Horváth Szekeres István: Törmeléknapló (Hódolat Charles Bukowskinak)

2021. június 10., 08:10
Mayer Hella: Átmenet (olaj, vászon, 82 × 82 cm, 2017)

Éppen aznap pateroltak ki a szerkesztőségből, pedig amíg ott voltam, valóban nem ittam egyetlen kortyot sem, vagy legalábbis munka közben nem, és arra is vigyáztam, hogy másnaposan se menjek be, de valamiért nem tetszhetett nekik a pofám. Van ez így. Ócska módon csinálták. Azt hittem, csak egy sima perzsa lesz, de leültettek, ami addig még nem fordult elő. Innen tudtam, hogy valami nagy szar jön.

– Holnaptól nem dolgozol itt, ma volt az utolsó napod – mondta a főszerk. – Van pénzed hazaútra?

– Nincs – hazudtam. Volt még kétszáz a szobámban, a szekrényben, meg az ételjegyekből vagy öt darab.

– Mennyi a vonat? – kérdezte.

– Nem tudom.

– Százötven elég lesz?

– Biztosan.

– Adunk most kétszázat. Nem vonjuk le a fizudból, azt megkapod hiánytalanul.

– Még befejezném, amit elkezdtem – mondtam, hogy megjátsszam a lelkiismeretes kis faszt. Hátha meghatódnak, vagy valami: lelkifurdalásuk lesz, megkegyelmeznek, tudom is én...

– Hagyd csak! Tedd a közösbe, majd valaki befejezi, úgy tudom, kilenckor van egy vonat Brassó irányába, most hat múlt tíz perccel, le ne késsed. Miről szól?

– Van az a sztrájkos. A balhé miatt, mert az igazgató megfenyegette a takarítónőt, hogy elvágja a torkát, majd megdugja a hulláját. Na most az igazgató tagad, de a takarítónő azt mondja, felvette az egészet a telefonjával, és ideadja a hanganyagot, de most meg nem veszi fel a telefont. Itt hagyom a jegyzetet a boxomban, és...

– Oké! A könyvelőségen vedd fel a kétszázat, odaszólok telefonon – fojtotta belém a szót.

– Oké… – mondtam én is.

Csendesen csuktam be az ajtót magam mögött, mintha egy értekezletről akarnék észrevétlen felszívódni. Indultam a boxomhoz, mikor a tördelő csaj a két ujjával ollót utánozva kérdezte, hogy szétszedtek-e, én meg elhúztam az ujjam a torkom előtt, hogy kinyírtak. Bögréjével a kezében éppen cigizni meg kávézni indult. És olyan, de olyan csinos meg dögös meg minden volt... A fejével intett, hogy lépjek ki utána a folyosóra.

– Mi történt? – Kirúgtak. Azonnali hatállyal.

– Ne bassz!

– Ma felülök az első vonatra, és zuhause!

Nézett azzal a két fekete, cigányos szemével, nekem meg elszorult a torkom. Most már szóba mertem állni vele. Mindeddig meg sem mertem mukkanni a jelenlétében, pedig észrevettem, hogy néha lopva rám néz. Rám: olcsófarmer, kitaposottsportcipő, sajtótájékoztatónrövidnadrág lúzerjanira, én meg csak vágtam a pókerarcot, lebénultak az arcizmaim, nulla voltam. De már nincs tétje a dolognak: még vagy tízpercnyi munkám maradt a szerkesztőségben, aztán soha többé nem látom. Most annyira megkívántam, hogy az volt az érzésem, egy hétig ki nem venném a pofámat a combjai közül, ha esélyem lenne odafurakodni. Egy álló évig csak szerelmeskednék vele, meg nagyokat dumálnánk, és egyszerre vennénk ki szabadnapot, meg tudom is én... édesistenkém!

A kocsma, amit a belső külvárosban kerestem, már nem volt meg. Helyén egy cipőjavító nyílt, de a műhellyel átellenben egy újabb pléhbodegát vettem észre. Valójában szendvicspanelekből összetákolt ivó volt, olcsó töménnyel, sósrudakkal és bulvárlapokkal a kirakatban. Egy kis terasz állt a bódé mögött, két asztallal. A kiszolgálás egy kis ablakon át történt, „Csomagolnom kellene”, gondoltam, majd kikértem egy pohár vodkát. Egyhajtásra benyakaltam, majd még egyet kértem és egy sört. Leültem az egyik asztalhoz, és a szemközti ház tűzfalát bámultam. Ekkor jött oda az asztalomhoz a kék dzsekis arc meg a csaj.

– Hallod, baszom? Nem akarsz egy csajt egy órára? – kérdezte.

– Nem ártana – válaszoltam.

– Tizenhét éves, százötvenért egy órára elviheted – mondta a kék dzsekis. Ránéztem a lányra: több volt, mint tizenhét. Jó húsz-huszonegyet tippeltem. Még így is túl fiatal hozzám. Viszont ápoltnak tűnt, ízlésesen öltözött, akár egy kis elsőéves egyetemista.

– Menjünk ki – mondta a fickó. Kimentem a kocsma elé.

– Nézd, nincs nálam elég pénz, otthon van – hadartam. Körbenéztem, hogy ki lát. Akkor vettem észre a melegítős fickót. Azt a tipikus melegítős-surranó szereléses rossz arcot, akinek a fajtáját általában nagy ívben kerülöm. De hát volt félretett pénzem, ki voltam rúgva, a fizetés öt nap múlva...

