Tizenegyen állták körben a kutat és néztek bele, lefelé. Odalentről a barna hajú ifjú viszont felfelé bámult. Senki sem szólt egy szót sem, csak a szél hangja hallatszott, mintha üvegszilánkokat rezegtetne a sivatagban. És csupán nekem tűnt fel, hogy egyvalaki betonból készült kútgyűrűket látott, betonkávát.
Azzal az egyvalakivel találkoztam sok évvel később. Ő persze nem ismert meg, jócskán megöregedtem azóta. Hátpanaszokkal érkezett, és nem emlékezett már rá, hogy valamikor együtt néztük, hogyan dobták be Józsefet a testvérei a kútba. Együtt mentünk vissza az időben néhány fiatallal, akik az én segítségemmel váltak egy fertályórára látóvá. Körben ültünk a napfényes szobában, behunyt szemmel. És azt hitték, hogy saját maguk képesek felidézni a bibliai jelenetet. Legjobban ő hitte, ezért látott betongyűrűt. Pedig nélkülem nem sikerülhetett volna.
„Drága apukám, annyira szeretnélek látni téged!” Így kezdődött a levél, amit talán egy hónapja kapott. És akkor még reménytelennek látszott mindez, de a mai napon mindenkit beparancsolt a kisbuszba, és a volán mögé ült. Mától minden másképpen lesz, gondolta.
Az álompár, mondták róluk, akik ismerték őket. Fiatalon ismerkedtek meg, együtt jártak egyetemre, s hamarosan jöttek a gyerekek is. Lili, lírai nevéhez illően, mely kissé még giccsesnek is hatott, de Erdélyben és a Délvidéken sokfelé megszokott az ilyesmi – Mezei Liliom –, nyúlánk szépség volt, félhosszú, sötétbarna hajjal, de Gyuri csinossága még rajta is túltett. Ugyan egy férfinak nem kell feltétlenül szebbnek lenni az ördögnél – legfeljebb egy paraszthajszállal –, de ha a csinos külsőhöz szerény, csendes jellem és humorérzék párosul, akkor az a nőket úgy vonzza, akár a legerősebb mágnes. A földgolyó közepén keringő olvadt vas ilyen: megbízhatóan izzik, és óriás dinamóként védi a légkört a napszéltől, biztosítva a földi élet megmaradását.
Gyuri csak Lilit szerette, őérte rajongott. Együtt jártak táncolni, koncertre, még egy új sportot, a supot is együtt űzték a Balatonon. Ott is laktak a nagy tó partján egy helyes kis házban, kis kerttel. Időnként vendégeket fogadtak. Négy lányuk született, az évek jöttek-mentek, a barátok, ismerősök elváltak és újra házasodtak „újabb gyerekekkel próbálkoztak”, csak ők maradtak együtt. Álompár, ezzel a közhelyes szókapcsolattal illették őket. A legnagyobbik lány már iskolába járt, felsős volt, a legkisebb még óvodába. Gyuri sokat dolgozott, s bár a felesége is jól keresett, ő egyre újabb és újabb pluszmunkákat, feladatokat vállalt. Későn járt haza, fáradtan, éhesen. Karikás lett a szeme, a lányok már kevésbé nézték meg az utcán vagy a táncos bulikban, ahová azért még mindig eljártak.
Egy héten egyszer, mondta Gyuri, ez bele kell hogy férjen. Ám egy nap megbetegedett a legkisebbik lány. Először nem tűnt veszélyesnek, csak köhögött és prüszkölt, de aztán egyre nehezebben vette a levegőt, sípolt a tüdeje, arcocskája lila lett az erőlködéstől. Éjjel érkezett a komoly rosszullét.
Asztma, mondta az ügyeletes orvos, bár a szülők ezt maguk is sejtették már.
De vajon mitől, kérdezte Gyuri a dokitól, de az csak vonogatta a vállát. Felírta a gyógyszereket és indulni készült. Az ajtóból még visszafordult egy pillanatra.
Pszichoszomatikus is lehet, mondta még, majd megrázta a fejét, mint aki az esővizet akarja szétszórni a hajából, felhúzta a vállait, és gyorsan távozott.
Boglárka másnapra jobban lett az injekciótól, amit kapott, a gyógyszereket is kiváltották, csak Gyurinak kezdett hasogatni a háta. A fájdalom alulról indult el, egészen a derekából, és először azt hitte, csak meghúzódott és elmúlik majd. De a fájás mind feljebb húzódott, lassan elérte a vállát, és éjjel sem múlt el, nem tudott tőle aludni.
Tudtam, hogy egy napon eljönnek majd hozzám. Úgy fog kihűlni és leállni minden, ahogy a Mars mélyében az olvadt vas, ami a bolygó mágneses erőterét biztosította egykor. Mert látó vagyok és jósnő, azért érdekelnek a tudományos eredmények is. Pontosan tudom, miért nincs légkör a Marson, miért fújta el az egészet a napszél, miért hűlt le a vörös bolygó, s vált hideg és halott égitestté. Az emberek is így halnak meg, a kapcsolatok, a szerelmek szintén. Amíg van erő és energia a változásra, a belső tűzre, addig megy előre minden, s mikor lassan-lassan fásulttá válnak, elszáradnak, akár ősszel a kóró, akkor ennek a sok jónak mind vége. Nem halál van, hanem megmerevedés. Megcsontosodás. Egy szép napon csak a puszta csont marad, minden mást lefúj róla a szél, lerágnak a pondrók.
