Gáspár Ferenc: Az erdő mélye

2020. október 01., 11:05
Sipos Sándor: Cím nélkül (2008)

Mikor már kilőttem az összes töltényem a Kalasnyikovomból, és a mobiltelefonok sem működtek, és az összes jeladó és jelfogó berendezés beszart, és azt hittem, beleragadok a sárba, és az éhségtől és a szomjúságtól, valamint a félelemtől, hogy megtalálnak, már alig láttam, az érzékeim nem működtek, a homlokomról izzadság csurgott a szemembe, és mialatt izzadtam, vacogtam a hidegtől, és úgy éreztem, mindennek vége; nos, akkor pillantottam meg az erdő felett kígyózó füstöt, mely úgy szállt fel, mint hajdan az a bizonyos szövetséget jelentő szivárvány az égből. Mivel a többiekről semmit sem tudtam, ezért a füst úgy vonzott maga felé, akár a mágnes. A füsthöz kémény tartozott, a kéményhez házikó. Odabent morcos öregember.

– Na – mondta, amikor beléptem az ajtón. – Azt hittem, soha nem jössz el.

– Ismer engem? – kérdeztem elámulva. Ő rám sem nézett, úgy mondta:

– Persze hogy ismerlek. Ismerem a fajtádat.

Ráemeltem a Kalasnyikovot. Úgysem tudja, hogy nincs benne lőszer, gondoltam.

– Adj ennem, különben lelőlek. De előbb még vizet… – nem tudtam befejezni a mondatot, mert közbevágott:

– Nincs már golyód. Az utolsót is kilőtted. – Egy csupor vizet tett az asztalra. – Ülj le! – kiáltott rám erélyesen. – Ha már ide evett a fene, meg kell hallgatnod a történetemet.

És míg én az egyik ámulatból a másikba estem, belekezdett egy hosszú mesébe. Ittam a vízből, és valami furcsa biztonságérzet áradt szét rajtam. Tudtam, itt nem történhet bajom. Közben az öreg kolbászt tett elém, szalonnát, hagymát, kenyeret. És beszélni kezdett.

Valamikor réges-régen történt. Azt hittük, csak mi vagyunk egyedül a Földön. Boldogan éltünk és szerettük egymást. A vizek bővelkedtek a halakban, a föld sok gyümölcsöt termett, asszonyaink és gyerekeink vidáman játszadoztak a széles mezőkön. Időnként áldozatokat mutattunk be az isteneknek, és olyankor annyira könnyűek voltunk, hogy a legjobbak felemelkedtek közülünk a levegőbe. Nekem ez soha nem sikerült, de mindig vártam a napot, és mindig csodálattal töltött el a fehér ruhás és lebegő testek látványa. A víz alá merülés viszont jól ment, ebben én voltam az első. Sok halat ejtettem, és esténként asszonyom örömmel várt, mikor hazatértem a zsákmánnyal.

Egyedül a hegyek felé nem mentünk soha. A távolban ijesztően magasodtak a fekete sziklák, és néha baljós hangok érkeztek felőlük. Nem tudtuk, milyen természetűek azok, a mi síkságunkon soha nem hallottunk hasonlót.

Egy napon ember érkezett a hegyekből. A bőre világosabb volt a miénknél, és nem értettük a beszédét. Fitymálva bámultuk, mert alacsonyabb volt minálunk és kacska lábú. Az arca sem volt szép. Ugatva beszélt, sokáig és hangosan.

Hosszú ideig nem láttunk hozzá hasonlót, s már majdnem el is felejtettük a látogatását, amikor egy éjjel ránk törtek a hegylakók. Megöltek közülünk néhányat és elraboltak pár asszonyt. Másnap reggel szomorú napra ébredtünk. Össze voltunk törve, nem értettük, mi történt.

A félelem beköltözött a sátrainkba.

