Herczeg Ferenc: Bolond Tatáry

2021. május 09., 08:19
Takáts Márton: Ködös Duna (olaj, vászon, 100 × 150 cm, 2017)

Egy pár esztendővel ezelőtt történt, éppen karácsony napján, hogy Dunamonostor község behavazott főutcáján egy furcsa külsejű és még furcsább viselkedésű úriember jelent meg. Elszánt és gőgös arcú ember volt. Szemében haragos, sötét tűz lobogott. Különös szabású, de elegáns téli vadászruhát viselt. Kezében sárga kis bőrtáskát hozott.

Senki sem tudta, honnan cseppent ide az idegen. Elvezettette magát a községházára és parancsoló hangon rárivallt a bíróra, hogy vitesse át csónakon Dunafüzesre, amely falu szemben fekszik Monostorral, a folyam másik partján. Ez azonban képtelen kívánság volt, a Dunán javában zajlott a jég és a faluban nem akadt halászember, aki egy pár forint kedvéért kockára tette volna életét. Az úr ekkor nagy haragra gerjedt. Mérgében nemcsak a paraszt bírót, hanem a jegyzőt is tegezte.

– Miféle hitvány nép lakik ebben a faluban? Hát magyarok vagytok ti? Hát férfiak vagytok, hogy annyira féltitek a rongyos életeteket?

A derék monostoriak nem tudtak erre mit válaszolni.

– Kit tiszteljünk az úrban? – kérdezte végül a bíró.

– Tatáry vagyok! Tatáry Gida!

– A bolond Tatáry? – szaladt ki önkéntelenül a jegyző száján.

Az idegen félelmetesen kacagott.

– Igenis, a bolond Tatáry! A dunafüzesi földesúr! Most már tudjátok a nevemet és azt is tudjátok, hogy a bolond Tatáry mindig meg szokta tenni azt, amit egyszer a fejébe vesz… Én a fejembe vettem, hogy ma átevezek a zajló Dunán és át is fogok evezni…

A szíves olvasó bizonyára ugyancsak ismeri a Tatáry nevét. Minden újságolvasó ismeri, mert hiszen esztendőkön át a lapok állandó rovatot vezettek Tatáry viselt dolgairól. A cikkek rendesen így kezdődtek:

A vakmerő bravúrjairól ismert magyar sportember…

Ő volt az, aki egyszer párbajra hívatta egy dragonyosezred egész tisztikarát, az ezredestől a kadétig, mivel a faluján átvonuló ezred elég kíméletlenül feltrombitálta őt hajnali álmából. Egyszer meg beszállt a margitszigeti helyi hajóba és mivel a gőzös Óbudára ment, Tatárynak pedig az Akadémia téren volt sürgős dolga, revolverrel a kezében arra kényszerítette a kapitányt, hogy forduljon vissza a Duna közepén. Több esztendővel ezelőtt perbe keveredett Dunafüzes községével, akkor felfegyverezte béreseit, rohammal elfoglalta a falut és kitűzte családi lobogóját a faluházára. Gondolom, ugyanabban az esztendőben történt, hogy a lapok nyílttéri rovatában – nem tudom már, mi okból – legyávázta az európai vívóbajnokok szövetségének összes tagjait. Hogy a vendéglőben hangosan viselkedőket revolverlövésekkel szokta ildomosságra inteni, hogy a gyorsvonaton meg szokta húzni a vészféket, ha valamelyik neveletlen útitársa levetette a kabátját, vagy a csizmáját, hogy specialista megvadult lovak megfékezésében, aszfaltbetyárok megalázásában és mindennemű árvíz-és tűzvészügyekben, azt minden gyerek tudja.

A bolond Tatáry nevének olyanféle félelmetes hangzása volt, mint a tigris vagy a dinamit szónak. Nem lehet tehát csodálkozni, hogy a jámbor monostoriak nem igen örültek a vendégüknek. Tatáry közben pattogva és fenyegetőzve járt fel-alá a folyam partján.

– Tudjátok, mi van ebben a szatyorban? – rikácsolta, miközben meglóbálta kezében a sárga bőrtáskát. – Melinit. Azért szereztem, hogy felrobbantsam a dunafüzesi hegyet, mely elzárja házam előtt a kilátást… Ha méregbe hoztok, hát a levegőbe röpítem az egész falutokat! Ilyen pernahajder-fészek nem is érdemli meg, hogy rajta legyen Magyarország mappáján!

