Nem messze Újvártól van egy kis falu, Tardoskedd. Egyszer egy újvári úrnak útja volt a falun keresztül, és mivel kedden érkezett, pont a vásárba csöppent bele. Volt ott minden jó, inni- és ennivaló: tardoskeddi pecsenye, kakukkfüves dödölle, kemencés lepények egész sora, hizlalt és sült kacsa. Az úr minden finomságot megkóstolt, és hamarosan úgy teleette magát, hogy meg sem bírt mozdulni. Akkor ivott egy kis borocskát, majd a vásári forgatag szélén elaludt egy terebélyes fa alatt. Amikor felébredt, látta, hogy már későre jár az idő, nem érdemes továbbindulnia.
– Maradjon a mulatságra, nagyuram! – invitálták őt a helyiek.
– Ám legyen! – mondta az úr. – Hiszen elindulhatok holnap is.
Este szólt a zene, húzta a zenekar, pörögtek a lányok, az úr is sokat táncolt. Hajnalodott, amikor mindenki hazafelé indult a bálból. A nagyúr úgy elfáradt, hogy bizony reggel alig bírt kikelni az ágyból. Elhatározta, hogy nem utazik tovább, hiszen fáradt, és a helyi süteményeket még meg sem kóstolta.
A kocsmában a kocsmáros így marasztalta:
– Pénteken lesz a születésnapom. Lesz nagy hejehuja, dínom-dánom. Ha itt marad, biztosan jól érzi majd magát.
– Elindulhatok szombaton is – gondolta az úr, és részt vett a mulatságon. Hej, szólt a zene, táncoltak a fiúk, lányok. Bizony az úr sem maradt le, pörgette a szép, szőke Tímeát. A bál végére már a lábán is alig állt. Másnap alig bírt kikelni az ágyból.
„Valami turpisság lehet a dologban!” – gondolta. „A falusiak egész nap dolgoznak, éjjel táncolnak, és másnap ugyanúgy folytatják a munkát, mintha mi sem történt volna. Valami titkuk van! De mi lehet az? Talán az ételben? Esetleg az italokban?” – morfondírozott.
Hiába faggatta a szép Tímeát, tőle nem tudott meg semmit.
– Mindenkinek van titka. Biztos az úrnak is van – mondta a lány.
Hát igaz, ami igaz, volt titka az úrnak is, de annyira nem ragaszkodott hozzá. Tímea szeme felcsillant, amikor elmondta neki.
– Most már megmutathatom a titkunkat – mosolygott, és elvitte a férfit a falu határába egy pajtához. Amikor beléptek az épületbe, az úr igencsak elképedt.
– Ez a titok? De hát ez csak víz. Nem is éppen tiszta! – kiáltott fel.
– Nem nézni kell, hanem megfürödni benne – ajánlotta a lány. – Ha fáj a lába, lógassa bele a vízbe, és meglátja, hamarosan kutya baja se lesz.
Így is történt. Az úr, akit Zsoltnak hívtak nemcsak, hogy kigyógyult a lábfájásból, de annyira megszerette a falut, hogy a városba már vissza se költözött. Takaros házat vett magának a fürdő mellett, és boldogan élt kis feleségével, Tímeával.
S mit lett a titokkal? Néha jobb, ha megosztjuk másokkal. Így lett ez a tardoskeddi fürdővel is.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. májusi számában)
Nézem, ahogy beszél. Elkalandozom. Néha nem is tudom, mit mond, csak a száját nézem, időnként a szemébe pillantok. Mélykék. Mi az, hogy mélykék? Hogy mélyen belé látok? Hogy elveszek benne? Hogy ott a mélységben összekapcsolódunk? Vajon ő tudja ezt? Vagy a személyiségrétegei most, ebben az életünkben elrejtik még a tudást önmaga elől?
Harminc év után sem múlt el úgy nap az életében, hogy ne jutott volna eszébe az a kora délután, amikor a dunakeszi révre várakoztak, mint most ezek a fiatalok itt, akik, bár még csak szürkület van, máris fáklyát gyújtottak, nyilván odaátról várnak valakit, és tudják, mire átér a komp, be is sötétedik. Annak idején ők a túlsó partra szerettek volna átjutni. A többi fiúval együtt János is hallotta Vera felharsanó kacagását az ártéri fák közül, aztán közvetlenül utána a sikoltást, amitől meghűlt ereiben a vér, jó darabig mozdulni sem tudott, mire leért a partra, Verát már körbevették a többiek.
