Géczi János: Képzeljük el

Képzeljük el, amikor kisAjaz levelét kézhez veszi Jerma. A levélben annyi áll, hogy a fiú Magyarországra érkezett, jön az apja után, s jelenleg néhány hetet tölt el egy Győr melletti faluban, az erdei táborban, az ismerőseinél. Nincs egyéb feladata, mint rövid előadásokat tartani, s mi másról, ha nem az azeri életről. A kérdése, a kérése annyi, átmeneti időre befogadja-e őt Jerma. Budapesten akad dolga, de nem tudja, meddig marad ott. Jermában föl sem vetődik, hogy ne adjon szállást kisAjaznak, megbántódik, ha máshoz vagy másvalakihez megy, ő úgy tudja, a fiúnak nincs más rokona Budapesten. Szereti, mint más a saját gyermekét. Másrészt felveti annak a lehetőségét, ha úgyis Budapesten jár kisAjaz, s ha megvan benne a szándék, kutassa fel, melyik világrészben él az anyja. Jerma szerint nincs olyan anya, aki ne örülne, ha az elvett gyerekére ismét rátalálna.

– Én az anyádról nem tudok többet mondani. Amit tudok, azt apádtól hallom, de úgy hiszem, hogy azok nem tartoznak rád. Anyád szép, miután minden anya szép, szeret, mert minden anya szereti a gyerekét, dolga lehet az életben, mert minden anyának van saját dolga. Punktum. Ennyi.

Hát ez van. Mit mondhatok?

Felveszem a szalagos, széles karimájú szalmakalapomat, felrakom a napszemüvegemet, hatalmasak a füstszín üvegei, amilyent Brigitte Bardot hord a saint-Tropez-i monokinis strandon a hatvanas években, de nem azért, mert BB-imitációként szeretek feltűnni, hanem, mert ez elég nagy ahhoz, hogy eltakarja a szememet, oldalról se süssön bele a nap. Ha a szemembe világít, nem veszem észre a köveket, és elvágódom, és amikor mellig a vízbe merülök, látom ám, a körülöttem fürdőzők úgy néznek, ahogyan egy hölgyre szokás. Nagy nehezen megértem, a kalapom és a szemüvegem miatt valóban olyannak látszom, mint egy dáma. Én, a nyolcadik kerületi proli lány, aki elsők között hord miniszoknyát, és kiröhögi a korzózáshoz öltözött asszonyokat, vagy mert kurvásak, vagy mert olyan gazdagok, hogy azokat csak megvetni lehet! Én, aki nem vagyok más, mint háztartási alkalmazott! És mit keresek én a balatonalmádi strandon, szombaton délelőtt? Olyankor szokás a Teleki tér környékén lakóknak bevásárolni a piacon, bevégezni a heti nagytakarítást, beleértve az ablakpucolást is, és a péntek este beáztatott ruha mosását befejezni. És főzni, lehetőleg annyit, hogy maradjon az ételből vacsorára.

Itt a házam Mogyoródon, ahol valaha a kisfizetésű tisztviselők éltek, és tehenet tartanak, hogy legyen a családnak a tejből valami mellékes, na meg túró, vaj. Jermának saját, palatetős családi ház adatik, négy oldalon zöldre mázolt kerítéssel, az utcai oldalt kivéve, pedig a szomszédoknak oly mindegy, tujákat ültetnek az egyik elé, a másiknál szerszámos- meg lomoskamra áll, a harmadikat eltakarják a nagyra nőtt mogyoróbokrok. Hát ez a bakui bérem, ez lett az összespórolt vagyonból, a Teleki tér közeli félkomfortos örökség pedig sikerrel eladva. Annak az ára beolvad a mogyoródi házba, na meg az autóba, és marad is belőle valamennyi. Apád mellett a ruháimon kívül kiadásom nincs. Úgy szerződünk, a lakhatás és a teljes ellátás biztosítása az ő gondja. És hát évről évre emelkedik a bérem, s meg kell hagyni, minden hónapban átutalja a bankomba, és nem is magyarba, hanem egy osztrákba. Abból mindaddig, amíg haza nem jövök, nem veszek ki egy fillért sem, ami a mindennapjaimban kell, az bejön a csipkékből. A csipkéimet szeretik, nincs azok között pedig se arab, se perzsa, se azeri mintájú, mert én csak a magyar úri mintákat tudom verni. A köpfiket magammal hozom haza, a ládát azonban, amelyekbe elcsomagolom, azóta sem nyitom fel. A láda régi, kézi festésű, valami mongol kacat, egy lomtalanításkor találom, az orosz kolóniában mindenféle népektől kidobott holmit lehet zabrálni, akkora, mint a hajóbőrönd, itt áll a konyhaablak alatt, azon tartom a cserépköcsögöket, korondiak azok, eredetiek, zöld és tojáshéjszínű mintájúak. – Jerma löttyint kevéske édes, aromás bort a poharába. Tokaji szamorodnit, öt litert vásárol havonta, műanyag kannában, az éppen elég számára ennyi időre. KisAjaz teát iszik, ezen a napon Jerma legalább két ibriknyit készít számára.