És az eset megismétlődött. Mindig éjjel érkeztek, mindig gyorsak voltak és kegyetlenek. Mi pedig már annyira féltünk, hogy áldozni is elfelejtettünk. Nem égtek a tüzek, s a fehér ruhás testek nem lebegtek a magasban. Az idő is megváltozott. Hűvös szelek fújtak a tenger felől, és egyre gyakrabban esett az eső. És eljött a nap, amikor három barátommal vadászni indultam a közeli erdőbe. Rajtunk ütöttek. Védekeztünk, ahogy tudtunk, de egy nyílvessző eltalálta a legjobb barátomat. Ő is a lebegő kiváltságosok közé tartozott, ha nem vadásztunk, elővette hófehér köntösét, és bánatos hangon emlegette azokat az időket, amikor még repülni tudott a magasban. Most vér mocskolta be pálmazöld ingét. Feküdt a földön, s nekem az jutott eszembe, hogy a porhüvelyének semmi köze sincs ahhoz az emberhez, akit ismertem egykor.

Megöltek közülünk egyet, mondtam a Főnöknek, amint hazaérkeztünk.

Szeretted, kérdezte a Főnök.

Persze hogy szerettem. Együtt jártunk vadászni.

Ez nem az első eset. A Főnök maga elé bámult. Mintha nem hozzám beszélt volna.

Nem, mondtam. Nem az első.

A múlt héten kettő volt, ugye, kérdezte tőlem, mintha nem tudná a választ.

Bólintottam. Közben körénk gyűltek a többiek.

Előtte még három, mondta egyikünk.

És újból elraboltak tőlünk két asszonyt, mondta egy másik.

Nem hagyhatjuk.

Akkor határoztuk el, hogy kiirtjuk őket. Fent laktak a hegyek között, ezt tudtuk, és sokan voltak. Mi viszont egyre szűkösebben éltünk, mert az asszonyok még a mezőre sem mertek kimenni, hogy összeszedjék a terményt. Nekem és néhány társamnak volt íjunk, de a legtöbbünknek csak kése, illetve, aki azt mondta, hogy nem hagyhatjuk, annak egy kiegyenesített kaszája.

A vizek közben egyre folytak az égből, és minden csúszós lett és borzongatóan nedves. Hideg rázott reggel, mikor felkeltem a dohos bőrökről, és hidegben feküdtünk le este. És akkor még ez is. A hegylakók.

A hegylakók már régóta ellenségeink.

Elindultunk. A Főnök azt mondta, hogy vigyáznunk kell, mert többen vannak. Meg azt is mondta, hogy más istenekben hisznek.

Az engem nem érdekel, feleltem, és megmarkoltam az íjamat. Az én íjam volt a legerősebb, az enyémmel lehetett a legmesszebb lőni és a legpontosabban célozni. Ez némi tiszteletet ébresztett a társakban. Többször el akarták lopni tőlem, vagy elvenni erővel. De mindig én győztem. Pedig a legnagyobb, legerősebb harcos is rám támadt egyszer. Akkor használtam utoljára a fegyvert. Csak a lábába lőttem, életben maradt. Még járni is megtanult a rossz lábával. De azóta fenekedik… el kellett volna intéznem teljesen.

El kell őket intézni egészen, mondta valamelyikünk. Talán ő volt, a nagydarab harcos. Vagy valaki más.

Más az istenük, mondta most a Főnök.

Vonogattam a vállam. Ezt honnan tudod, kérdeztem.

Elszántak mindenre, magyarázta. Elvakultan harcolnak. És nem bírják azokat, akik nem abban hisznek, amiben ők.

El nem tudtam képzelni, hogy honnan veszi ezt. Hogy mindezt honnan tudja. És akkor egy istenük van vagy több? Sok volt ez nekem. Megvontam a vállam, és ezt feleltem:

Nem érdekel. Ha megöljük mind, akkor miénk lesznek az isteneik. Elszánt vagy, barátom, felelte ő.

Én meg nem firtattam többé, hány istenben hisznek azok, ott fent.

Elindultunk hát.

