Gáspár Ferenc: Joker

2021. március 06., 07:40
Jánosi Andrea illusztrációja Balázs Ferenc Mesék című kötetéből (A könyvet a Magyar Unitárius Egyház Magyarországi Egyházkerülete jelentette meg.)

A dolog úgy kezdődött, hogy valamelyik éjjel nem tudtam aludni. Gondoltam, iszom egy kis bort, az biztosan segít. El is aludtam, és azt álmodtam, hogy borzasztóan vizelnem kell. Álmomban felkeltem, kimentem a másik szobába, és ott a könyvespolcra, a könyveim közé pisiltem.

Reggel, mikor felébredtem, furcsa érzésem támadt. Nem tudtam eldönteni, hogy álmodtam-e ezt a könyvek közé hugyozást, vagy sem. Rossz sejtelmekkel eltöltve keltem fel, és a sejtelmek beigazolódtak. Valóban oda vizeltem a polcra, ráadásul azokra a könyvekre, amiket én írtam.

Író vagyok ugyanis, nem is teljesen sikertelen, ámbár a nagy sikerek eddig mindig elkerültek. Ez tulajdonképpen nem baj, így nyugodtan dolgozhatok, nem kell se rajongóktól, sem újságíróktól tartanom. Csak a többi írót utálom. De ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül a pályatársak között, és ez megnyugtató. Könyvhét idején merengve nézem az egyik nagy kiadó hajóját, amely legalább négyszáz íróval úszik el a Dunán, és arra gondolok, hogyan lehetne Búvár Kund mintájára megfúrni. Vagy felrobbantani. Mindjárt majdnem félezerrel kevesebb…

Ám az év nagy részében nincsenek ilyen kísértések, hiszen otthon ülök és írom a nagy műveket. Egy szép napon majd, gondolom, egy szép napon majd mindenki megtudja, és mindenki odalesz, és harsogni fogják a nevem kelettől nyugatig. Naná, hogy nem azt, hogy világszabadság! Ezt csak az elszállt, naiv költők hiszik. Én prózaíró vagyok, két lábbal állok a földön.

Éjszakánként viszont vadakat álmodom. Álmomban megölök egy vénasszonyt, és elásom az ágyam alá. Az asszonynak nincs arca, de tudom, hogy nagyon öreg. És a gyilkosság bűn, még akkor is, ha múlnak az évek, és senki nem tud arról, hogy mit rejt az én arcom. Hogy egy elvetemült gyilkos bújik meg mögötte. És rettegek, mert tudom, hogy egyszer majd kiderül. Egyszer felszínre kerül a gonosztett, és az a nap, az igazság órája szörnyű és elviselhetetlen lesz a számomra.

 

Teltek az évek, s egyszerre csak sikeres lettem. Na nem, még nem az én nevemmel indul az esti kulturális híradó és nem az én arcképemet hozzák címlapjukon az irodalmi újságok, nem, ettől még messze járok. De lassan kezdek megjelenni a lapokban itt is, ott is, már interjú is készül velem, neves kritikusok recenziókat írnak a könyveimről. Kezd nevem lenni. Irodalmi felolvasásokra hívnak, én pedig mindenhová elmegyek, és felolvasok valami vicces marhaságot. A poénjaimon nem nevetnek. Én meg görcsölök, hogy mind tréfásabb és tréfásabb legyek, de minél jobban igyekszem, ők annál jobban elkomorulnak.

Elhatározom, hogy ezentúl komoly leszek. Véres jeleneteket írok, középkori, rég elhunyt királyokról, drámát, szerelmet, árulást. És ekkor valami furcsa dolog történik. Az emberek eleinte csak mosolyognak, később kuncognak, még később viszont már hangosan nevetgélnek. Én fapofával tovább olvasok, ők meg sírnak a röhögéstől. Gyomrukat fogva fetrengnek a székeken, majd a földön. Néha ilyenkor megjelenik két ápoló fehér sapkában és hordággyal, hogy kivigye az áldozatot. Vagy éppen kényszerzubbonnyal, mert a röhögőgörcstől szenvedő áldozat nem akar velük menni.

Hírem lesz. Lassan kinövöm a kultúrházak pár száz fős termét, nagyszínházakban olvasok fel, még később a sportcsarnokban, majd az újonnan átadott nemzeti stadionban százezer vinnyogva röhögő, kacagó néző előtt. Odakint ezer mentőautó áll és ezer rendőrségi. És tűzoltók is, mert egyesek jegy nélkül maradtak, ezért felmásznak a környező házak tetejére, hogy onnan lássanak és halljanak engem. Sok százezer wattos erősítők viszik a hangom, óriás kivetítőkön figyelhetik a műsorom. És már fizetnek is nekem ezért, rengeteget. Madarat lehet fogatni velem. Enyém a világ. Igaz, nem ez volt az eredeti szándékom, hanem hogy a komoly történeteim felolvasása végén lelkükben megkönnyebbülve, megszépülve térjenek haza az én kedves hallgatóim. Hogy átjárja őket a katarzis. De nem ez történt. Bánja a fene, ha ez az ára. És csak írom a szomorúbbnál szomorúbb történeteket délelőttönként. Délután úszni járok és teniszezni, aztán következhet az esti felolvasás. Lefekvés előtt drága whiskyket és konyakokat iszom, éjjel pedig újabb sikerekről álmodok.

És akkor hirtelen minden megváltozik.