A ház nem igényel sok törődést. Ősszel átjön a szomszéd, kikotorja az ereszcsatornában összegyűlő, hullt falevelet, elzárja a kerti vízcsapot, összekapkodja a kertben kiszáradt gazokat. Biztat, szóljak, ha kerti munkát kell végezni. Cserében leveri és felszedi a diót, az minden évben három-négy zsáknyi, és hazaviszi. A dióbél égeti a gyomromat, emiatt nem eszem, arra meg, hogy pucolt dióként eladjam, se türelmem, se szükségem. Nekem a diófa árnyékára ébredt igényem. Alatta ülök a kánikulában, rádiót hallgatok, vagy nézem a magról szanaszét kikelt pillevirágokon csüngő lepkéket. Reggel, dél, este, mert feladatok nélkül, hát gyorsan mennek a napszakok, a napok és hetek. Vége sincs a karácsonynak, itt a húsvét. El sem nyílnak a fák, s gyümölcsöt kell szedni. Mondom magamnak, végül templomjáró leszel, Jerma, megtanulod a rózsafüzér értelmét és használatát. Februárban kifizetem a kocsi utáni adót, szeptemberben fizethetem a második félévi részletet. Cseréljem át reggelenként a templomoltár virágai alatt a vizet és az úrasztalakendőket kimossam? – az is lehet, de nem hitbéli szolgálatból, pusztán segítségből. Nézzek át a beteg harmadik szomszédra? – persze, a bolt és az ebéd kotyvasztása között megtehetem, futja a napból. Ha úgyis megyek a zöldségeshez, tegyek be hozzá egy fej káposztát? – nem szakad le tőle a karom.

Nézz meg, mondd el, milyennek látsz! Nem arra vagyok kíváncsi, hogy milyennek találsz – milyennek találhatsz, ha nem olyannak, aki a húsz, tizenöt vagy tíz évvel korábbi állapotában van bezárva a jelenlegi testbe –, hanem arra, hogy mit érzékel rajtam a szemed, s talán arról mesélhetsz, nyilván az más lesz, mint a látvány sok eleme, hogy milyen tapasztalata van rólam a tekintetednek. Merthogy a szem és a tekintet két utat jár be, amíg az egyik rögzít, a másik értelmez, nyilván nem pusztán a szem részleteit, a fehér részét, az erezettségét, a pupillát, az ödémás szemhéjakat látja, hanem azok együttesét, s az általuk közvetített fizikai és lelki állapotomat, s talán azt, hogy a szemem éppen kinek a szemébe merül. Képes vagy megnézni? Képes vagy látni, hogy tegnap, amikor várom, hogy megérkezz, s kimegyek eléd a pályaudvarra, hogy ne bolyongj a városban, rögvest a házamba jöjjünk, több járókelőt ismerősnek találok, de egyik esetben sem tudom, hogy honnan, miért ismerősek? Lehet, a tévében láttam őket, lehet, az újságban, lehet, mert valaha a szomszédjában laktam, de az is lehet, hogy Azerbajdzsánban találkoztam velük, mert jártak arrafelé. Lehet. Sok errefelé a lehet. És ha elmondod, milyennek láttál, anélkül, hogy belevegyíted, egykor milyennek, akkor tudnod kell, milyennek látnak mások, akik nem ismertek korábban. Csupán az asszonyról tudnak, aki egy szál magában vásárolt házat, fenntartja, nem járnak hozzá vendégek, s ha ő utazik el, akkor sem több időre, mint pár napra, aki autót is vezet, és nem átall olykor beugrani a cukrászdába, hogy becsomagolt süteményekkel érkezzen meg az otthonába, mintha az islereket ajándékul vagy meglepetésként hozná. Azt mondják a szomszédok, hogy hallják, turkálókból öltözöm, volt olyan is, a Baku előtti időszakban, s nyilván vásárolnék most onnan, ha kedvemre valókat árusítanának. A csupa feliratos göncöket nem kedvelem, pláne, hogy nem értem rajtuk az írást. A bútoraim hollandok, onnan hozzák be a lomisok a böhöm nagy, bőrrel bevont kanapékat, alacsony asztalokat, tölgyfából ácsolt, a tölgy erezetét és színét kiadó, rusztikus szekrényeket. Nem a bőség és a gazdagság jelképei, hanem a kontinentális cserebere bizonyítékai, ami ott nem felel meg, itt a jólét látszatát kelti. S nem mellékesen kényelmesek, és ezeket az iszonyatos, üres tereimet kitöltik. Apád jobban szereti a lyukakat, akkora a hálószobája, hogy éppen csak beférjék egy ágy. Katonasághoz szokott lélek. Hozzám a valamivel nagyobb terek illőek, a konyhában tudjak, ha nem is táncra perdülni, de egy lépéssort úgy végrehajtani, hogy nem verem le a kávéfőzőt a tűzhelyről, s a falra akasztott cseréptálat sem sodrom el.