Miközben Tatáry így garázdálkodott, egy úriember közeledett a behavazott monostori nyaralók felől. Az újonnan érkezett is elég feltűnő alak volt. A csikorgó hidegben könnyű selyemsapkát és nyári ruhát viselt. Kabátja nyitva volt, mellény nem is volt rajta. Melle olyan domború volt, mint a kazán. Hosszú gémnyakán kötélvastagságú inak feszültek. Kopaszra nyírott feje alig volt nagyobb két összetett férfiökölnél. Zárkózott, komor és szögletes arcából két parányi, szúrós szem csillogott elő. Idősebb ember volt már, de azért oly keményen és peckesen mozgott, mintha acélrugók tartanák össze tagjait.

– Ez az úr akar általmenni a Dunán? – kérdezte az újonnan érkezett. – Majd én általviszem!

Tatáry, akinek életbölcsessége a nil admirari elvében összpontosult, fagyosan bólintott a fejével. A halászok pedig sietve vízre eresztettek egy bárkát, azután evezőket meg csáklyát hoztak.

– Mehetünk!

Tatáry még jóformán el sem helyezkedett az ülésen, mikor a gémnyakú már nekifeszült a csáklyának és belelódította a csónakot a jégtáblák közé. A bárka minden bordája megroppant, Tatáry megingott helyén és jeges vizet törült le arcáról… A kopaszfejű ott állott a hajó farán és szinte démoni erővel hajtotta előre a bárkát. Most elkapta őket az ár és sodorva vitte tovább. Már vagy százlépésnyire lehettek a parttól…

– Hohó! – kiáltotta Tatáry – hiszen maga engem lefelé visz? Így Malomszegre jutunk, nem Füzesre.

A gémnyakú nem válaszolt, hanem letette a csáklyáját és levetette a kabátját. Talán melege volt a kriminális téli időben. Kabátját gondosan összehajtogatta, majd kivette kurta matrózpipáját és rágyújtott. Aztán nyugodtan szembeült Tatáryval. Az meg növekedő haraggal nézte minden mozdulatát.

– Megbolondult maga? – fakadt ki végül türelmetlenül. – Hiszen így leúsztatunk a Vaskapuig.

A másik megint nem válaszolt, csak egy hatalmas füstmacskát fújt Tatáry szeme közé.

– Hallja, velem ne packázzon – pattant fel helyéről Tatáry. – Tudja, hogy ki vagyok? Tatáry vagyok, Tatáry Dunafüzesről.

A másik ekkor kivette szájából a pipát és nyájas mosollyal mondta:

– Téged is bolondnak mondanak az emberek? Akkor az én emberem vagy. Engem hét esztendeig tartottak fogva a Lipótmezőn. Az éjjel azonban kiszabadultam.

Tatáry meghökkenve mérte végig az idegent.

– Hét évig volt a Lipótmezőn? Hiszen jó révészt választottam!

– Holtomig ott fogtak volna a nyomorultak, ha az elmúlt éjjel meg nem fojtom az ápolót és el nem vágom a doktor torkát…

– A torkát?

– Megérdemlik ezt a kis büntetést! A jövő tavasszal megkegyelmezek nekik, akkor kiásom őket és újra föltámasztom mind a kettőt.

A gémnyakú ekkor fölkelt és magasztos hangon mondta:

– Mert én Sajtár vagyok, a vizek istene. Húszezer esztendővel ezelőtt születtem és még húszezer évig élhetnék, ha a gaz Csám-Páz, a felhőisten nem üldözne… Ő vesztegette meg a doktorokat is.

Tatáry kezdte magát igen furcsán érezni. Ez az ember sült bolond, láthatóan a veszedelmes fajtából…

A vizek istene most hangosan felkacagott.

– Hehe! Most végleg kiszabadulok Csám-Páz kezéből! Tudod, hogyan? A víz alá merülök és megfagyok. A tavasszal, ha enged a jég, én is felolvadok… Nyáron nincs hatalma fölöttem a felhőistennek. Én már húszezer év óta mindig a jég közt telelek… Ennek köszönhetem erőmet. Hét évvel ezelőtt akkor fogtak el Csám-Páz pribékjei, amikor éppen a Dunába akartam menekülni…

A bolond ember megint felugrott.

– Vetkőzz le! – kiáltotta dörgő hangon.

– Minek? – kérdezte Tatáry.

– Magammal viszlek a Dunába. Majd meglátod, milyen kellemes téli álom esik a jég alatt! A tavasszal felkeltelek. Húszezer évig fogsz élni velem együtt!

Az őrült nekivetette magát a csónak falának és erősen himbálni kezdte.

– Ülj le tüstént! – kiáltotta Tatáry. – Ülj le, vagy hozzád vágom a melinites táskát!

– Ide vele! – ujjongott Sajtár, a vizek istene. – Ide vele, hiszen én nemcsak a víz, hanem a tűz istene is vagyok! Semmit sem szeretek annyira, mint a lobogó lángot, a robbanó puskaport! Hát még a dinamitot, a melinitet! Tartsad a táskát, majd én ráütök a csáklyával!

