(A világmegváltás naprakész módozatai)
Éjjel tíz körül már javában zsong a díjkiosztó gála közönsége. Milliárdos urak, hölgyek meghívókkal legyezik az arcukat, várják, hogy Mr. Galand Alexisz végre színpadra lépjen, és áldását adja az éjszakára. Az éjszakára, amely a műsorfüzet szerint a díjkiosztás után egy klasszikus görög tragédia világpremierjével folytatódik, és várhatóan hajnalig tart. Mr. Galand Alexisz lakkcipőben, méregdrága öltönyben megáll a színpad közepén, és az elnémuló nézőtérnek bejelenti az est programadó gondolatát: „Üdvözlöm Önöket! Mottónk változatlanul a közös jövő építése egy széttöredezett világban!” Felzúgó taps. „A Kristály-díj kitüntetésben ma este azok a művészek és kiváló személyek részesülhetnek, akik az idén is a világ jobbításán fáradoztak.”
A robotizált kisasztal a Kristály-díjakkal és oklevelekkel begördül, és Mr. Galand Alexisztől karnyújtásnyira megáll. A nézőtér tompított megvilágításában csak most vesszük észre a Krónikást. Mintha Bulgakov Moliére úr élete című drámájából ruccant volna át a davosi gálaestre. Ölében laptoppal (a huszonegyedik században vagyunk) egy pótszékről figyeli a színpadot. Minden szót és gesztust gondosan följegyez, mintha az itt elhangzó dolgok és történések a nyilvánosságra tartoznának, bár a rendezvény szigorúan zártkörű. Senkinek sem szúr szemet, hogy valaki a teremben jegyezget, hiszen, ha már idáig eljutott, nyilván a rendezvény legbelső köreihez tartozik.
„Az idei első díjazottunk – mondja Mr. Galand Alexisz – a kitűnő színésznő, Elizabeth Joffry!”
A krónikás ujjai egy pillanatra megállnak a billentyűkön, majd gondolatát folytatva tovább szökellnek. „Elizabeth Joffry. Három Oscar-díj. Ötcsillagos konzum-pipi a tehetségtelenség lojális tenyésztelepéről. A hollywoodi szaporításuk nagyüzemi tempóra kapcsolt.” Ujjai újra megállnak, majd tovarebbennek. „Ezek tényleg azt hiszik, hogy ami a profitszerzés mámorában a filmvászonra kerül, az valóban javítja, szépíti a világot? Elizabeth Joffry. Neked ámen!”
„Második díjazottunk John Help John!” – kiáltja hurutos hangszálait erőltetve Mr. Galand Alexisz. „John Help John! Sztárügyvéd! 400 millió dollárral segítette a titokzatos HIV-vírus áldozatait.”
John Help John fellép a színpadra, bár inkább fölkapaszkodik a bársonnyal fedett lépcsőn. A csípőforgójával baj van. Reménykeltő pózba igazítja magát, látni, hogy ez számára nem kis feladat. Azért csak sikerül valahogy, aztán mintha csak védőbeszédet mondana (laudatio temporis acti), szerénykedik: „Azért hoztam létre az alapítványt, mert vissza akartam találni önmagamhoz, újra tisztességes emberré szerettem volna válni” – mondja.
A Krónikás fölszisszen. „Tisztességes emberré? Hogyan? John Help John sztárügyvéd mialatt gyilkosok, csalók, sikkasztók s egyéb latrok védelmében meggazdagodott, előtte milyen ember volt? Soha egy szóval sem firtatta a HIV-vírus valódi eredetét.” John Help John a Kristály-díjat magasra tartva lejön, bár inkább lekecmereg a színpadról, hogy elvegyüljön a lelkesült nézőtéren.
Mr. Galand Alexisz zakója zsebéből most leporelló programfüzetet varázsol elő, és a színpadi lámpák nagyításában világok terhét hordozó Messiásként áll a színpadon. Szinte várható, hogy a szemöldökét is összevonja, mielőtt megszólal: „Kérem a válogatott közönséget, a műsor fénypontjaként tekintsék meg az Oidipusz Davosban című tragédia alkalmazott változatát! Eszméltető példáját az idővel… (Látjuk az arcán, hogy nagyot készül mondani.) a változó idővel párhuzamosan változó értékrendnek. Jó szórakozást mindenkinek!” – mondja, majd magasba tartott kézzel, mintha egy repülőgép ajtajából integetne vissza, a színpad hátterében eltűnik.
A nézőtéri zsongás erősödik. Gongütés, majd a színpadi fényjátéktól kísérve látjuk, hogy Oidipusz Thébai kapujához érkezik. Megáll. Odabentről, a városból nagy sírás-rívás hallik. A kapu zárva, Oidipusz áll, tétovázik. (Nézőtéri kiáltások: Hol a Szfinx? A Szfinx! Sorsdöntő feladvány következik! Szfinx nélkül?) Csakhamar megjelenik, teátrális lassításban, egy halom (hegynek is mondhatnánk). Csúcsán, hatalma tudatában, ott pihen a Szfinx! Onnan a magasból szedte (és szedi) áldozatait. Onnan adta (és adja) fel halálos találós kérdését (mindig ugyanazt a kérdést) a város polgárainak, s amíg azt ki nem találják, napra nap felfal közülük egyet! (Nehéz leírni ezzel a szépleány arcú szörnyeteggel kapcsolatban, hogy embereket eszik. Bár igaz, hogy oroszlántestén sasszárnyak feszülnek!) A kapuőr, megpillantva Oidipuszt, kötelességszerűen olvasni kezdi Kreon, a helyettes király rendeletét: „Aki megoldja a Szfinx talányát, azé lesz a királyság, s vele a megözvegyült királyné (Iokaszté) keze! De ha nem tudja megoldani, a Szfinx menthetetlenül felfalja!”
