Persze fontos, hogy jó ember legyél, de ismerek nagyon sok jó embert, akik valójában olyan sok jót nem tettek. Jakob Ankersen ezzel szemben egy igazi pöcs volt, mégis megmentette negyvenegy ember életét.
Jobban belegondolva azért nem volt ő kimondottan rossz ember sem, megvoltak a maga erősségei és hibái. Húsz éve minden hétköznap napfelkelte előtt néhány perccel elindult a kis harminc láb hosszú hajójával ki a Kattegat vizére, hogy egyesével végigjárva a kifeszített hálókat, összegyűjtse a friss fogást. Amikor a zsákmány nagyon csapkodott a fedélzeten, Ankersen kedélyesen morogva biztatta, de ha valamelyik nagyobb tőkehal valahogy kiszabadult és visszacsúszott a tengerbe, hangosan átkozódni kezdett, húsz éve mindig pontosan ugyanazokkal a szavakkal. Nem szerette a csöndet, amikor nem az aznapi fogáshoz beszélt, rádióslágereket dúdolgatott. Régebben egy, az apjától, a szintén halász Hendriktől örökölt egyszerű fapipát tartott a foga között halászat közben, de három évvel ezelőtt egy viharban a tengerbe esett. Mivel úgyse gyújtotta meg soha, nem bánkódott a veszteségen, és nem is pótolta.
Fegyelmezett emberként csak akkor maradt a kikötőben, ha különösen szeszélyes volt az időjárás. Ilyenkor hajóját és szerszámait javította, közben dúdolt. Nem sokat beszélgetett a többi halásszal, barátai alig akadtak, de nagyon nagy tekintélye volt a közösségben. Nagydarab, brutális erejű férfi volt, és főleg az egyik legjobb halász Koppenhágától északra. A maga világában ő volt az alfa hím, a többiek a jó tulajdonságaiért tisztelték, a rosszakat pedig (önző volt, unalmas beszélgetőtárs, ráadásul nem éppen a tisztesség mintapéldánya) figyelmen kívül hagyták.
Becsvágya és hiúsága kizárólag a halászatra korlátozódott, szakállát ritkán nyírta, barna haja akkor is zsíros-nedvesen tapadt a homlokára, amikor nem is szállt tengerre. Viaszosvászon köpenyét csak akkor cserélte le, ha már használhatatlanná rongyolódott, és ez igaz volt nadrágjára és gumicsizmáira is. Nem érdekelték a külsőségek, inkább félrerakta a pénzt. Nem bízott a bankokban, egy kis fadobozba hajtogatta nagyon akkurátusan a bankjegyeket, és boldog volt, amikor látta, nemsokára egy nagyobb ládára lesz szüksége.
Szeretett enni, persze főleg halat. Maga sütötte ki, azt vallotta, hogy egy nő nem tud eléggé koncentrálni, hogy pont a megfelelő pillanatban vegye le a tűzről. Felesége, Christine büszkén mesélte barátnőinek, nemcsak azt, hogy vacsorát készít az ura, de azt is, hogy soha nem emel kezet rá, sőt a hangját is csak a legritkább esetben emeli fel. Igaz, gyengédségre sem számíthatott tőle, de hát valamit valamiért.
Ankersen esténként megivott néhány pohárral a kocsmában, ilyenkor sokszor együtt énekelt a többiekkel, de kártyázni nem ült le soha, inkább a pultnál álldogálva derűsen és szótlanul szemlélte, ahogy társai játszanak és vitatkoznak. Ezek a viták egyre többször szóltak az Európában dúló háborúról és arról, hogy vajon Dánia biztonságban van-e a hatalmas német hadseregtől, de ő nem vett részt bennük. Amikor egyszer már nagyon unszolták, hogy mondja el a véleményét, akkor is csak valami olyasmit dörmögött, hogy reméli, a nácik nem terveznek inváziót a tenger ellen, és a halak nem menekülnek el Svédországba, hanem nyugton a helyükön maradnak, ahol ki lehet őket fogni. Ennél jobban nem érdekelte a dolog, ahogy Hitlert sem érdekelte a dán halászok véleménye, és megszállta az országot. Ankersen élete ettől persze még ugyanúgy folytatódott, kicsit sem kavarta fel a dolog.
