Éppen aznap pateroltak ki a szerkesztőségből, pedig amíg ott voltam, valóban nem ittam egyetlen kortyot sem, vagy legalábbis munka közben nem, és arra is vigyáztam, hogy másnaposan se menjek be, de valamiért nem tetszhetett nekik a pofám. Van ez így. Ócska módon csinálták. Azt hittem, csak egy sima perzsa lesz, de leültettek, ami addig még nem fordult elő. Innen tudtam, hogy valami nagy szar jön.
– Holnaptól nem dolgozol itt, ma volt az utolsó napod – mondta a főszerk. – Van pénzed hazaútra?
– Nincs – hazudtam. Volt még kétszáz a szobámban, a szekrényben, meg az ételjegyekből vagy öt darab.
– Mennyi a vonat? – kérdezte.
– Nem tudom.
– Százötven elég lesz?
– Biztosan.
– Adunk most kétszázat. Nem vonjuk le a fizudból, azt megkapod hiánytalanul.
– Még befejezném, amit elkezdtem – mondtam, hogy megjátsszam a lelkiismeretes kis faszt. Hátha meghatódnak, vagy valami: lelkifurdalásuk lesz, megkegyelmeznek, tudom is én...
– Hagyd csak! Tedd a közösbe, majd valaki befejezi, úgy tudom, kilenckor van egy vonat Brassó irányába, most hat múlt tíz perccel, le ne késsed. Miről szól?
– Van az a sztrájkos. A balhé miatt, mert az igazgató megfenyegette a takarítónőt, hogy elvágja a torkát, majd megdugja a hulláját. Na most az igazgató tagad, de a takarítónő azt mondja, felvette az egészet a telefonjával, és ideadja a hanganyagot, de most meg nem veszi fel a telefont. Itt hagyom a jegyzetet a boxomban, és...
– Oké! A könyvelőségen vedd fel a kétszázat, odaszólok telefonon – fojtotta belém a szót.
– Oké… – mondtam én is.
Csendesen csuktam be az ajtót magam mögött, mintha egy értekezletről akarnék észrevétlen felszívódni. Indultam a boxomhoz, mikor a tördelő csaj a két ujjával ollót utánozva kérdezte, hogy szétszedtek-e, én meg elhúztam az ujjam a torkom előtt, hogy kinyírtak. Bögréjével a kezében éppen cigizni meg kávézni indult. És olyan, de olyan csinos meg dögös meg minden volt... A fejével intett, hogy lépjek ki utána a folyosóra.
– Mi történt? – Kirúgtak. Azonnali hatállyal.
– Ne bassz!
– Ma felülök az első vonatra, és zuhause!
Nézett azzal a két fekete, cigányos szemével, nekem meg elszorult a torkom. Most már szóba mertem állni vele. Mindeddig meg sem mertem mukkanni a jelenlétében, pedig észrevettem, hogy néha lopva rám néz. Rám: olcsófarmer, kitaposottsportcipő, sajtótájékoztatónrövidnadrág lúzerjanira, én meg csak vágtam a pókerarcot, lebénultak az arcizmaim, nulla voltam. De már nincs tétje a dolognak: még vagy tízpercnyi munkám maradt a szerkesztőségben, aztán soha többé nem látom. Most annyira megkívántam, hogy az volt az érzésem, egy hétig ki nem venném a pofámat a combjai közül, ha esélyem lenne odafurakodni. Egy álló évig csak szerelmeskednék vele, meg nagyokat dumálnánk, és egyszerre vennénk ki szabadnapot, meg tudom is én... édesistenkém!
A kocsma, amit a belső külvárosban kerestem, már nem volt meg. Helyén egy cipőjavító nyílt, de a műhellyel átellenben egy újabb pléhbodegát vettem észre. Valójában szendvicspanelekből összetákolt ivó volt, olcsó töménnyel, sósrudakkal és bulvárlapokkal a kirakatban. Egy kis terasz állt a bódé mögött, két asztallal. A kiszolgálás egy kis ablakon át történt, „Csomagolnom kellene”, gondoltam, majd kikértem egy pohár vodkát. Egyhajtásra benyakaltam, majd még egyet kértem és egy sört. Leültem az egyik asztalhoz, és a szemközti ház tűzfalát bámultam. Ekkor jött oda az asztalomhoz a kék dzsekis arc meg a csaj.
– Hallod, baszom? Nem akarsz egy csajt egy órára? – kérdezte.
– Nem ártana – válaszoltam.
– Tizenhét éves, százötvenért egy órára elviheted – mondta a kék dzsekis. Ránéztem a lányra: több volt, mint tizenhét. Jó húsz-huszonegyet tippeltem. Még így is túl fiatal hozzám. Viszont ápoltnak tűnt, ízlésesen öltözött, akár egy kis elsőéves egyetemista.
– Menjünk ki – mondta a fickó. Kimentem a kocsma elé.
– Nézd, nincs nálam elég pénz, otthon van – hadartam. Körbenéztem, hogy ki lát. Akkor vettem észre a melegítős fickót. Azt a tipikus melegítős-surranó szereléses rossz arcot, akinek a fajtáját általában nagy ívben kerülöm. De hát volt félretett pénzem, ki voltam rúgva, a fizetés öt nap múlva...
