A nagy hullaégető körül nem túl nagy a mozgás, két család érkezett az éjjel, azok végzik a szertartást. Gondoltad, kiszaladsz, kunyerálsz egy kis nant a sarkon, aztán továbbfutsz a kisebbik égető irányába. Ott a kettő között, közel a jógaközponthoz szoktak feltűnni az első turisták. Nem, nem azok, akik a csónakázást választják, azok többnyire már visszatértek a szállodájukba, és jóízűen reggeliznek. Hanem akik most estek be ide, a szent városba. Egyenesen a repülőtérről hozzák őket taxival, s nekik lehet a legjobban a nyakukba sózni az olcsó képeslapokat, amiket árulsz. Mert lány létedre te tartod el az egész családot, ezen töprengsz, míg a nant rágod. Tavaly az öcséd is dolgozott, szépen koldult a jól öltözött fehér meg sárga emberektől, idén viszont már nagy, hatéves, s vele együtt az önérzete is megnőtt. Nem akar koldulni. Anyád meg csak ül egész nap, fáj a lába, mondja. Minden rajtad marad, s ha kiejted ezt a szót, hogy iskola, anyád eszeveszett sipákolásba kezd, hogy milyen önző vagy, és hagynád őket, szegényeket, éhen halni. És még itt van Radzses, a főnök, aki esténként tartja a markát. Jattolni kell neki, mert Radzses véd meg, már ha megvéd…
És furákat álmodsz. Néha azt álmodod, hogy te vagy Szita, Ráma királyfi felesége, és aranyhintón repültök a Himalája felé. Lakodalmat ültök a nagy hegyek lejtőjén, rengeteg gyermeketek születik, és ezer évig éltek szeretetben és gazdagon. Máskor meg egy fura lényről álmodsz, ami a Gangeszben él. A lény halottakat eszik, és mindenki attól fél, hogy egyszer kijön a partra…
A nap most már kellemesen melegíti az oldalad, ahogy a kövön ücsörögsz, félig a Ganga, félig a lejárati lépcsők felé nézve, hogy el ne szalajtsad az első tévelygő turistákat, akik ámulatukban úgy lézengenek itt, akár az elkábított legyek. Láttál már ilyet. Fehér ember hívott be szállodai szobájába. Az ember elővett egy henger alakú micsodát, körbefújt vele, s a legyek ájultan hullottak le a falakról. A fehér embernek veled egészen más szándékai voltak, mint a legyekkel, de te egy gyors mozdulattal ágyékon rúgtad a térdeddel, s kiszaladtál az ajtón. Szóval így kóvályognak a turisták lefelé, meglátva a Gangát, amit az ő nyelvükön Gangesznek hívnak, megbabonázva bámulják a halottégetőket, sokszor még a rengeteg elpottyantott bivalylepényt sem kerülik ki, s ebben a kómás állapotban mindent rájuk lehet sózni. Szereted ezt a „rásózni” kifejezést, ezt is tőlük hallottad. Egyszer egy fiatal lány majdnem megvette tőled az összes képeslapot és virágfüzért, ám hirtelen köztetek termett az anyja, és mérgesen kiabált. Hogy te rásózod a gyanútlan idegenekre az ócska holmikat… Pedig a lány kedves volt, még azt is megengedte, hogy megsimogasd világos színű és hosszú haját. Olyan világos hajat korábban még sohasem láttál. Szőke, mondták a fehér emberek, és nevettek. Később rengeteg szőke érkezett, de neked ő volt az első, akivel találkoztál. A haja semmihez sem volt hasonlítható, talán csak a naphoz, amikor már jó háromarasznyira felrugaszkodott az égen, és kibomlott a kezdeti mérges vörös színéből. Szúrja volt ő valóban, s a te fekete hajad, anyád ébenfekete haja, öcséd szurokfekete haja még feketébbnek tűnt a lányé mellett.
Hogy hívnak, kérdezted akkor álmélkodva a lányt, és a szemed még inkább kikerekedett, mikor meghallottad, hogy ugyanúgy nevezik Szúrját, a napisten földi mását, mint téged. Akkor, azon az estén mesélte el az anyád, hogy ismert egy Móni nevű apácát, s róla nevezett el, mikor megszülettél.
