Én, Mátyás király Károly királyról álmodom, arról a Carobertóról, akinek a nevét a magyar urak képtelenek voltak kiejteni, azt hitték, két neve van, egy Károly, egy meg Róbert. És ez a Károly király jó száznegyven-valahány évvel ezelőtt erre járt, a havas hegyek között, hogy megleckéztesse Basarabot. Basarabot pedig azért kellett leckéztetni, mert néhány évvel korábban, a király korábbi gyengeségét kihasználva elfoglalta a szörényi bánságot. Károly a bánságot ugyan visszavette, de Szörény vára még a vajda kezén maradt. Van, aki azt mondja, a király már azt is visszaszerezte, és csak Basarab hódolatát ment fogadni Erdélybe, de én ezt nem hiszem.
Akkor is november volt, és a szintén vitéz sereg akadálytalanul hatolt előre a Kárpátok bércei közé. Álmomban én vagyok a király, én vezetem a sereget. Az oláhok pedig csak elhamvadt tábortüzeket, lerágott csontokat hagynak maguk után, ez vezet utánuk mind szűkebb és szűkebb szorosokba. És Lackfi István aggódik, és Hédervári Lőrinc és a többi urak szintén. Ott lovagolnak mellettem, rágják a fülem, duruzsolnak belé, hogy uram, király, baj lesz ebből, forduljunk vissza. De nem, felelem, szőrös talpú, buta pásztornép ez, csak menekülni tud, remeg, ha minket meglát. Elvakul, elalél fényes páncélunktól, megsüketül fegyvereink zajától.
Nem, nem vakul el, hiszen a nap se süt, nézd uram, alig múlt dél, s máris lebukott a hegyorom mögé, köd ereszkedik a tájra. Szarvas szökken, s csak agancsát pillantjuk. Medve brummog, s mintha az avar barna foltja mozdulna az őszi szélben. Nem süketül, mert a sárban oly lassan haladunk, nem csörren össze a páncél, nem zörög a sarkantyú.
Meglepetés lesz ez akkor, nem hall minket az oláh, meglepetésszerűen szórjuk szét a balkáni bandát, írmagjuk sem marad, karácsonyra otthon leszünk, két kézzel fogjuk, majszoljuk a malacpecsenyét, az omlós kalácsot! Bon Natale, uraim, csak most tartsatok ki, meglátjátok, otthon virrad ránk a Bon Natale.
Baj lesz, uram, nem a páncélunk zörög, fentről dübörögnek ránk a sziklák, nem a mi vértjeink villognak, fentről dobálják ránk az égő zsarátnokot. Nem megyünk mi soha haza, nem lesz nekünk jó születés szenteste.
Ne hagyjátok, fiaim, gyáva nép az oláh, megszalad, ha nekitámadunk.
Nem támadhatunk, uram, nem érjük az ellent, magasból röpíti ránk a nyilát, messziről hajigálja a követ. Elpusztulunk, meghalunk mindnyájan.
Aztán mégsem csak felülről támad a halál, mégis megjelenik egy csapat ordítozó hegyi pásztor. Levágjuk őket, de hallom, az én nevem kiáltják, engem keresnek.
Másnap újabb sereg előttünk, Caroberto, kiabálják, merre van Caroberto? Mondom, forduljunk vissza, törjünk ki hazafelé.
Mondom, fiaim, mégsem gyáva az oláh. Mondom, baj lesz ebből, nem lesz nekünk Bon Natale.
Éjjel is dobálják a köveket, éjjel is hullik ránk a tűz. Nem tudunk pihenni, s van, aki elevenen ég meg, égő fáklyaként rohan el előre, a szűk szurdokban, egyre beljebb.
Harmadnap Hédervári Lőrinc azt mondja, cseréljünk vértet. Felveszi a liliomos pajzsom, fel a struccfejes sisakom. Nem akarom a halálod, Lőrinc.
Egy életem, egy halálom, a királyért. A szent királyok sarja nem pusztulhat el itt, oláh tőrétől, Kárpátok kövétől. Ha már túléltél egy merényletet, uram. Ha csak a királyné négy ujját vágta le a merénylő. Haza kell jutnod, kicsik a gyermekeid. Fel kell nevelned Lajost, ő lesz a legnagyobb király. Tőle remegnek majd Nápolytól az Északi tengerig. Cseréljünk vértet, uram.
Átadom struccfejes sisakom, liliomos pajzsom. Remegünk az ősz végi ködben, nyirok járja át testünk. Hó szállingózik.
S a negyedik napon kettőzött erővel támad az oláh. Basarab vigyorgó keselyű fejét, röhögő medve fejét, visongó csontos halálfejét látjuk minden bokor mögül, minden szikla oldalából.
