Horváth László Imre: A halhatatlan ember

Az idő vajúdott, kissé tanácstalanul, mintha azt mondaná, döntsék el az emberek, mihez kezdenek birodalmak sorsával, az ilyesmi meglehetősen ritka a történelemben, még ha minden erőnkkel igyekszünk is elhinni az ellenkezőjét, miszerint emberek irányítják országok felemelkedését, megmenekülését vagy akár balvégzetét. Rómában megszületett az asszírok után az első hivatásos hadsereg, a katonák külön kaszttá váltak a birodalmon belül, a valóban uralkodó kaszttá. Az új hadseregnek rögtön bizonyítania kellett, északról erős germán törzsek törtek Itáliára, de Marius legyőzte őket. Egyedül saját természetének megzabolázására nem volt képes, megöregedve, beleőrülve háborús sikereibe, mikor mellőzni kívánták, egyszerre Rómát látta az ellenség táborának. Megkezdődtek a polgárháború vérfürdői. Ahogy mondták, két párt létezik, a népé és a nemeseké, holott hadvezérek és seregeik csaptak össze. A birodalom névleg és szokásaiban még mindig köztársaság, de ez csak arra volt elég, hogy a polgárháború előadásához díszletet adjon. A megfelelő embert kerestem a főszerepre, és hamarosan meg is találtam.

– Julius Caesar. Ha Shakespeare sem tudott neki megállni, Logosz hogyan tehette volna?

– A valóság, ha mondhatom így, kissé más.

– Természetesen. Felteszem, Caesar mégsem az az ember, akit ismerünk.

– Nagyon is megfelelt a róla alkotott képnek, ami egyébként egyszerre több embert is mutat. Köztük elrejtve találjuk meg a történelmi ragadozó valódi arcképét. Koncentráljon a pletykákra, még akkor is, ha ezek csaphatják be leginkább. Ami nem tűnik pletykának, úgyis csak afféle monolit, annak eleve nem hihet. Caesar elsősorban a felelőtlen, teljesen züllött és gátlástalan politikus mintapéldája. Okozhatta volna egészen korai végzetét is, de végül éppen ez tette annyira alkalmassá számomra. Kifejezetten hitvány emberre volt szükségem. Ifjú, nemesi piperkőcként vetődött Hispániába, mégis propraetori, tehát igen magas rangban, sőt addigra a főpapi címet is megszerezte. Hivatali éve lejártával úgy kellett elmenekülnie hitelezői és egyéb haragosai elől. Jelleméhez híven túlfeszítette a játszmát, amivel el is veszítette. Róma kikötőjéből is csak úgy engedték el választott tartományába, hogy Crassus, a kor másik szörnyetege, a nagy uzsorás, kezességet vállalt érte. Ezzel időt nyert, de a helyzete is súlyosbodott. Hispániában mindenképp háborúra volt szüksége, hogy elég pénzt szerezhessen. Meglehetősen ügyefogyott módon azonnal bele is kezdett, bár sem a helyi légió, sem a dolgok állapota nem kedvezett neki, azonkívül csapnivaló hadvezérnek bizonyult. A serege megvetette, puhány a fővárosból, aki csak a zsákmányra éhezik, nem törődik semmivel, alig várja, hogy törzseket taszítson a pusztulásba, illetve rabszolgasorba, hiszen a háborúban lelhető legfőbb kincs ekkortájt maga az eladható ember. Amikor rátaláltam, éppen egy bozótosban rejtőzött. Seregét tönkreverték, jobban mondva a veterán katonák nem kívántak harcolni a jócskán túlerőben lévő szomszédos törzs ellen, aminek az ifjú római ficsúr minden különösebb ok nélkül hadat üzent. Értettek a háborúhoz, a visszavonulást úgy intézték, hogy vezérük és hozzá hasonló pojácákból verbuvált kísérete a két sereg közti senkiföldjén ragadjon. Caesar tépett, véres ruhában menekült, tiszttársait addigra felkoncolták. Bevallom, tetszett nekem, hogy még ebben a pillanatban is gőgös maradt, állítólag gyerekkora utazásai során elfogták a görög kalózok, ő pedig a váltságdíj kifizetése után egytől egyig levadászta és kivégezte őket, ez a történet véletlenül igaz. A sereget követő kereskedőkkel utaztam, várva a megfelelő alkalomra. Szerencsém volt, még a hispán törzs fejvadászai előtt sikerült megtalálnom és egy barlangba menekítenem a dicsőséges hadvezért.