Eleinte még csak hallunk a vírusról, hogy távoli tájakon arat, de ilyen már volt máskor is. Vagy nem ért el mihozzánk, vagy időközben kitaláltuk az oltást. De most minden másképpen van. Mert ez a legújabb vírus elsősorban a fiatalokra veszélyes. Az öregek vígan kóricálnak az utcákon, és néha rálehelnek egy arra járó ifjúra. Mert a vírus ott dolgozik, munkálkodik bennünk, csak nem tud erőre kapni. A fiatal viszont azonnal hanyatt esik és meghal.

Bezárnak a stadionok, be a kultúrházak. A nagyon időseket elszeparálják, bezárják őket az öregek otthonába, akár a juhokat a karámba. Néha még onnan is köpködnek kifelé, de a rendőrök és az ápolók már mind védőmaszkokban járnak, sőt egészen fura űrhajósruhákban. Ezeket a ruhákat aztán gyakran fertőtlenítik. És egy szép napon az anyósom, aki már százéves, és egyedül lakik egy hatalmas házban, szóval az anyósom túladagolja a reggeli ébresztőgyógyszerét. Így aztán este nem bír elaludni, és éjjel-nappal minket hív telefonon. Eleinte csak kétszer-háromszor éjszakánként, később egyre gyakrabban.

– Csak meg akartam kérdezni, hogy vagytok – mondja, de a válaszra vagy nem figyel, vagy rögtön elfelejti és megkérdi még egyszer és még egyszer.

Tanakodunk az asszonnyal, hogy mi legyen? Magunkhoz vegyük vagy sorsára hagyjuk? Hiszen megfertőzhet minket. Ám ha bezárjuk a kis szobába, ahol dolgozom, akkor nem árthat nekünk, így viszont mi adagolhatjuk a gyógyszerét, és végre nyugodt éjszakáink lesznek. Nem fog minket felébreszteni hajnali háromkor. Meg négykor. Meg kettőkor. Meg állandóan.

Nem szaporítom a szót, átadom a dolgozószobámat, ahol idestova húsz éve írom már a vérfagyasztó történeteimet, elrettentésül az utókornak. Amiken aztán halálra röhögik magukat. De ez már az ő bajuk. A mi bajunk, hogy beköltözik hozzánk a százéves. A levesbe beleér az orra, morog és csámcsog. És mindennap megkérdezi, hogy mikor mehet már végre haza, és hogy én mit is csinálok odafent a vendégszobában, ahová beköltöztem dolgozni. És egyébként is miért csinálom ezt vagy azt. És közben jajgat, mintha sajnálna minket. És minden reggel megkérdezi, hogy nincs-e valami baj. Hogy ő csak jóindulatból.

Mi meg nem tudjuk, hogy benne van-e a vírus. De telnek a hetek, a hónapok, és mivel nem betegedtünk meg, úgy érezzük, hogy megúsztuk ezt a dolgot. A halálos bajt, amitől a fiatalok úgy hullnak, akár a legyek. Vagy mi is csak hordozzuk magunkban ezt a borzasztó cuccot, mint valami gonosz szándékot? Mint akit megharap egy vámpír, és ő még nem tudja, hogy csakhamar maga is azzá válik. Lelkében már aláír a gonosznak.

Így egy ideig azt gondoljuk, minden rendben van. De a százéves egyre csak macerál engem. Banki kivonatát magyaráztatja el százegyedszer, és követelőzik, hogy hová tettük a pénzét, amit ajándékba adott nekünk egykor.

– Hol az aranyam – hörgi –, hol az aranyam.

És ő csak jóindulatból. Mi meg itt vagyunk vele összezárva. Mert közben életbe lép a kijárási tilalom. Nem lehet kimenni, mert mindenütt ott lehet a vírus. Én azért csak kijárok, mert közel van az erdő, és nem gondolom, hogy a fák között vírusok bujkálnak. Ám egy napon, mikor éppen indulnék, látom, rendőrautó áll keresztbe az utcánkban. Már az erdőbe sem engednek ki. És azt kiáltozzák nekem jó messziről, hogyha még egyszer meglátnak, engem is bezárnak az idősek otthonába.

Szomorúan fordulok vissza, mert nem tartom magam annyira öregnek. Anyósom az ajtóban áll és földig ér az orra. Arra támaszkodik. Sőt az orr már bemászik a föld alá, és néhány méterrel odébb kinő, mint egy csupasz csiga. Érdeklődve forog az orrtünemény a párás talajban és dörmögő hangon kérdi:

– Hol az aranyam, hol az aranyam.

Aznap éjjel, míg mindenki alszik, én felserkenek, kezemben kés. A szobája felé tartok, ami az én dolgozóm volt egykor, ahol én izzadtam ki magamból azokat a rémes könyveket, amiken csak röhögni lehet, de nekem mégis fontosak voltak, úgy éreztem, hogy a véremmel írtam őket, bár tudat alatt mégis tisztában voltam vele, hogy szart sem érnek, és ezért vizeltem le őket egykor. Lassan lépdelek, lábujjhegyen, a kést erősen markolom, és nem izzadok, mert hideg nyugalom száll rám, és már tudom, hogy ami az álmokban meg van írva, az maga a valóság.

 

Aztán ezt is megírtam. De amikor felolvastam, senki nevetett. Soha többé nem nevettek.

Legfrissebb hírek
Legnézettebb
2021. július 31., 07:00
2021. augusztus 03., 08:33