Dudar olyasfajta település volt, amelyet Isten összetákolt jó, magyar földből, aztán hagyta, hadd virágozzék magától, de ehelyett Dudar elburjánzott.
A Dudar cudar teremtése című alkotás első passzusa így beszéli el a történteket:
„Nyugat-Magyarország felett a Sötétnek nevezett dolog kavargott és forrongott. Abból a setétből előlépett egy vénséges-vén, szakállas bácsi, makulátlan fehér tógában. A bácsi Isten volt. Magához vett egy kis földet és homokot, és azt addig rágta, meg lötyögtette a szájában, amíg a nyálával keveredve össze nem állt puha, tapasztani való sárrá. Kiköpte, abból a köpetből lett Dudar és annak első lakója, Gyurka.
– Bácsi – szólt Gyurka balzsamos hangon –, mi ez itt, kérem?
– Ez itt, fiam – szólt Isten –, Dudar.
Aztán eltűnt, Gyurka meg ott maradt élete első, enyhe erekciójával, vacogva és éhesen.”
Schlachter Mór az utolsó dudari szódás volt. Ő is, mint az összes eddigi szódás Gyurka az első dudari – néhány, de megbízható forrás szerint az első magyar – ember egyenesági leszármazottja. Benne is, mint az összes elődjében izzott a munkálkodás utáni vágy. Mór éhezett, mohón vágyta azt, hogy kiderüljön különleges sorsot szánt neki az Isten. Aztán amikor egy péntek reggel azt érezte, szíve egy részeg zenekar taktusára dobog, tudta, eljött az idő. Két évtizede, pont azóta, amióta a kardiológus szívritmuszavarral diagnosztizálta, minden nap így kelt. De aznap este Schlachtert idegrángás fogta el, és folyamatos kacsingatás közepette, mosollyal az arcán esett össze.
Kint vihar tombolt, bent Mór teste kénsárga, foszforos derengést árasztott magából. Az óra két karja az ég felé mutatva egymásra simult, a ház tetején a tévéantenna körül Szent Elmo tüze szikrákat vetett. Schlachter Mór éjfélkor meghalt a dudariak bűneiért.
Az Olajfák utca ötös számú házának második emeleti gyerekszobájában a tizenhárom éves Pakulár Lujza megébredt. Sötét volt, az elektromos óra pirosan vibrált, a lány visszaaludt.
Schlachter Mór teteme két napig feküdt zavartalanul, aztán napkeltekor a lelke úgy döntött, kikukucskál a testéből. Remegő, iszonyatos teremtés volt, aki előbújásának első negyedórájában azt a verdiktet hozta, hogy szétnéz a településen.
Háromórányi barangolás után, amely során Mór kihasználta a testetlenség nyújtotta előnyöket, tehát kukkolt, találkozott az utcán sétáló, hazafelé igyekező, fürge Pakulár Lujzával. Amikor a leánygyermek mellett elsuhanva véletlenül megérintette vállának csücskét, a gyerek elájult. A levegő felforrósodott, a hangyák a földön megpörkölődtek, nagy fényesség támadt, és az égből tündöklő napsugár lövellt kettőjük felé. Mindketten ugyanazt látták Lujza lecsukott szemhéja mögül. A tudatuk elolvadt, majd egybekeveredett, mindent, amit tudtak, a másik is tudta, mindent, amit hallottak, a másik is hallotta. Így mindent, amit a fénynyaláb Mór lelkének fülébe suttogott nyaka köré kunkorodva, azt olyan tisztán és érthetően hallotta Lujza is, mintha közvetlenül neki súgták volna.
– Igazad volt, Mór! Mindig is tudtad, nagy dolgokra vagy hivatott, és a mindenit neki, igazad lett! Isten nevében szólok most hozzád, annak az Istennek a nevében, akitől a dudariak elfordultak, annak az Istennek a nevében, aki letekintett Földre, és annak fényes, piros almáján Dudart mint fekete rothadást látta. De még ebben a szennyben is felderengett a remény mécsesének reszketeg lángja: Te! Feladatot bízok rád Mór, méghozzá komolyat! Nyisd fel a dudariak szemét, és láttasd velük az igazat! Térítsd vissza őket a helyes útra vagy Dudar elpusztul! Juj, durva, igaz? Ha nem egy asztrális világba zárt, földi megtestesülés lennék, kirázna a hideg. Használd szócsövedként ezt a gyermeket, ezt a szeplőtelen, tiszta lelket. Agyő!
A fénysugár felszopódott az égbe, vissza oda fentre, ahonnan jött. Mór szellemén tremor lett úrrá. A számára kijelölt feladat, úgy érezte, meghaladja még a legmerészebb álmait is.
Dudar majdnem kétezer fős lakossága morálisan vitatható életének erkölcsössé tétele az ő ködszerű vállait nyomta. Ez csoda a javából, úgy érezte magát, mint egy igazi Gyurka, a dudari bikák legbikábbika.
Lujza magához tért, rácsodálkozott Mór lelkének rútságára, majd a két kiválasztott hosszan diskurált arról, hogyan folytassanak diplomatikus keresztes hadjáratot. Másnap délre gyűlést hívtak össze, Lujza kiplakátolta Dudar főterét.
– Barátaim, merthogy a mi egyetlen igazságos urunk, felebarátimnak határozott titeket, én most nem kislányként szólok hozzátok, hanem Schlachter Mórként, fehér, heteroszexuális, keresztény férfiként vagyok jelen, ebbe a gyermeki testbe szorulva. Íme mondanivalóm: gyalázatos településünk veszélyben van. Kedves, immorális életet élő testvéreim, Isten pusztító tekintetét felénk fordította, és nem tetszett neki, amit látott. Lopás, csalás, nem a megfelelő családi értékeket képviselő pártra való szavazás, kábítószer-fogyasztás; csak, hogy párat említsek bűneitek közül. Erre nevelt anyátok, aki gyakorta feleségetek is lett? Letértetek a Gyurka által kitaposott ösvényről, és belevesztetek a testiség fertőjébe! De még nincs késő, megmenekülésetek kulcsa nem más, mint a testi-lelki megtisztulás. Úgy bizony, egy össznépi fürdőzés a dudari tóban. Jelen van Sikula atya? Kérem, emelje fel a kezét, ha itt van közöttünk. Igen, már látom is! Sikula atya, arra szeretném kérni, hogy még a mai nap folyamán szentelje meg a tó vizét.
Sikula atya, a Lujzából szóló Mór kérésére még aznap délután megáldotta a tavat, és vasárnap egész Dudar szenteltvizes fürdőt vett. Ám a dolog félrecsúszott, mindenki anyaszült meztelenre vetkőzve mártózott meg, így a testi-lelki üdvöt ígérő pancsolásból hatalmas orgia lett, amibe bevonták Sikula atyát is.
Schlachter Mór lelke és Pakulár Lujza teste megrökönyödve figyelte a paráznaságokat, egészen addig, amíg Isten irtózatos haragra nem gerjedve fel nem dagasztotta a tó vizét, és abba bele nem fullasztotta a dudariakat.
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.