Amikor beteg lett a felesége, nem nagyon volt hajlandó foglalkozni a dologgal, olyanokat mondott, hogy majd elmúlik, csak ágyban kell feküdnie néhány napot, és meggyógyul, egyen sok levest. Christine azonban nem lett jobban, a hasnyálmirigyrákot ugyanis nem igazán lehet kialudni. Ankersen meglepődött magán, hogy neheztel egy kicsit a nejére, hiszen tudta, nem az ő hibája, hogy haldoklik. Aztán inkább nem igazán foglalkozott az üggyel. Továbbra is sokat dolgozott, és esténként eljárt a kocsmába, amíg kilenc- és tizenegy éves gyerekei etették (a végén tényleg csak levessel) és pelenkázták a csontsoványra fogyott asszonyt.
De amíg élt Christine, nem csalta meg. Nagyon kanos volt már, de ellenkezett volna az elveivel. A temetésen viszont már a szomszédok feleségeit stírölte. Végül a nyári napforduló ünnepén elkapta az egyik asszony karját, aki történetesen egy halász barátjának, Bjarnénak a neje volt, és levitte a móló alá. Itt, derékig a hideg vízben tette magáévá.
Ez a nő is megérne egy történetet. A csinos fiatalasszony az aktus közben fázott, és szégyellte magát, semmi izgalmat nem érzett. Nem volt jó, sőt az igazat megvallva, egy kicsit fájt is neki. Miközben Ankersen mögötte ügyködött, csodálkozott magán, miért is mondott igent neki egyáltalán, de amikor a férfi megfogta, egyszerűen nem merült fel benne, hogy a tekintélynek, a falu legjobb halászának nemet mondjon. Utána már csak azon gondolkodott, hogy milyen furcsa, ahogy ez a kevés szavú, kimért ember minden erőteljes lökésnél egy hangos „szaaa” hangot ad ki.
Egyre többet volt szó a zsidókról, mindenfelé suttogták, hogy össze fogják gyűjteni őket, mint más megszállt országokban. Ankersent persze ez pont nem érdekelte, kimaradt az erről szóló beszélgetésekből. Legjobb tudomása szerint nem ismert zsidókat, de neki aztán igazán mindegy volt, hogy valaki az-e vagy nem, csak az volt fontos, hogy jó halász-e. Ha igen, akkor felül kellett rajta kerekednie, ha nem, akkor pedig fikarcnyit sem törődött vele. Ha elviszik őket táborba, hát elviszik, mi köze hozzá?
Aztán ’43-ban egy őszi napon nagyon visszafojtott, mégis roppant feszült vitára lett figyelmes, ahogy belépett a kocsmába. Délelőtt az antifasiszta ellenállás egy tagja járt ott, és kért mindenkit, akinek hajója vagy csónakja van, hogy vegyen részt az éjszakai nagy akcióban: az ország mintegy nyolcezer zsidó lakosának Svédországba menekítésében. Három nappal korábban értesültek, hogy Hitler teljes titokban elrendelte a deportálásokat. Az ellenállók nem pusztán a halászok felebaráti szeretetére apelláltak, pénzt is kínáltak bárkinek, aki segít megmenteni a szerencsétleneket. A közösség javára legyen írva, hogy túlnyomó többségük ingyen vállalta a feladatot, de maradtak néhányan, akiket a fizetség győzött meg.
Ankersen volt a kivétel, ahogy mondtam, nem érdekelte a zsidók sorsa. A pénzt szerette, de a felkínált mennyiség nemcsak a ládikójában lévőhöz képest törpült el, de annál is kevesebb volt, amit biztonságos és becsületes munkával egy hét alatt megkeresett.
Mégis igent mondott. Ő volt a legjobb halász, ő tudott a legjobban manőverezni a tengeren, és hát ő volt az, aki a legügyesebben kerülte el a parti őrséget, amikor tiltott területen vetették ki a hálójukat. Úgy érezte, ha valaki éjjel a sötétben, a náci őrhajók között elsettenkedve több embert szállítana át Svédországba, mint ő, az nyílt kihívás volna a rangja és státusza felé. Ezt nem engedhette meg magának, így hát csatlakozott, és sötétedés után ő is hajóra szállt egy rakománnyi menekülttel.
