Gáspár Ferenc: Hátország

2022. május 27., 09:49
Takáts Márton: Ködös Duna (olaj, vászon, 100 × 150 cm, 2017)

Nem ez volt az első ilyen munkánk. Nem ismertük egymást, most találkoztunk először. Még a megbízónkat sem ismertük. Csak tudtuk, hogy itt kell találkoznunk, ennél a kapunál, ebben a sötét utcában, ahol a kapu mellett egy pad is van. A kapu barnára festett, ívelt, a régi időkben egy szekér is befért rajta. Ide fognak majd azok megérkezni. Hárman lesznek, és nekünk az egyiküket kell majd...

De már itt is a megbízó, és a társam szintén. Őt is ma látom először. A megbízó képeket mutat. Két pasas a háromból nagyon hasonlít egymásra, mindkettő kissé telt arcú, joviális, ötvenes. Vörös hajúak. Az egyiknek legyező alakú fülbevalója van. Mosolyog a képen. Őt kell lelöknünk az X. toronyból. Bele a folyóba.

A megbízó ekkor előhúz egy zsákot meg egy motoros fűrészt. Le kell vágnotok a karját, mondja.

Hogy az a...! – gondolom, de még cifrábbakat is. Hogy vágjuk le, ha lelöktük? De nem mondok semmit. Átveszem a zsákot, és bólintok.

A megbízó elmegy. Ketten maradtunk, állítólag lesz még egy társunk, csak késik. Az, amelyik itt van, sötét napszemüveget visel, annak ellenére, hogy már este van, csak az utcai lámpák világítanak. Vékony, magas fiatalember. Ezt még a rossz fényviszonyokban is látni.

– Gyújtsunk rá! – mondja hirtelen.

– Nem dohányzom – felelem, és megborzongok. Hogyan lehetne kilépni ebből a helyzetből? Tudom, ha nem végzünk a fülbevalóssal, akkor rajtunk a sor. Csak addig maradunk életben, amíg dolgozunk. Különös munka...

– Akkor igyunk meg valamit! Ekkor lép oda hozzánk a fiatal nő. Fehér csipkés kesztyűket árul, nézzük meg őket. Tudja, már nem divat, de ebben a kis kirakatban mégis meg lehet nézni őket, és semmi sincs veszve, minden letűnt kor visszaköszön egyszer. Mi lehetünk az első vevők.

Belenéznék a szemébe a másiknak most, de rajta van a sötét szemüveg.

– Sajnos nem érünk rá. Kár, véli a fiatal nő, ajándék kesztyűt is adott volna. Hófehéret.

– Nem illik hozzánk.

Nem is maguknak, magyarázza a nő, férfiak nem viselnek ilyet. Elvihetnénk a kedvesünknek.

– Talán majd legközelebb. Oda nézz, már jönnek is!

Ettől a ponttól fogva néha már nem tudtam, én beszélek vagy az a másik. A társam, abban az elképesztően undorító szemüvegben. Csak a nő volt egyértelmű, róla mindig tudtam, hogy ő az...

Legközelebb, lehet, nem járnak már erre. Nem jönnek soha többé, erősködött a nő.

– Velünk kell, hogy jöjjön – mondtam a fülbevalósnak. De lehet, hogy a szemüveges mondta.

– Miért kellene nekem magukkal menni? – csodálkozott az ember. A fülbevaló tényleg olyan volt, akár a képen. Nem, nem tűnt homokosnak, nagydarab férfi, nehéz lesz, ha rájön, mi a tervünk. De közben azon járt az eszem, hogy miképpen vágjuk le a karját. Nem lenne jó előtte. Sok vér meg hiszti. De utána? Hogyan halásszuk ki a folyóból?

A kérdés annyira idegesített, hogy egy pillanatra még hallucináltam is. Azt képzeltem, hogy a gesztenyebarna hajú fiatal nő, aki a hófehér kesztyűket akarja ránk sózni, felém fordul és mosolyogva ezt mondja:

– Könnyűbúvár a vőlegényem.

Természetesen mindez csak káprázat volt, az érzékek játéka, otromba tréfa.

– Üzleti ajánlatunk van az ön számára. Visszautasíthatatlan.

– Minden ajánlat visszautasítható.

– De ez nem. – A szemüveges egy gyémántokkal kirakott karkötőt villantott elő. Csak én tudtam, hogy ócska hamisítvány, értéktelen bizsu. A lámpák gyenge fényében mindez nem volt észlelhető.

A pasas még mindig gyanakodott.

– Mit gondoltok, menjek? – kérdezte a barátait.

– Szerintem ne – felelte az, akire annyira hasonlított. Talán ikrek voltak.

Amikor másnap megpróbáltam visszaemlékezni az estére, nem emlékeztem, hogy én lőttem-e vagy más. Csak arra, hogy ott feküdt az ürge a pad előtt vérző fejjel. A másik meg sem mert moccanni, pedig ráfröccsent a vér. Láttam, hogy szívesen letörölné... A harmadik, a fülbevalós ezután szó nélkül jött velünk. Őt nem volt szabad lelőni. Csak fűrészelni...

Mentünk. A fekete szemüveges, a pasas a fülbevalóval és én. A lány a fehér kesztyűivel még sokáig integetett utánunk. Akármilyen gyenge volt a közvilágítás, láttam, amint hátranéztem. Gondoltam is, hogy holnap mindenképpen visszajövök ide, és veszek belőlük egy párat.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. májusi számában)