Miért nem mondtad eddig, kérdezted tőle, de anya, a te anyád nem válaszolt. Csak ült a földön, a kétlépésnyi falak között, amit magáénak mondhatott, és nézett kifelé a fejéből. Ismerted ezt az állapotot, tudtad, hogy a lelke ilyenkor nincs ott, csupán a teste. Lelke valahol a múltban mereng, ahol szép volt és kívánatos és fiatal, megismerkedett apával, nagy és gazdag esküvőt tartottak, arany ékszerekkel övezte fel magát, és a férje, a te apád, úgy szerette őt, mint senki mást…
Ha rákérdezel erre, anya ugyanúgy nem felel, mint általában, ha a neved eredetéről próbálsz tudakozódni. Ráadásul öcséd ilyenkor rögtön nyafogni kezd, belemászik anya ölébe, rugózik rajta, majd vállánál fogva erőszakosan rángatni kezdi. S ha anya feleszmél álombeli álmából, akkor öcséddel kezd el foglalkozni, s elfelejtkezik rólad. Mintha nem is léteznél.
Erre gondolsz, meg arra, hogy belőled sosem lesz Szúrja, de még Csandra sem, bár tegnap egy szent ember egészen véletlenül megáldott téged. A dologhoz hozzátartozik, hogy két nappal ezelőtt teljesen váratlanul újból feltűnt az a halk szavú fehér asszony, aki két évvel korábban járt itt a lányával, s akikkel akkor egészen összebarátkoztál. A fehér asszony ezúttal a férjével érkezett, s a sorsod felől érdeklődött. Ennyire kedves még senki sem volt hozzád, s te a kedves szavaktól egyszerre minden bajodat elfelejtetted: el a lábfájós anyát, a koszos kunyhótokat, a halottégetők bűzét. Kiskorodban nagyon féltél a halottégetőtől, most csak undorodsz tőlük, igyekszel az ellenkező irányba sétálni, arra, amerre a szél nem viszi el a szagokat, ez nem egyszerű, mert több égető működik egy időben a parton, de néha sikerül, s elfeledkezel róluk egy-egy pillanatra. Ezúttal is érzed a bűzt, mégsem zavar, önfeledten beszélgetsz a halk szavú asszonnyal, a férje nem tud jól angolul, hátramaradva nézelődik. Leszáll az este, s elvetődtök egészen messzire, túl a kisebbik égetőn. Ott énekel a szent ember. Elé penderülsz, a szent a fejedre teszi hosszú körmű kezét. Megáld. Akkor kérdezi a halk szavú asszony, hogy hová utalhatná a pénzt. Támogatni szeretne téged. Hogy tanulhass. Nincs neked ilyen, mosolyogsz, vállad vonogatva. Ilyen bankszámlaszámod. Anya meg úgysem egyezne bele, hogy tanulj. Az asszony ekkor ad neked egy ezrest, majd kisvártatva még egyet.
Pontosabban a férje kotorja elő a tárcájából, neki szól a halk szavú asszony.
Aztán ma kora reggel elutaznak a repülőtérre, még integetnek a taxiból, amelyet szorosan körbeállnak a koldusok, de te még így is, a rengeteg ember közül is rájuk tudsz mosolyogni búcsúzóul. Tudod, hogy soha többé nem látod őket, és valószínűleg soha az életben nem fog neked senki kétezer rúpiát ajándékba adni. Ilyenekre gondolsz, s csodálkozol, hogy Szúrja már magasan jár, s mégsem jönnek a turisták. Közben azon töprengsz, mit fogsz tenni ezzel a rengeteg pénzzel… Ennyi rúpiád még sosem volt egyszerre a kezedben, s míg álmodozol, nem veszed észre, hogy feltűnik Radzses. A Főnök szó nélkül benyúl a zsebedbe, és kicsippenti onnan a két ezrest. Elégedetten vigyorog, s továbbsétál. Ekkor megdörzsölöd a szemed. Mikor kinyitod, álmaid halottevő démonát látod. A lény a Gangeszből mászik ki, éppen az orrod előtt, fertelmes pofáját kitátja, s bekap egy bivalyt egészben. Szájából ki-kiböffen a vér, s üresen csordul a bivaly kiszippantott bőre, akár a méhlepény a szülő nők testéből.
Szúrját elfedi egy kis felhő, s a turisták is előkerülnek. Váránasziban új munkanap kezdődik.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. december 22-i számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.