A királyt, a királyt, ordítja az oláh nép, s míg a nagyja Lőrincre rohan, mi a többit aprítjuk. Mert nem érdekli őket semmi, nem rémiszti a gyapjas szakállas oláhot a halál, csak a királyt, a királyt akarják. Lőrinc oroszlánként küzd, hatalmas pallosával vérpatakot, vértavat kanyarít maga köré, s így végül, ahogy gyűrjük, verjük őket, ritkulni kezdnek elöl, megfogyni hátul. S mikor az utolsó bandita is holtan hever előttem, akkor érzem a hátamba fúródó oláh nyílvesszőt, s amint megfordulok, látom, miként rántja le néhány megmaradt pribék Lőrincet a lováról.
Erre ébredek, én, Mátyás király. És ekkor meghallom az ordítást odakintről. Már nem álom ez, nem Caroberto harcol, már én harcolok. Megjött az ellen. A lenézett oláh.
Égnek a tüzek odakint, igazat mondott a székely! Három oldalról deszkapalánkot építettünk a város köré, az lángol. A negyedik oldalon, a piac bejárata felől négyszögben felsorakozva támadnak az oláhok. Kardomat kérem, s rohanok ellenük. Velem rohan a nádor, Országh Mihály, balról, jobbomon Csupor Mikós és Pongrácz János, itt van Bánfi Miklós és Báthory szintén. Vágjuk az ellent, de lobog a tűz, éget a lángja. S mintha valahonnét a magasból a nagy király szólna hozzám: Vigyázz, Mátyás, ne becsüld le az oláhot! Most már mindegy, gondolom. Most már nincs mit tenni: harcolni kell. És belemártom a kardom egy szembe rohanó szívébe.
Nyílzápor, tűzeső, ordítás, vér, gyilok, jajgatás. Már jócskán elmúlhatott éjfél, mire a betolakodók megfutnak.
Üldözzük őket, kirohanunk a városból, kaszaboljuk az ellent.
Hajrá, kiáltom, hajrá Báthory, hajrá Bánfi ! Vágjad fiam, Csupor, ott is fut egy, nézzed, Kinizsi, szaladj utána! Ne hagyd magad Lőrinc, ne félj, Hédervári, itt vagyok én is!
És ekkor áll bele a nyíl a hátamba. Éles a fájdalom, először megingok, de érzem, nem hatolt mélyre, ki kell húzni, s harcolni tovább.
– Rántsd ki, Pál – kiáltom Kinizsinek –, ne törődj semmivel, húzzad!
Odalép a legény, s izmos karjával beletöri a nyílvesszőt. A hegy bent marad. De a csata hevében nem bánom ezt sem. Szaladok tovább, pedig vérzik a sebem, nem hagyom bekötni.
Hétezer az oláh halott, dél lett, mire végigszámolták őket. S ezerkétszáz a magyar. Fájó győzelem.
– Menjünk haza – mondom Kinizsinek. Hordszéken visznek vissza Budára, mert a sebem miatt nem tudok hátradőlni. A széket átalakították ággyá, azon fekszem hason. Aludni próbálok, de nem megy. Szenteste előtti napon érkezünk meg. Lebersit sehol. Már újév van, mikor megkapom a hírt, hogy a parancsom ellenére ott maradt Erdélyben, s Mátyás királynak adta ki magát. S Kolozsvárott a lázadók közül már nemcsak tüzes fogóval aratott, hanem bárddal is. Székely Mihályt, Aladárt és Vízaknai Miklóst fejeztette le. Az ellenem lázadókat.
De én ezt nem akartam. Nem akartam, hogy a székely testvérek megutáljanak engem. Elegem van a bolondból. Alig várom, hogy visszatérjen Budára. De még előbb, mielőtt hazatértünk volna, egy falu határában szembe jön velünk Szapolyai Imre, békét kérve, bocsánatomért esedezve, mert korábban ő is csatlakozott a lázadókhoz. Vitéz békítette meg, s én szívesen megbocsátanék neki, de most annyira sajog a seb, az oláh nyílhegy a hátamban, hogy nem bírok rámosolyogni. Állni már felálltam ugyan, de csak sziszegek, morgok, akár egy megszorult vad. Ijedten bámul rám, nevetséges helyzet, amint állunk a sűrűsödő hóesésben, körülöttünk kíséret, Vitéz, Kinizsi, Báthori. És ekkor az egyik házból hirtelen ének száll fel.
„Világnak világa, virágnak virága, keserűen kínzatul, vas szegekkel veretel.
Advent van, és valaki mégis Mária siralmát énekli. A szentanya örök fájdalmát. „Jaj nekem én fiam, édes vagy, mint a méz…”
És egyszerre csak eláll a hó, s piciny ablak nyílik az égen. Megölelem Szapolyait. És elhatározom, hogy Madonnát veretem rá az aranypénzemre. A szűzanyát a kisdeddel.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. augusztusi számában)