– Mennyi van nálad? – kérdezte sürgetően a kék dzsekis. Ekkor melegítő-surranó is megindult felénk. Nemsokára mindketten rajtam voltak. Védtem az arcomat, de kaptam bele úgy is, elég szépen. Talán harminc volt a zsebeimben, ennyit tudtak elvenni tőlem, a bankkártyám nem kellett nekik.
– Tűnj el a picsába! – mondta a kocsmáros.
– Megmosom a pofámat – feleltem.
– Utána meg szépen eltűnsz a picsába! – válaszolta, aztán többé nem törődött velem.
Nem hívtam a zsarukat. Mit mondhattam volna? Még az eset előtt a mosdóban belekotortam a pénzemet a zoknimba. Oda nem nyúltak, maradt még ott valami kápé, kunyeráltam rá másfél deci vodkát, benyakaltam, kiléptem a kis teraszról a járdára, és onnan megszakadt a film. Reggel felhasadt szájjal, lefosott ágyneműben ébredtem. Lent fekália, a párnán véres nyál. Még a főzőmosás sem vitt ki mindent, a gépi szárítástól talán még jobban bele is kötött a dzsuva. Csak azért sem mentem aznap haza, sőt, másnap sem, a történtektől függetlenül jól éreztem magam a fővárosban. Nem ismert senki, majomállapotúra ihattam magam, másnap nem köptek utánam az utcán a szomszédok, nem botlottam folyton ismerősökbe, ha merevrészegen vagy delíriumtól ketyegve lődörögtem az utcákon. Ezért még egy napot ültem. Aztán a rákövetkező napon, valamikor késő délután, felszálltam egy vonatra. P-ben volt az átszállás. A váróteremben persze én voltam a sztár. Másnaposságtól meg veréstől puffadt arc, vérmes szemek, hátamon koszos hátizsák, bal hónom alatt egy nyálfoltos párna. Mindenki engem nézett meg a párnát. Hiába forgattam, mindkét oldala nyálfoltos volt. A paplanom a hátizsák mélyén. Akármilyen vadul is néztem ki, legalább a másnaposságom elszállt: egy diazepám meg két sör megtette a hatását. Visszatért az étvágyam is. Míg hot dogért álltam sorban, szépen lenyúlták a hátizsákomat a lefosott paplannal, mosatlan alsókkal, kemény, büdös zoknijaimmal. Még az a nyamvadt párna is eltűnt. Az egyenlegemen volt még valami, kápé is került a pénztárcámban, meg a zsebeimben és a zoknimba gyűrve, úgyhogy nem idegeltem magam, inkább beültem egy kocsmába.
Koszos, lepukkant pincelakásban ébredtem, vörös hajkorona borult az arcomba. Felültem az ágyon. A padlót néztem, hogy hiányzik két deszka, sárgás gyom nő ki a résen, majd az apró vaskályhát bámultam a szoba kormos sarkában. Rajta egy lepattogzott zománcú kis láboska, az asztalon két üres babkonzerv doboza, félig megrágott zöldhagyma. És nem volt rajtam sem nadrág, sem alsógatya, egyik zoknim a lábamon, a másik a földön. A pulóverem meg a dzsekim viszont rajtam volt. Semmire nem emlékeztem. Azon tűnődtem, hogy most azonnal öltözzek és lelépjek. Az szemétség lett volna. De mi van, ha randa a csaj, mint a fekete éjszaka, vagy valami ragyás képű vén szutyok, akinek fiatal húsra fájt a foga? Megfordult, a vörös haj félrehullott az arcából. Egyáltalán nem volt ronda, igaz, szép sem, olyan átlag vöröske kis halvány szeplőkkel az orra körül, kábé harmincéves lehet. Meztelen jobb lába kilógott a takaró alól. Jó pár napja nem gyantáztathatott, apró, sűrű pihe borította a lábszárát, de egész formás kis lábak voltak azok. Nem rossz, gondoltam, miután a két poharat meg a félig üres pálinkásüveget is megláttam az asztalon. Feltápászkodtam, megkerestem a gatyámat, felhúztam, majd tüzet raktam a kályhában. Kiittam a maradék pálinkát, s miközben a nap első cigijének kékes füstjét tüdőztem, feltettem főni valami kávét.
Majd teljesen levetkőztem, visszabújtam a takaróhegy alá, és odasimultam az én kis vöröskémhez. Kissé izzadságszaga volt, másnapos, női hónaljszaga, de azt is csak a dezodorjának illatával keveredve éreztem. Ez megnyugtatott. Láttam az ablakon át, ahogy lassan szálló pelyhekkel indul az első havazás.
– Megfőtt a kávé, galambocskám – mondtam a csajnak, közben végigsimítottam a combján, majd gyengéden belemarkoltam puha, meleg fenekébe. – Ehöm – mondta mély, elcigizett hangon. – Pálinka még maradt? Adj egy cigit...
– Mindjárt meggyújtok egyet neked is, pálinkáért meg elmegyek később – válaszoltam, majd hanyatt feküdtem, és kezét lassan az ágyékomhoz vontam.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. második májusi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.