– Mennyi van nálad? – kérdezte sürgetően a kék dzsekis. Ekkor melegítő-surranó is megindult felénk. Nemsokára mindketten rajtam voltak. Védtem az arcomat, de kaptam bele úgy is, elég szépen. Talán harminc volt a zsebeimben, ennyit tudtak elvenni tőlem, a bankkártyám nem kellett nekik.

– Tűnj el a picsába! – mondta a kocsmáros.

– Megmosom a pofámat – feleltem.

– Utána meg szépen eltűnsz a picsába! – válaszolta, aztán többé nem törődött velem.

Nem hívtam a zsarukat. Mit mondhattam volna? Még az eset előtt a mosdóban belekotortam a pénzemet a zoknimba. Oda nem nyúltak, maradt még ott valami kápé, kunyeráltam rá másfél deci vodkát, benyakaltam, kiléptem a kis teraszról a járdára, és onnan megszakadt a film. Reggel felhasadt szájjal, lefosott ágyneműben ébredtem. Lent fekália, a párnán véres nyál. Még a főzőmosás sem vitt ki mindent, a gépi szárítástól talán még jobban bele is kötött a dzsuva. Csak azért sem mentem aznap haza, sőt, másnap sem, a történtektől függetlenül jól éreztem magam a fővárosban. Nem ismert senki, majomállapotúra ihattam magam, másnap nem köptek utánam az utcán a szomszédok, nem botlottam folyton ismerősökbe, ha merevrészegen vagy delíriumtól ketyegve lődörögtem az utcákon. Ezért még egy napot ültem. Aztán a rákövetkező napon, valamikor késő délután, felszálltam egy vonatra. P-ben volt az átszállás. A váróteremben persze én voltam a sztár. Másnaposságtól meg veréstől puffadt arc, vérmes szemek, hátamon koszos hátizsák, bal hónom alatt egy nyálfoltos párna. Mindenki engem nézett meg a párnát. Hiába forgattam, mindkét oldala nyálfoltos volt. A paplanom a hátizsák mélyén. Akármilyen vadul is néztem ki, legalább a másnaposságom elszállt: egy diazepám meg két sör megtette a hatását. Visszatért az étvágyam is. Míg hot dogért álltam sorban, szépen lenyúlták a hátizsákomat a lefosott paplannal, mosatlan alsókkal, kemény, büdös zoknijaimmal. Még az a nyamvadt párna is eltűnt. Az egyenlegemen volt még valami, kápé is került a pénztárcámban, meg a zsebeimben és a zoknimba gyűrve, úgyhogy nem idegeltem magam, inkább beültem egy kocsmába.

Koszos, lepukkant pincelakásban ébredtem, vörös hajkorona borult az arcomba. Felültem az ágyon. A padlót néztem, hogy hiányzik két deszka, sárgás gyom nő ki a résen, majd az apró vaskályhát bámultam a szoba kormos sarkában. Rajta egy lepattogzott zománcú kis láboska, az asztalon két üres babkonzerv doboza, félig megrágott zöldhagyma. És nem volt rajtam sem nadrág, sem alsógatya, egyik zoknim a lábamon, a másik a földön. A pulóverem meg a dzsekim viszont rajtam volt. Semmire nem emlékeztem. Azon tűnődtem, hogy most azonnal öltözzek és lelépjek. Az szemétség lett volna. De mi van, ha randa a csaj, mint a fekete éjszaka, vagy valami ragyás képű vén szutyok, akinek fiatal húsra fájt a foga? Megfordult, a vörös haj félrehullott az arcából. Egyáltalán nem volt ronda, igaz, szép sem, olyan átlag vöröske kis halvány szeplőkkel az orra körül, kábé harmincéves lehet. Meztelen jobb lába kilógott a takaró alól. Jó pár napja nem gyantáztathatott, apró, sűrű pihe borította a lábszárát, de egész formás kis lábak voltak azok. Nem rossz, gondoltam, miután a két poharat meg a félig üres pálinkásüveget is megláttam az asztalon. Feltápászkodtam, megkerestem a gatyámat, felhúztam, majd tüzet raktam a kályhában. Kiittam a maradék pálinkát, s miközben a nap első cigijének kékes füstjét tüdőztem, feltettem főni valami kávét.

Majd teljesen levetkőztem, visszabújtam a takaróhegy alá, és odasimultam az én kis vöröskémhez. Kissé izzadságszaga volt, másnapos, női hónaljszaga, de azt is csak a dezodorjának illatával keveredve éreztem. Ez megnyugtatott. Láttam az ablakon át, ahogy lassan szálló pelyhekkel indul az első havazás.

– Megfőtt a kávé, galambocskám – mondtam a csajnak, közben végigsimítottam a combján, majd gyengéden belemarkoltam puha, meleg fenekébe. – Ehöm – mondta mély, elcigizett hangon. – Pálinka még maradt? Adj egy cigit...

– Mindjárt meggyújtok egyet neked is, pálinkáért meg elmegyek később – válaszoltam, majd hanyatt feküdtem, és kezét lassan az ágyékomhoz vontam.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. második májusi számában)