A hegyről még több eső zúdult alá, az utakon kis patakok eredtek, nehéz volt bennük a járás. De azért mi mentünk. A lábak cuppanását elnyomta az eső csobogása. Feltűnt, hogy milyen szép virágok nyílnak erre. A fák oldalából nőttek ki a virágok, rikító színekben pompáztak, hatalmas kiálló bibékkel, s ez azzal együtt, amire készültünk, szívszorító érzést keltett bennem.

Fönt a tetőn, a fák ágai közül kikukucskálva megláttuk a házukat. Inkább vár volt az, mint ház, hatalmas nagy kőépítmény, füstölgő kéményekkel.

Rengetegen vannak, suttogta a Főnök, mi meg csak tizenketten.

Félsz, kérdezte a nagydarab.

Nem félek, de nem szeretném, ha bárki közülünk itt hagyná a fogát.

Lemészároljuk őket, így a nagydarab. Én egymagam elbánok tízzel.

Rendben van, mondta a Főnök. Gyújtsuk fel a hátsó bejáratot. És intett a velünk lévő két asszonynak. Mi meg közben húztunk néhány festékcsíkot az arcunkra.

Odabent van a varázslójuk, mondta az egyik asszony, amikor visszatértek.

Honnan tudod, kérdezte a Főnök.

Hallottam a hangját a varázslónak, amikor beszélt. Itt vannak a völgylakók, ezt kiáltotta.

És?

És az ő főnökük csak nevetett. Mind nevettek odabent.

De ekkor már láttuk a füstöt is.

Támadás, súgta a Főnök. A mi főnökünk.

Mikor már mindenkit lemészároltunk, találtunk még egy élőt a halottak között. A nagydarab harcos kettévágta a kaszájával. A varázslójukat meg addig kaszaboltuk, amíg ujjnyi darabok maradtak belőle. A gyerekeket a falhoz csapkodtuk. Egy asszony hulláját pedig a Főnök és még néhányan megerőszakolták, de előbb a Főnök széthúzta a nő nemi szervét az ujjaival, és úgy mutatta nekünk, mint valami édes csemegét.

Győztünk, mondta a Főnök, amikor végeztünk. Többé nem árthatnak nekünk.

Győztünk, kiáltották a többiek. Véres volt a kezük, a meztelen felsőtestük, a meztelen lábuk. Csak én nem voltam véres. Mert én csak messziről lövöldöztem a messze hordó íjammal. Éreztem, hogy furcsán néznek rám a többiek. Én is bekentem magam vérrel. Hogy ne tűnjek ki közülük.

Jó néhány órát meneteltünk az erdőben. Lassan esteledett, mikor feltűnt nekem, hogy a társaim furcsa hangokat bocsátanak ki magukból. Egészen furákat, mintha nem emberek lennének. Tulajdonképpen elégedetten morogtak és doromboltak. Szóltam hozzájuk, de csak artikulátlan vakkantás volt a válasz. Kétségbeesetten ugráltam egyiktől a másikig, hátha szóra bírom valamelyiküket. A nagydarab harcost, a Főnököt, a kaszást… De egyik sem tudott már beszélni. Én mintha tudtam volna még, de nem volt kihez. A szívem a torkomban dobogott. Talán otthon minden a régi lesz, nyugtattam magam. Így mentünk tovább.

Az ég sötét volt, de annyi fény átszűrődött a fák levelei között, hogy lássam: a virágok mind elhervadtak, amerre haladtunk. Az eső elállt, csak a sár cuppogott egyre hangosabban a lépteink nyomában.

Mikor befejezte a történetet, én is végeztem az étellel. Tudtam, hiába mondta el ezt a hosszú tanmesét. Nem kérdeztem, hová lett az asszonya, és hogyan tud a történtek után még mindig beszélni. Biztos voltam benne, hogy csak kitalálta az egészet. Sátorban laktak és nyilakkal lődöztek, persze. Legszívesebben itt helyben lelőttem volna. De hát mondtam már, hogy kifogyott a lőszer a Kalasnyikovomból.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. október 5-i számában.)