Yarden már kora reggeltől forgott, mint a ringlispíl: vendéget várt. Ritkaságszámba ment nála akkoriban a látogató, így nem bízta teljes mértékben a gépekre a takarítást. Persze azért ne gondold, hogy felmosott vagy porszívózott – nem ment el az esze! Inkább azon lakássejteket rendezgette, amelyeket vendégének is megmutat majd.
Régen valahogy úgy képzeltem, az ördög azért teremtette meg a gitárszólót, hogy az énekesnek legyen ideje whiskyt inni két üvöltés között. Látom, ahogy ott remeg az üveg a lábdob előtt, a szesz már félig „elpárolgott” belőle, én meg egyre jobban szédülök. Ahogy a gitárosunk belekezd a szólóba, kitekerem a kupakot, nagyot kortyolok, és hagyom, hogy a hangszálaim felforrósodjanak, rövid időre tisztára pucolja a torkomat a szesz.
Sudár, égre csodálkozó fák között kígyózó, süppedős ösvény viszi lábam. Erdei sudárút. Az óriások lombkoronáján át beszórja fényét a nap. Mintha mindenfelé aranypor lebegne. Avar- és gombaillat lengi be a levegőt, teret adva a kesernyés szagú friss zöldnek is. Ballagok. Mintha álmodnék. Távol a város zajától minden más értelmet nyer.
Hallottál már a ravasz vándordiákról, aki mágikus könyvéből képes akár egy sárkányt is kiolvasni? Akitől reszketnek a népek, hiszen sötét varázserejével irányítani tudja az időjárást? Nem? Hát akkor éppen itt az ideje! De mégis ki is ő? És tényleg oly rémisztő, mint ahogyan mondják?
Almabál. Azt szerveztek itt, a Székelyföld eme eldugott zugában minden ősszel. Bár egyre nehezebben jött össze, a fiatalság ugyanis egyre fogyott. Lejjebb, ahol a szőlő megterem, ha nem is nagy mennyiségben, de bár mutatóban, háztájékon, szüreti bálokat szerveztek, de itt a szőlő nem igazán volt honos (bár néhányan próbálkoztak a direkttermő fajtákkal), itt a vendég csak akkor kért bort a házigazdától, ha sérteni akart.
Legendák terjednek az újságírók között, hogy vajon miképpen alakulhatott meg a Kelet Az Új Nyugat folyóirat. Mivel az alapítás után húsz évvel csatlakoztam a szerkesztőséghez, így szokásommá vált, hogy kérdéseket tegyek fel ezzel kapcsolatban a munkatársaimnak. Tudni kell rólam, hogy még csak két éve kezdtem el újságírással foglalkozni. Ám a kollégáim sem tudnak többet, mint én, talán csak egyikük-másikuk, de persze ők sem mondhatják el. Miért? Mert titok övezi az alapítók kilétét, vagy csupán nem szeretnék, hogy megtudjuk, ki kicsoda volt akkortájt.
De íme, az ajtó nyílik. Apám érkezik. Vállára vetett kabátban belép és körülnéz. Az aranyozott székek, karcsú lábú, kecses asztalkák, festmények világa nem az övé. De apám, ez az én szülőm, minden képtelen helyhez és helyzethez azonnal, dühítően és villámgyorsan alkalmazkodik. Shit!, mondom magamban, nem változott. Nem remélhetek semmit tőle. Csak pénzt. De azt nagyon.
Klára azt kérte, csak fehér virágokat vigyünk a temetésére. Nem valami ötletes. Ha én lettem volna a helyében, kékeket vagy feketéket kérek, hogy a rokonoknak ne legyen olyan könnyű dolguk. És ragaszkodtam volna hozzá, hogy ne legyen a temetésen pap – utálom a papokat –, és hogy rendes zenét játsszanak, ne azt a templomi nyavalygást. Talán Vangelist. Vagy valami sötét, kétségbeesett rockot.