Nem messze Újvártól van egy kis falu, Tardoskedd. Egyszer egy újvári úrnak útja volt a falun keresztül, és mivel kedden érkezett, pont a vásárba csöppent bele. Volt ott minden jó, inni- és ennivaló: tardoskeddi pecsenye, kakukkfüves dödölle, kemencés lepények egész sora, hizlalt és sült kacsa. Az úr minden finomságot megkóstolt, és hamarosan úgy teleette magát, hogy meg sem bírt mozdulni. Akkor ivott egy kis borocskát, majd a vásári forgatag szélén elaludt egy terebélyes fa alatt. Amikor felébredt, látta, hogy már későre jár az idő, nem érdemes továbbindulnia.
– Maradjon a mulatságra, nagyuram! – invitálták őt a helyiek.
– Ám legyen! – mondta az úr. – Hiszen elindulhatok holnap is.
Este szólt a zene, húzta a zenekar, pörögtek a lányok, az úr is sokat táncolt. Hajnalodott, amikor mindenki hazafelé indult a bálból. A nagyúr úgy elfáradt, hogy bizony reggel alig bírt kikelni az ágyból. Elhatározta, hogy nem utazik tovább, hiszen fáradt, és a helyi süteményeket még meg sem kóstolta.
A kocsmában a kocsmáros így marasztalta:
– Pénteken lesz a születésnapom. Lesz nagy hejehuja, dínom-dánom. Ha itt marad, biztosan jól érzi majd magát.
– Elindulhatok szombaton is – gondolta az úr, és részt vett a mulatságon. Hej, szólt a zene, táncoltak a fiúk, lányok. Bizony az úr sem maradt le, pörgette a szép, szőke Tímeát. A bál végére már a lábán is alig állt. Másnap alig bírt kikelni az ágyból.
„Valami turpisság lehet a dologban!” – gondolta. „A falusiak egész nap dolgoznak, éjjel táncolnak, és másnap ugyanúgy folytatják a munkát, mintha mi sem történt volna. Valami titkuk van! De mi lehet az? Talán az ételben? Esetleg az italokban?” – morfondírozott.
Hiába faggatta a szép Tímeát, tőle nem tudott meg semmit.
– Mindenkinek van titka. Biztos az úrnak is van – mondta a lány.
Hát igaz, ami igaz, volt titka az úrnak is, de annyira nem ragaszkodott hozzá. Tímea szeme felcsillant, amikor elmondta neki.
– Most már megmutathatom a titkunkat – mosolygott, és elvitte a férfit a falu határába egy pajtához. Amikor beléptek az épületbe, az úr igencsak elképedt.
– Ez a titok? De hát ez csak víz. Nem is éppen tiszta! – kiáltott fel.
– Nem nézni kell, hanem megfürödni benne – ajánlotta a lány. – Ha fáj a lába, lógassa bele a vízbe, és meglátja, hamarosan kutya baja se lesz.
Így is történt. Az úr, akit Zsoltnak hívtak nemcsak, hogy kigyógyult a lábfájásból, de annyira megszerette a falut, hogy a városba már vissza se költözött. Takaros házat vett magának a fürdő mellett, és boldogan élt kis feleségével, Tímeával.
S mit lett a titokkal? Néha jobb, ha megosztjuk másokkal. Így lett ez a tardoskeddi fürdővel is.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. májusi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.