Az éjszaka nagyon szerencsétlenül alakult, hajója dízelmotorja indulás után rögtön furán köhögni kezdett, majd valami reccsent, és leállt. Volt két csónakja, így beült az egyikbe, a másikat pedig maga mögé kötötte. Keserűen tapasztalta, hogy utasai teljesen hasznavehetetlenek az evezésben, alig tudtak segíteni, szinte egyedül kellett a két csónakot átvinnie az Øresundon. Ráadásul az egyik kiskölyök nyivákolni kezdett, hogy szomjas. Nem hallgatott el, és Ankersent egyenlő mértékben zavarta hangjának frekvenciája és az, hogy felhívja rájuk a figyelmet. Végül kénytelen volt saját kulacsát átnyújtani, amit az ügyetlen gyerek beleejtett a tengerbe, amikor vissza akarta adni.
Hajnalban már nagyon szomjas volt, és az se érdekelte, ha utasai meghallják, folyamatosan morgott. Ilyeneket, hogy „az anyjuk keservéért nem hoznak magukkal vizet, felelőtlen banda. Nem csoda, hogy mindenki utálja őket.” Végül azért sikerrel partra tett összesen negyvenegy embert Svédországban. A saját teljesítményére nagyon büszke volt.
Otthon aztán folytatódott a pechszériája. A hajóját megtalálta egy járőr, és bevontatták, ő pedig nyilván nem jelentkezhetett érte. Vett egy új hajót, de azzal meg ráment egy elszabadult úszóaknára, ami elsüllyesztette, ő maga is alig menekült meg. A háború végén pedig rábeszélték, hogy szálljon be pénzzel egy vállalkozásba, élelmet szállítottak volna vonaton a Németországot megszálló szövetséges csapatoknak. Alapból nem foglalkozott volna ilyennel, de a két hajó elvesztése nehezen érintette, vissza akarta szerezni a tartalékait. Helyette azonban mindent elveszített, a krumpli penészes, a marhahús kukacos lett.
Néhány hónappal a felszabadulás után egy zsidó bácsi megkereste, hogy köszönetet mondjon, de mivel azt gondolta, hogy a szerencsétlenségei a híres mentőakcióval valahogy kapcsolatban vannak, hiszen akkor kezdődtek el, látni sem akarta, gorombán elküldte.
Legutolsó pénzén vett még egy hajót, de a háború után felpörgő gazdaság az egész halászati ipart megváltoztatta, nem igazán volt már hely az olyanoknak, mint ő. A faluban se tisztelték már annyira, azzal, hogy nem halásztak többé, nem maradhatott alfa hím, és így valahogy mindenki számára láthatóak lettek a rossz tulajdonságai.
A kocsmában ülve kezébe került egy újság, aminek nem más volt a címlapján, mint a múltkori zsidó bácsika. A cikkből kiderült, hogy rettentően gazdag, ahogy az is, hogy sokat betegeskedik. Arról is szó volt, hogy milyen hálás annak a halásznak, aki megmentette és kisunokáját, akit még vízzel is kínált. Sajnos ez az unoka később eltűnt, senki se hallott róla többet. Ankersen rájött, hogy valószínűleg pénzt is kaphatott volna, ha nem küldi el a múltkor olyan durván. Úgy döntött, felkeresi, de amikor néhány héttel később kopogtatott a koppenhágai villa ajtaján, már csak a bácsi lánya fogadta, az öreg meghalt.
Ankersent be se hívták, az előszobában beszéltek. Mondta, hogy ő az a bizonyos halász, amire udvariasan, de ridegen közölték vele, hogy a temetés óta eltelt hat napban ő a tizennyolcadik ember, aki ezzel a sztorival jelentkezik, és bár biztosak őszinteségében, de ugye megérti, hogy nem áll módjukban ellenőrizni s a többi, s a többi.
Gyerekei nem álltak vele szóba, soha nem bocsátották meg neki, ahogy azokban az utolsó, borzalmas hónapokban az anyjukkal bánt. Keserű, nincstelen és magányos öregember lett, pedig nem volt még hatvanéves sem.