Tatáry ijedten rejtette a melinitet az ülése alá. Ezzel a futóbolonddal nem lehet bírni. Ha nála volna a revolvere, akkor lelőhetné… De nincs nála semmi fegyver, csak egy körömvágó bicska! Azt mondják azonban, a legdühösebb bolondon is ki lehet fogni ravaszsággal… Meg kell próbálni.

– Sajtár, te hatalmas isten, örülök, hogy szerencsém lehet hozzád! – mondta Tatáry édes fuvola-hangon. – És boldog vagyok, hogy magaddal akarsz vinni hullám-birodalmadba! Hidd el, évek óta nincs is más vágyam, mint hogy egyszer egy telet a Duna jege alatt tölthessek… Álmodozva úsztatni a hűvös jégtáblák alatt, vidám halacskák társaságában, mily nagyszerű lehet!

– Nos, akkor gyerünk! – mondta jókedvűen Sajtár isten, miközben a ladik párkányára lépett.

– Eredj előre, majd én rögtön követlek! – biztatta mosolyogva Tatáry.

Erre az őrült is elmosolyodott.

– Tatáry, te be akarsz csapni! Nem szégyenled magadat, egy istennel így komiszkodni? Ha istenfélő ember volnál, akkor alázattal követnéd parancsomat… Én pedig azt parancsolom, hogy gyerünk együtt… Legcélszerűbb lesz, ha megfogom a torkodat és felfordítom a csónakot. Nem gondolod?

Az őrült a karmaival Tatáry torka után kapkodott.

– Nagyon helyes! – örvendezett Tatáry, miközben sápadt arccal meghátrált.

Aztán egyszerre a homlokára ütött.

– Ni! – mondta – milyen feledékeny is vagyok! Hiszen nekem egy percre haza kell még ugranom, hogy a gazdasszonyom ne várjon hiába a vacsorával… Hatalmas isten, kérlek, menjünk tán mégis Dunafüzesre! Te megvárhatsz a csónakban, én egy percre beugrom a kastélyba, de aztán rögtön visszajövök… Meglátod, rögtön visszajövök!

A bolond ember elkomorodva rázta fejét.

– Ejnye, ejnye, a te viselkedésed nagyon gyanús! Te lóvá akarsz tenni ilyen hatalmas istent? Te nem lehetsz közönséges ember! Talán csak nem te vagy a kakasember? Tízezer esztendővel ezelőtt megjósolták nekem, hogy majd eljövend a hatalmas kakasember, kinek vak engedelmességgel tartozom… Mondd meg őszintén, nem te vagy a kakasember?

– Megfogtalak, bolond! – ujjongott magában Tatáry. Azzal fölkelt a helyéről és magasztos hangon monda:

– Te mondád, én vagyok a hatalmas kakasember!

– Hát akkor kukorékolj!

Tatáry kukorékolt és azt mondta:

– Most már tudod, ki vagyok. Parancsolom tehát, hogy vigyél Dunafüzesre!

Az őrült engedelmesen kezébe vette a csáklyát és a part felé irányította a csónakot. Közbe félénk tisztelettel sandított Tatáry felé:

– Ha te vagy a hatalmas kakasember, akkor hadd halljam mennyei hangodat!

– Hiszen ha csak ez kell neked! – gondolta Tatáry.

A dunafüzesi parton összecsődültek az emberek. Valami nagyon furcsa dolgot láttak. Csónak közeledett a jégzajláson át, a csónak orrán egy ingujjra vetkőzött ember állott, a farán pedig egy másik ember, aki szakadatlanul kukorékolt, közben ég felé emelte orrát és a két karjával csapkodott, mint kakas a szárnyával…

Mikor már elérték a partot, Tatáry egyszerre abbahagyta a kukorékolást és egy hatalmas ugrással künn termett a parti jégen. Akkor tekintett csak vissza, mikor már fenn volt a töltésen.

A bolond éppen újra tömte a pipáját. Mikor farkasszemet nézett Tatáryval, a furcsa merev arcán különös mosoly vonult végig. Most udvariasan megemelte sapkáját és így szólt:

– Engedje meg, Tatáry úr, hogy most már komolyan bemutassam magamat. Rankó Benő nyugdíjas sorhajóhadnagy vagyok… Azért hoztam önt át a Dunán, mert meg akartam győzni, hogy akadhat ember, aki még jobban szimulálja a bolondot, mint ön!

Szólt és csáklyája után nyúlva, eltaszította csónakját a parttól…

A párbaj, mely harmadnapra a két úriember közt lefolyt, sokkal ártatlanabb lefolyású volt, semhogy érdemes volna részletesebben megemlékezni róla.

 

(1905)

Forrás: mek.oszk.hu

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. december 19-i számában.)