– És akkor egy üzletet ajánlott neki.

– Amit nem pusztán kiszolgáltatott helyzete miatt nem utasíthatott vissza. Egyszerűen erre az üzletre született. Egyfajta tehetség ez is, aminek a hozzá hasonlók mint belső szentélyüknek hódolnak. Megfelelő ember a korrupcióra, ami a világot mozgatja. Legalábbis véleményük szerint. A korrupció titokzatos vallása mindig csak mint más vallások negatív lenyomata jelenik meg. Valami, ami hitvány és ami ellen a léleknek küzdenie kell. Fontos közös vonása minden etikai építménynek. Miközben maga is külön vallás, követőinek számát pedig képtelenség megbecsülni, minthogy az is nehezen eldönthető, nincsenek vagy nem voltak-e mindig is elsöprő többségben. A vallási elképzelések java része egyszerűen a korrupt lelkek többségétől elkülönülő kisebbségi létre buzdít. Caesar velejéig korrupt lényének elsődleges célja nem lehetett más, mint vallása istenévé válni. Figyelmesen végighallgatta Logosz életét, a lehetőséget, amit ez az emberbőrbe bújt kísértet feltárt számára. Természetesen szimplán tűnhettem egyszerű futóbolondnak, aki éppen ebben a pillanatban egy barlangban túszul ejti. Még mindig jobb, mint a felhergelt hispán törzs rituális kínzásai, amiből az ellenséges hadvezérnek minden különlegesség kijár. A bolond napokig beszélt hozzá. Pontos részleteiben ismerte a világát, őrültségében, ahogy azt már sokadszorra említjük, nagyon is akadt rendszer. Azonkívül pedig minden egyéb, amiről a római álmodozott, mérhetetlen vagyon, háborús és politikai sikerek, kövezett út a teljes uralomhoz, ellenfelei megbüntetéséhez és a történelmi hírnévhez.

– Örülök, hogy nekem csak a játékot tartogatta. Kissé hülyén érezném magam, ha mint valami orosz regényben, a világuralmat kínálná sátáni lobogással a szemeiben, bevallom, Borgesben is csalódnék.

– Igazán szellemes, a felvetése pedig némileg hízelgő is Borgesre nézve. De egy elpusztult világon már fölösleges uralkodni. Mire Dosztojevszkij megírta nagyszerű regényeit, már réges-rég leszámoltam a sátáni kísérletekkel, ahogy ön mondja. Ő maga is tudta, a pusztulás tornácán él, a lehetőségek elúsztak, ezért is olyan szép minden keserű és nyomasztó sora. Alaposan ismerte az emberi természetet.

– Például hogy ott belül, mélyen magában mindenki egy-egy barlangban társalog ezzel a lénnyel, és a lelkével kereskedik, még akkor is, ha pontosan látja ennek az ostobaságát, korunkban különösen az értelmiség kedvelt sportja. Holott éppen attól lenne értelmiségi, hogy a kudarcot és főleg az elegancia ellentétét látja a hatalom minden megnyilvánulásában.

– Ön túl szigorú, elfelejti az unalmat, ami az értelmiségi léttel jár.

– Pedig hogyan is felejthetném el. Tehát az unalom a kulcs az összes alkuhoz a sátánnal. Csak történjen végre valami. Ha gombafelhő is, lényeg, hogy nagy legyen. Holott egyáltalán nem történetek megélésére születtünk, ha létezne ilyesmi, ahogy véleményem szerint egyáltalán nem létezik. Csak történetek hallgatására aztán ismétlésére, rosszabb esetben a régiek némi módosításával új történetek kieszelésére. Az ifjú Caesar és Logosz egy barlangban, napok óta beszélgetnek.

– Caesarnak tehát nem állt nehezére az alku, valami homályos büszkeséget is érzett, illetve nem is annyira homályosat, önimádatában soha semmiben sem maradt visszafogott. Sokszor bosszantott vele, a dolgunkat is megnehezítette, természetesen később híressé vált végzetéhez is ez vezetett.

– Talán minden politikusnak hasonlóképpen kellene végeznie. Március idusa az utolsó választási jelölt szeme előtt is ott lebeg, amint elfogadja a hatalom emberének gúnyáját. A hófehér tóga bármikor változhat késsel szétlyuggatott véres ronggyá.

