Két legény iszogatott egy söntésben, miközben azt bizonygatták, ki a nagyobb legény, ki látott többet a világból.
– Én jártam Pozsony városában – jelentette ki az egyik.
– Á, az semmi – mondta a másik. – Én bizony voltam már Budapesten is.
– Ott én is jártam. Na, de jártál-e már Prágában?
– Jártam. Krakkóból hazafelé jövet tettem egy kis kitérőt arrafelé.
A Duna menti kis kocsmában kettejükön kívül csak egy öregebb úr üldögélt, aki eddig hallgatott.
– Ha ilyen világlátottak az urak, biztos voltak Nagymagyaron is.
– Nagymagyaron, Kismagyaron, sőt Középmagyaron is jártunk – bizonygatta az egyikük.
– Akkor a nagymagyari kocsmában biztosan hallottak a csütörtöki csodáról.
Hát a két nagyotmondó erre nem tudott mit szólni, mert bizony ezek a helységnevek idegenek voltak nekik. És mi lehet ez a csütörtöki csoda?
– Miért pont csütörtökön volt a csoda? Pénteken nem történt semmi érdekes?
– Ah! Nem csütörtöki napon, hanem Csallóközcsütörtökön! – vigyorodott el az öreg. Most már tudta, hogy ezek ketten bizony csak a nagyotmondásban vannak otthon. – Elmesélem maguknak a történetet. Hogy igaz-e, azt nem tudom. Én is csak úgy hallottam, de miért kételkednék benne? Történt egy kora tavaszi napon, hogy egy vándorárusnak gondja támadt egy csütörtöki lakossal, és ravasz tervet eszelt ki. Elhíresztelte a vidéken, hogy Csütörtökben minden portékája csütörtököt mondott. Ezenkívül a helyi emberek barátságtalanok, torzsalkodnak egymással, tehát senki ne menjen oda, akinek nem muszáj. Akinek meg igen, azt szívből sajnálja. Ezt mondogatta a vidék falvaiban, és lassan valóban elmaradoztak az emberek, akik odamentek volna. A falusiak furcsállották, hogy nem jönnek árusok, a piacra is egyre kevesebb ember jön, de sokáig nem jöttek rá, mi történt.
De amikor fény derült a titokra, a falu bírója kitalált egy furfangos tervet. Még hogy barátságtalanok az emberek, még hogy torzsalkodnak egymással! Bizonyára megteszik, de nem jobban, mint más falvakban. Virágvasárnap kidoboltatta a faluban, hogy aki ezentúl sopánkodik, torzsalkodik, barátságtalanul viselkedik, az büntetésre számíthat. Minden törvényszegőt a falu bírója elé kell kísérni, ahol kiszabják rá a pénzbírságot. Viszont ha jól viselkednek a lakosok, pünkösdre megérkezhet a csütörtöki csoda.
Lett is fejetlenség a faluban! Hosszú sorokban vártak a törvényszegők a bíró háza előtt, hogy fizessenek. Volt bizony olyan is, aki annyira eladósodott, hogy nem volt már mivel törlesztenie. Törték a fejüket a falu vezetői, ilyen esetben mit lehet tenni. Aztán eldöntötték, hogy aki eladósodott, az jócselekedettel tudja leróni a tartozását. Bizony hiszik vagy sem, a falu soha nem volt annyira jókedvű és rendezett, mint akkoriban. Az emberek mosolyogva köszöntötték egymást, dicsérték egymás ruháját, kertjét, és segítettek az elesetteknek. A vezetők azt is kitalálták, hogyan tudatják a környező falu lakosaival, mi történt a faluban. Kisebb csoportokat küldtek a környékre, hogy a faluról meséljenek.
Hamarosan látogatók lepték el az utcákat, akik meglepve tapasztalták, hogy a vándorárus által terjesztett hírek nem igazak. Ez a falu a legboldogabb a vidéken, ahogy azt az odavalósiak állították. Csütörtökönként özönlöttek a vásárra a látogatók, mert ki nem menne örömmel olyan helyre, ahol mosollyal fogadják és csupa szépet mondanak neki?
Hamar eljött pünkösd napja. A nép összesereglett a falu közepén lévő rétre, ahol a templom épült.
– Hol a csoda? Mikor lesz a csoda? – kérdezgették egymástól türelmetlenül.
– Hát nem látjátok? – kérdezte tőlük a bíró. – Ti mindannyian vagytok a csoda. Összefogással, segítséggel, jó kedvvel egy csodás közösséget hoztatok létre. A büntetésekből beszedett pénzt a templom befejezésére fordítjuk, de ennek a templomnak nem egy, hanem két tornya lesz. Ezek emlékeztessenek benneteket arra, hogy mind különállóak vagyunk, mégis egy faluhoz, egy közösséghez tartozunk. A templom két tornya is különálló, mégis egy templomnak a része. Így épült fel a csütörtöki templom – fejezte be a mesét az öreg.
– Még mindig tart a csoda? – kérdezte az egyik utazó.
– Nehéz időkben nehéz jónak lenni, de nézzenek el arrafelé, és meglátják – mosolyodott el a mesélő, és mint aki jól végezte dolgát, vette a kucsmáját és a ködmönét, s indult is kifelé.
– Várjon, bátya! Mi lett az utazó árussal? – kérdezte a másik utazó.
– Megkapta ő is, ami megillette. Róla elhíresztelték, hogy azt szereti, ha üdvözlésképpen alaposan hátba vágják. Miután egy falunyi kisebb-nagyobb tenyér csattant a hátán, nagyon meggondolta, mit mondjon azok után. A fegyver fordítva is elsülhet. Vigyázzanak maguk is, nehogy pórul járjanak!
Ezzel otthagyta a két legényt. Azok csendesen megfogadták, hogy felhagynak a nagyotmondással, és biztosan felkeresik Csallóközcsütörtököt, hogy saját szemükkel lássák a csodát.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. májusi számában)
