Végh Rezső félkopasz, 44 éves műszerész arckönyvüzenetnek örül, osztálytalit szerveznek az agilisabb ráérősök, akiknek valamiért fontos (vagy önmagukért, esetleg egyebekért) egy rég kimúlt közösség. Pontosítok: Végh Rezső, a félkopasz, egyébként (önmaga szerint is) dögunalmas műszerész előbb örül, majd aggódni kezd. Aggódni kezd, ugyanis megijed, mit is fog majd mondani ezeknek magáról.
Számvetést végez a laptopja felett. Ugye ott a gyerek, igaz, kissé tohonya, meg ügyetlen és lusta is, meg nem is szép, szóval nem lehet vele nagyon büszkélkedni.
Rezső tovább összegez. A gyerekhez van asszony is, ám finoman szólva sem egy dubajozós plasztikszőkeség. Van még: műszerészvégzettség, műszerészállás, azzal esetleg lehetne villogni, hogy én legalább a szakmában maradtam… Nem, a mai világban ezzel nem lehet domborítani. Kocsi is van, de inkább hagyjuk. Lakás panel, esetleg a bebukta devizahitel? Okos, csórónak és baleknak nézzenek?
Hobbi nyista, szórakozás max az esti tévé. Ázsia expressz, meg X-Faktor, esetleg régebben a valóságsók, meg a Győzike.
Rezső egyre elkeseredettebb. Pecázni, legalább pecázni még járok, remélem ott lesz a Töll Laci, vele jártam keszegezni a Kis-Dunára, Soroksár külső-felső, jó is volt. (Gondolja.)
Sovány. Rezső tovább keseredik (lassan nincs hova). Ne menjek? Kósza gondolat, sivár életében legalább valami kis pisla fény e tali: esetleg néhányról lerí, nekik se jött össze. De mi van, ha igen? Ha mindnek igen?
Kellene valami sztori. Ami üt. (Agyal.) Valami jó szaftos sztori. Súlyos betegség? Esetleg. Tisztul a kép, Rezsőnk előtt feldereng a remény. Mint hajnalpír. Rák. Ez az! Éppen kigyógyultam a rákból! Vagy legyen inkább a gyerek? Nem, nem adom a rákom! Majdnem meghaltam, de már túl vagyok rajta, éppen hogy. Most mondták a féléves kontrollon, hogy minden lelet negatív. Vagy pozitív? Most hogy is van? Majd a Gugli segít!
Mondjuk agydaganat? Nem, az nem jó, annak látni a nyomát. Esetleg tüdő? Nem, az általában gyógyíthatatlan. Hasnyálmirigy? Az is. Legyen egy szimpla leukémia? Az jó, abból már sokan kijöttek! Nézi a Guglin, jegyzetel. Egészen jó, gondolja. Eredeti! És sajnálni fognak, meg a részvét, pöpec!
Rezső a tali napjára szépen felépíti mondandóját. Még néhány viccesnek szánt sziporkát is beilleszt a sztoriba. Hogy oldja a feszültséget. Már látja maga előtt a döbbent, együttérző arcokat, a sajnálkozást, a borzongást.
Aznap este korán érkezik, hogy ő választhasson helyet. Ő akar először beszélni, mert azt hiszi, úgy hatásosabb.
Páran nem jönnek el, köztük a Töll Laci se, az egyetlen spanja. Rossz ómen.
Az ofő irányítja a műsort, általános jópofizás közben piálgatnak, indul a mesedélután. Persze névsorban, így ő lesz az utolsó. Közben feltűnik neki (nem csak neki) Seres Robi, a suli egykori macsója, gyúrásfüggő nagyarc, most viszont árnyéka önmagának. Kábé feleakkora, mint eredetileg. Gyanúsan méregeti. Csak nem nagybeteg? Nuku vészforgatókönyv. (Rezsőnk lehangolt.)
Egymás után csengenek le az élménybeszámolók egy fél életről: húsz éve tartottak utoljára osztálytalit. Végre Seresre kerül a sor. Rezsőnek a torkában dobog a szíve. És nem csak azért, mert utána ő következik. Szorítja a poharát és drukkol. Csak fogyókúra, vagy drogfüggőség legyen. Esetleg bulimia, bár az nem valószínű.
Seres belekezd. Tüdőrák. Kopp. Áttétes. Kopp. Fél év. Kopp. (Bátran beszél, erőt sugároz, a kellő helyen elejt néhány önironikus megjegyzést. Pont úgy, ahogy ő akarta.)
Döbbent, együttérző tekintetek, részvét, sajnálkozás, borzongás.
A beszámolóknak hirtelen vége szakad, mindenki csak a Seressel törődik. Végh Rezsőre már senki sem kíváncsi. Végh Rezső sziluettje lassan halványulni kezd, közben gyűlölködő tekintetét Seresre függeszti. De az nem vesz észre semmit. Elfoglalja a többiek figyelme. Rezső tehát halványul, de még ez sem tűnik fel senkinek. Rémülten küzd ellene, ám fél perc sem kell, és teljesen feloldódik az éterben.
Soha nem kerül elő.
És soha nem keresi senki.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. augusztus 25-i számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.