fiát, I. Józsefet a pozsonyi országgyűléssel a magyarok királyává koronáztatta a minap. Élelem?

– Már egy hétre sem elég – felelte Radics. – Eddig a környékbeli parasztok csempésztek a várba élelmet rejtett utakon. A Latorca-parti bokrok közül indultak, s a vár kútján át jöttek fel… De ennek most már vége. Caraffa őrt állított minden réshez, nyíláshoz.

– Akkor hiába küldtem ki Varsóba a legszebb családi ékszereimet.

– Attól tartok magam is. A kölcsön, amit az ékszerekért kaphatott volna, méltóságos asszonyom, már nem juthat be a várba – mondta Absolon.

– Lőszer? – kérdezte a nő. – Nem lehetett tudni, hogy az athénéi felszín alatt eközben mi zajlik?

– Minden, ami vasból van, azaz hogy volt a várban, minden kulcsból, gyertyatartóból puska- meg ágyúgolyót öntöttünk. A lőszerünk mégis fogytán van – sóhajtott a várkapitány.

Az ajtónálló lépett a terembe, jelentett:

– Caraffa tábornok futára bebocsátásra vár.

– Lépjen be! Absolon titkár úr! Vegye át az üzenetet, bár mondhattam volna azt is, hogy az újabb fenyegetést…

Absolon átvette Caraffa levelét.

– Elmehetsz! – utasította a futárt Zrínyi Ilona.

– Caraffa tábornok választ vár, méltóságos asszonyom…

– Jó… Azt üzenem neki: amíg én, Zrínyi Ilona élek, Munkács várába császári helyőrség a lábát be nem teszi. Erre esküszöm!

– Erre esküszünk! – mondták utána kórusban a többiek.

– Példaképünk ma is Eger! Eger 1552… Dobó István, Bornemissza Gergely… a kedves Cecey Éva és apja, az agg, ám rettenthetetlen Cecey, aki fejével fizetett a hűségéért! Bár igaz, Caraffa egy fejnél nem szokott megállni… és…

Absolon felbontotta a levelet, majd megtörve a szokásrendet – ami láthatón nem ment könnyen neki – közbeszólt.

– Méltóságos asszonyom!

– Olvasd fel!

Absolon megköszörülte a torkát.

– Tehát... Caraffa tábornok üzenete. „Fejedelemasszony!”

Absolon hangja betöltötte a termet, majd hirtelen elhallgatott.

A kegyetlenség, amit Caprarától senki sem várt – de mindenki megtapasztalhatott, a kegyetlenség, melyet Caraffától mindenki biztosra vett – most elmaradt. Úgy tűnt, Caraffa nagyobb „Róka”, mint „Sakál”. Művelt ember volt, s a magyarokról sokat tudott – talán túlságosan sokat. Attiláról, Árpádról, Mátyás királyról… Tudta, hogy erőszakkal, fenyegetéssel velük szemben nem sokra megy. Csak a virtust és harci kedvüket lobbantja fel. „Nem kell az alvó oroszlán bajszát cibálgatni…” – mondta ravaszul. Hanem a lelkiismeretük! Az egészen más… Ha sikerül a szívükben a bűntudatot fölkelteni, akár ott is, ahol semmi bűnt nem követtek el – nyert ügyünk van! Munkács úrnőjét az ujjunk köré tekerhetjük.

Absolon titkár még mindig hallgatott. Kérdőn nézett Zrínyi Ilonára.

– Nos, titkár úr? Arra kértem, olvassa fel Caraffa tábornok üzenetét. Hadd halljuk, milyen véget szán nekünk. Van-e még a „tarsolyában” a hóhérbárdon kívül valami? Valami a „Lipótosan keresztény” Európából?

– A kurucok – folytatta Absolon – amnesztiát kaptak Lipót császártól. Többé nem vonják őket felelősségre felségárulásért.

– Újabb lipóti ígéret, amely sok-sok év tapasztalata szerint megint valami mást jelent – mondta elszántan Zrínyi Ilona, bár úgy tűnt, mérlegel. – Tovább!

– Ezért – folytatta Absolon – Zrínyi Ilona ne fűzze többé sorsát tiltott levelezéssel a vesztes Törökországhoz. Gondoljon félárva gyermekeire, nehogy anyjuk helyett puszta büszkeségből a mostohájuk legyen.

A „mostoha” szó gyémánttűként hatolt Zrínyi Ilona szívébe.

– Várkapitány úr! Kegyed mit válaszolna Caraffa levelére?

Radics Mihály hosszan „gondolkodott”, bár rögtön tudta a választ.

– Nem tartom megszégyenítőnek – felelte.

– Absolon titkár úr?

– Munkács feladását ilyen körülmények között nem látom méltatlannak.

– Ettől többet ma nem várhatunk.

– Többet? – kérdezte nagyon lassan Zrínyi Ilona.

Hosszúnak tűnt a csend, amikorra újra megszólalt.

– Ma 1688. január 17-e van. Milyen mély és tiszta az ég kékje! Mintha nem is január lenne. Uraim! Holnap megnyitjuk a kapukat, és elindulunk Bécsbe. Az út hosszabb lesz, mint amit egy postakocsi Munkácstól Bécsbe. Az út hosszabb lesz, mint amit egy postakocsi Munkácstól Bécsig valaha megtehet.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)