– Caesar saját falujának tekintette Rómát, és ezalatt természetesen a teljes birodalmat értette, ami viszont nélküle is jogot formált az ismert világ egészére. Fiatalkorában az Alpok lábainál, egy hegyi faluban szálltak meg társaival, a helyi elöljáró fogadta őket, a nagy jövő elé néző fiúcskák gúnyolódtak az alázatos öregen, aki ezt az apró falut vezeti, aminek a neve is végül csak Caesar mondata miatt maradhat fenn. Mert ő viszont elkomorodva kijelentette, inkább lenne első ember itt, mint Rómában második. Miután elmesélte, álomba merült a tűz mellett. Amit én virrasztva tovább tápláltam. A barlangunk mélyén raktam meg, nehogy kilátszódjon a fénye. Bevilágította a sziklás üreg egy kis szeletét kettőnkkel, az ifjú, alvó rómait és a szellemet, aki ettől fogva kísérője lesz. Később úgy hivatkozott rám, mint „Caesar szerencséje”, még templomot is emeltetett nekem, mikor diktátorrá lett, vagyis amikor diktátorrá tettem, így akart kompenzálni, teljesen hiábavalóan. Mint minden önelégült ember, azt hitte, ugyanazzal a mércével mérjük a világ dolgait. Hagytam, hadd aludjon. Másnap szerencsésen elértünk a római vonalakig. Harmadnap délelőtt megtizedelte a légiót, ötödik nap ütközetben legyőzte a túlerőben lévő hispán törzset, területüket feldúlta, a rabszolgák árából, az addig kiaknázatlan bányák értékéből rendezte adósságát. Kormányzóságának évéből hátra volt még tíz hónap, ezalatt a felelőtlen, hogy az önök találó kifejezésével éljek, playboyból, szigorú bíró, elszánt hadvezér, könyörtelen államférfi vált. Visszatérve Rómába épp megfelelő helyzetet találtunk. A római szenátus, a nemesek államtanácsa ostobaságában megsértette a köztársaság két leghatalmasabb hadvezérét, ugyanis féltek, hogy azok majd egyeduralomra törnek. Az ancien régime uralkodása végén mindig meglepően gyáván és korlátoltan cselekszik, ezért is válik többnyire ancienné. Mindig olyasmiben bízva, mint a római szenátus is, két politikus közötti elmérgesedett rivalizálásban. Pompeius és Crassus valóban utálták egymást, ettől még a hatalom ismerőitől nagyon felelőtlen volt erre az érzésre bármit is alapozni, hiszen a hatalom iránti szeretetük természetesen sokkal erősebbnek bizonyult egymás iránti gyűlöletüknél. Caesar egymaga, ami azt jelenti, hogy egyetlen személyes szolga, egy tizenkilenc éves fiú kíséretében külön-külön felkereste őket, néhány héten belül összekovácsolták a „három férfi szövetségét”, a triumvirátust. A következő évre ő lett a consul, a köztársasági állam vezetője. Diadalmenetet adott Pompeiusnak, földet Crassus veteránjainak, mértéktelen gabonaosztást és ünnepi játékokat a népnek. Hivatali éve lejártakor a gall, vagyis kelta törzsek óriási, érintetlen területeivel szomszédos tartományt kapta kormányzóságul. Ahol ütőképes hadsereg várta, hispániai embereink és az összes veterán, akit csak találtunk Itáliában. Persze elnyelte vagyonunkat, amit én több emberöltőn keresztül gyűjtögettem, és amit Caesar a legaljasabb alkukat is vállalva képes lehetett kölcsönként megszerezni római hitelezőktől, előbbi egyébként eltörpült az utóbbi mellett. De természetesen jó üzletet kötöttünk. Azonnal lerohantuk a szomszédos gall törzset, miután tönkrevertük, városát kifosztottuk, az egész lakosságot eladtuk rabszolgának. Ez az egyetlen hadjárat egyenesbe hozta vállalkozásunkat.

– Említette még a történet elején, hogy nem feltétlenül fogom kedvelni Logoszt, és milyen igaza lett.

– Ismét eluralkodott rajta őrülete. Újra hitt benne, ámokfutását valamiféle nagyobb jóért végzi. Minden elképzelhető aljasságot. Caesarral éhes farkasként vetettük rá magunkat a gallok törzseire, nyolc éven keresztül kiterjedt háborút vívtunk ellenük. Nagyban hasonlított ez arra, ami az ön kontinensnyi méretű hazájában zajlott, illetve amilyen módon az ön hazája kialakult, az indián népek háborúban való elpusztítására, földjeik elfoglalására, ráadásul mindezt a civilizáció nevében.

– A civilizáció valamiért mindig hóhérok és rabszolga-kereskedők képében kopogtat.