Igen, akár láthatod is, hogy az az érzésem, hogy visszacsúszok az időben. Ez érzés, semmi köze a gondolathoz. Annál nehezebben megragadható és tisztázható. Felvert tojáshabba, amikor a cukrot rákanalazza az ember, hogy néhány keverő mozdulattal fényt kapjon, ha belepottyan a kanál és elnyeli a massza, attól ébred ilyen érzés, ha ujjaidat belemélyeszted, belekotorsz az edénybe, megtalálod az elsüllyedt tárgyat és kiemeled. Az a kanál, fehér habbal bevonva, felszínén a befejezetlen habverés miatt apró, törtüvegszerű cukorkristályokkal mindennek fog látszani, csak éppen nem az elveszett és fellelt kanálnak. Ilyen különös állagú, ilyen meghatározatlan formájú, ilyen fehér és édes bevonattal rendelkező a bennem ébredő valamennyi érzés. S az érzések – éppenséggel ez tisztázódik bennem – eredője mindenképpen az életem első szakaszához köthető. Az a kor, amelynek semmiképpen nem része a kamaszkor utáni időszak, de inkább a hároméves lánykáé, akiben csírájában ott gubbaszt valamennyi, később valódi formájára lelő panasz, dac, fájdalom, elesettség, de mindenekelőtt a kíméletlen világra való harag. Mégsem mondhatom, hogy az érzéseim vegytiszták lennének, s nem egyebek egy kislány mindenkire és mindenre vonatkozó dühe változatos formáinál. Mert a hároméves lány sír, toporzékol, a környezete tudtára adja valamennyi ellenérzését, én pedig ilyesmit nem teszek. Mondjuk úgy, melankolikusabban viselem el az érzéseimmel jelzett állapotot. Másrészt, bár egységükben találom meg ugyan a sokféle érzésemet, de szükség esetén el tudom őket különíteni, ha egy darabig nem mozdulok, ha megvárom, hogy lecseppenjék a csapból a víz, ha kivárom a saját kiformálódáshoz szükséges időt. A gondolatok azért ennyire nem fontosak, azok pillanat alatt szertefoszlanak, s nem egyebek alkalmi képzeleteknél.

Az érzések pedig, kisAjaz, bármennyire sajnálom, a veszteségeimre figyelmeztetnek. De ne mondjad, hogy megkeseredett vénasszonyként találsz fel, amikor leszállsz a Keleti pályaudvaron. Akkor sem, ha veled annyi minden más, tőled valóban független esemény, pillanat, személy és emlék is megérkezik, Olgával, a tokhallal, a rémségesen hars pajtásaiddal, s olyasmikkel is, amikhez neked semmi közöd, de nekem megannyi. Szeretném, ha abból a könyvből, amelyben te magad és a veled kapcsolatot tartó, vagy másokban hozzád kapcsolt eseménysor található, egy erős, egy mindenre képes kéz kirázná az összes mondatot, s ezeket a papírlapokról lehullt mondatokat mozsárban betűkké törné, s a morzsalékot a lábam elé szórná, hogy látván lássam, nincs azokból semmi összeolvasható história, ámbár magukba foglalják a szétterített betűk a könyvbe egykor befoglalódott történetet.

Most pedig mondd, hogy nem buggyantam meg. Azt ne, hogy nem fogok. Én látom rajtad, hogy veled nincs baj, fiatal, erős, napbarnított csinos férfi lettél, kiköpött apád. Milyen lehetnél, ha nem ilyen? Hogy fáradt vagy, látom. Aludd ki magad, holnap megint nap lesz.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. szeptemberi számában)