Az asszony jött el a gyerekkel. Kértem, hogy mutassa a tenyerét, de ez csak játék volt. Mindig muszáj játszanom, mert nem tudják elképzelni, hogy látok. Kell nekik valami materiális, valami megfogható. Hogy ez mitől van, nem tudom, de nem is érdekel. A lényeg, hogy a szépséges Mezei Liliom mögött láttam egy homályos alakot. Az alak röhögött, vér csurgott az orrából. Barna volt a haja és kék a szeme. És egy nő állt mellette.
Milyen a férje haja színe, kérdeztem a nőtől.
Fekete, mondta ő.
De szép kék szeme van, ugye, érdeklődtem.
Neki van a legszebb a halpiacon, tréfálkozott.
Neki is el kellene jönnie hozzám. Ha eljön, meggyógyul a gyerek.
Nem hitték először. Lili ugyan megingott, a kislánya iránti féltés erős volt benne, de Gyuri otthon elmagyarázta neki, hogy hülyeség ez az egész, bűbájosság, ezotéria. Különben is rengeteg dolga van, örül, ha esténként hazaér, már olvasni sincs ideje, pedig régen csak úgy falta a könyveket. De ennek már vége, jó, ha a táncos buliba el tud menni, és a szomszédok is hívták őket a hétvégére. De miért kell ennyit dolgozni, kérdezte az asszony, a szépséges nevű Mezei Liliom. Hiszen mindenünk megvan.
Most kell dolgozni felelte Gyuri, most, amikor van rá lehetőség, ki tudja, meddig lesz ez így. Egyszer még lehet, hogy felkopik az állunk, vagyis felkopna, de így nem fog, mert lesz tartalékunk.
Lili arra gondolt, hogy a gyerekek az igazi tartalékok, de inkább nem szólt semmit.
Amikor a kislány állapota súlyosbodott, és megint rájött a roham, csak eljöttek hozzám újból. Én most sem tudtam nekik mást mondani, mint először. Küldjék ide az apukát.
És elérkezett az este, amikor Gyuri lefekvés előtt azt mondta feleségének, a szépséges nevű Mezei Liliomnak: Tudod, a mi családunkban nem hatan vagyunk.
Nem értem, miről beszélsz, felelte a már félig-meddig az álom párnái közé merült asszony.
Nem hatan vagyunk, hanem tizenketten. Van még egy asszonyom, és még öt gyerekem.
A szépséges nevű nem figyelt oda, azt hitte, ez valami tréfa. Csak másnap, a reggel hideg fényében tárgyiasult benne a valóság. Hogy ez nem vicc. Gyuri kettős életet élt, ezért jött haza mindig későn, mert akadt egy másik asszonya is… Közben persze tényleg sokat dolgozott és sokat keresett, de ez a lényegen nem változtat.
A szépséges nevű Mezei Liliom nem tudta lenyelni a békát. Az évtizedig megjátszott példás családot, a közös csónakázást a Balatonon, a hétvégi táncos bulikat, az álompárt. Hamar beadta a válópert. Messzire költözött, az ország másik végébe. De a kislány meggyógyult. Gyurinak már nem kellett titkos életet élnie, élhetett a másik családjával, ahol öt fia született a másik asszonytól. Közben kicsit beleőszült a történtekbe, de én ezt is láttam előre. Még mindig sármos volt, de ráncok is megjelentek rajta, a szeme körül és a homlokán. A dinamó leállt, legalábbis az, amelyik az első családjához kötötte. A napszél elfújta a légkört, az életet adó víz és az oxigén elpárolgott az űrbe. De talán semmi sem végleges. Talán még keringhet újra az izzó vas a föld méhében.
Gyuri néha még reménykedett. És amikor megkapta a levelet a kislányától, akkor ez a remény hirtelen bimbózni kezdett. Még nagyon kicsi bimbó volt, de bimbó, amiből még virág is lehet…
Mezei Liliom szinte biztosan nem, gondoltam magamban ironikusan. És eszembe jutott a nap, amikor eljött hozzám. Mondtam neki, hogy látom a háta mögött a másik családot. A másik asszonyt az öt fiúval. És hogyha ezt elmondja otthon, meggyógyul majd a kislánya.
Tiltakozott. Hazudozni próbált, hogy nem igaz ez az egész, és hogy képzelem. Mondtam, hogy sehogyan sem képzelem. Tudom.
Akkor ment haza és elmondott mindent.
És most csak állnak és nézik egymást. A két nő és a kilenc gyerek. Meg a férfi. Kicsit feszengve, idegenül, mint akiket meghívtak egy születésnapi buliba, de nem mondták el nekik, ki az ünnepelt. A hangulat inkább temetői. És akkor a legkisebbik lány végre elindul, és szaladni kezd az apja felé.