Ki merne erre önként vállalkozni? De az otthonát elhagyó, reménytelenül bolyongó Oidipusznak talán ez az utolsó lehetősége. Elszántan áll a Szfinx elé: „Halljam a sorsdöntő kérdésedet!”
„Reggel négy láb, délben két láb, este három láb! Mi az?” – teszi fel a kérdést a Szfinx. Sziklaszilárd nyugalma félelmetes. De aztán meglepődik. Oidipusz rövid gondolkodás után megadja a helyes választ: „Az ember! Az élet reggelén mint kisgyermek négykézláb jár, az élet delén két lábon, s mire megöregszik, az élet estéjén, botjára, mint harmadik lábra támaszkodik.”
A nézőtéren kitör a taps. Oidipusz diadalmasan várja bebocsátását Thébai városába. De a tapsot hamarosan a felháborodás kiáltásai váltják fel. A mítosz klasszikus tartalma szerint ebben a pillanatban a megszégyenült Szfinxnek alá kellett volna vetnie magát a szakadékba, ahol a mese szerint szörnyethal. De nem ez történik! Oidipusz hibába készül bevonulni a városba, hogy átvegye méltó királyságát, a Szfinx a magas dombtetőn mozdulatlan marad.
„A kapuk zárva maradnak!” – rivallja.
A kapuőr szolgaian ismétli parancsát:
„A kapuk zárva maradnak!”
„Hogyhogy? – kérdezi Oidipusz. – A kérdésre helyesen válaszoltam! Ezért az ígéret teljesítését elvárom.”
„Úgy van! Oidipusznak igaza van!” – hangzanak fel innen is, onnan is a teremből a méltatlankodó bekiáltások. Elsősorban onnan, ahol a milliárdos családok még romlatlan (vagy inkább: még nem egészen romlott) csemetéi, fiai, lányai lebegtetik leporellóikat.
„Nem igazság! Oidipusz tiszta lapokkal játszott! Egy lapra tett föl mindent, és bátor szívvel nyert!”
Most már Oidipusz is beszáll az igazságot és erkölcsöt méltatók karába. Akár egy ógörög kórusnak is vélhetné hangjukat az ember. A zűrzavarban a fények mögül most váratlanul ismét a színpadon terem Mr. Galand Alexisz (ezúttal Lucifer-jelmezben).
„Ó, Oidipusz, Oidipusz, szegény barátom! Olyan királyságért harcolsz, amely csak bajt, megsemmisülést zúdít a fejedre! Vakon kóborolsz majd a világban. Kóborolsz, mint eddig, csak immár önnön vakságodba zárva.”
„Miket hallok, Lucifer? Bátorságomért örök vakság járna? Számkivetés a helytállásért? Miféle új morál ez?”
A Krónikás ujjai sejtelmes táncba kezdenek a laptop billentyűin. „Nem igazság! Hová lett a morál?” – írja. A milliárdos (még zöldfülű) fiatalok talán a Sorbon utolsó visszhangjaiként a nézőtérről ráerősítenek: „Nem igazság! Hova lett az erkölcs?” Oidipusz, hallva a szimpátiatüntetést, felbátorodva kérdi a Szfinxtől: „Morál és tartás nélkül hova silányodik az ember?”
Mr. Galand Alexisz (luciferi mosollyal): „A morált, barátom, ha eddig nem vetted volna észre, rég felváltotta, mondhatnám azt is, felfalta a céltudatos ravaszság. A ravaszságé a jövő!”
„Utálom a ravaszságot! Az alattomosságtól kiráz a hideg!” – feleli dohogva Oidipusz.
„Emlékezz Pelopszra!” – harsogja Mr. Galand Alexisz. „ Az új idők új idolja Pelopsz!”
„Pelopsz, a csaló?” – kérdezi Oidipusz felháborodva. „Egyetlen szavát, ígéretét sem tartotta be! Amit csak elért az életben, mindent alattomos, sunyi megtévesztéssel érte el! Hogyan nyerte meg a királylány kezéért rendezett kocsiversenyt? Titokban, jó pénzért kilopatta ellenfele kocsijából a kerékbiztosító szöget!”
Mr. Galand Alexisz az est folyamán talán most kerül a legközelebb luciferi szerepéhez (bár inkább igazi énjéhez!). „No és?” – kérdezi sátáni mosollyal. „A versenyt megnyerte. Nem nyerte meg?”
A Krónikás e pillanatban közel kerül az önleleplezéshez. Felháborodásában ujjai szinte csattogva verik a laptop billentyűit: „Pelopsz a jövő embere? Uramisten!”
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. szeptemberi számában)
