Juli szeme kikerekedik, ajka lebiggyed: az ERDŐBE? Így, csupa nagybetűvel. Bogarak és mindenféle izék közé? Nem ettem én bolondgombát! Hiába is győzködöm, hogy ott nem csak bolondgomba terem, és a rovarok sem miattunk élezik a kést meg a villát, ő hajthatatlan. Igazi városlakó. A lakásba véletlenül betévedt hangyát is hatféle rovarirtóval fújja le, a szerencsétlen nehogy túlélje a hívatlan látogatást. Szeretjük egymást, jó barátnők vagyunk, de a természet éket ver közénk. Egy Mars-utazásra könnyebben rá tudnám venni. Persze csak akkor, ha a marslakók nem olyan nagy rovarfélék. A kis zöld emberke még elfogadható, de pókok – brrr! – és más ízeltlábúak? Szó sem lehet róla! Nincs mit tenni, megyek egyedül.
Sudár, égre csodálkozó fák között kígyózó, süppedős ösvény viszi lábam. Erdei sudárút. Az óriások lombkoronáján át beszórja fényét a nap. Mintha mindenfelé aranypor lebegne. Avar- és gombaillat lengi be a levegőt, teret adva a kesernyés szagú friss zöldnek is. Ballagok. Mintha álmodnék. Távol a város zajától minden más értelmet nyer. Még a csönd is, ha jól fülel az ember, tele van hangokkal, neszekkel, de ezek a hangok nem zajosak, nem koppannak az ember idegein, sokkal inkább csitítják, olajozzák a csikorgó kerekeket. Mesterien megkomponált, fényes, selyemsuhogású csönd. A legyek, méhek tenorzümmögéséhez alkalmanként egy-egy kóbor dongó basszusa társul, s kisvártatva egy köröttem keringő szomjas szúnyog kivágja a magas C-t. Az összhangzatot színesíti az aljnövényzetben jövő-menő gyíkok surrogása, a fák lombjának susogása, ahogyan a játékos szellő át- meg átrohan köztük, s az élményt – ha lehet – még tovább fokozza az ütős szekció belépése. Két harkály kopog szinkronban a nagyobb hatás kedvéért. Mégis, valami hiányzik a teljesből. Gondolatban még végére sem járok érzéseimnek, amikor felharsan egy üveghang. Tökéletes, tiszta, csengő-bongó, mintha mennyei csengettyűkön játszanának finom, légies angyalujjak. Nem sokáig szólózhat, azonnal megnyílik egy másik kis torok, mélyéről gyöngyözve gördülnek elő a szférákig hatoló hangok. Lágyan összekapcsolódva csillognak a levegőben, hogy végül egy láthatatlan karmester intésére minden hang egyetlen zsoltárrá forrjon össze. Az egymásra boruló lombok boltíve, a beszűrődő fény, a csend muzsikáló hangjai elvarázsolnak. Mintha az anyaföldből kinőtt katedrálisban lépkednék, melynek minden köve él, lélegzik, mozog, énekel. Lelkem húrjai is zsongnak ennyi szépségtől. Leülök egy fa alá, és lehunyt szemmel hallgatom, ahogy a teremtés dicséri Teremtőjét. Valahol a közelben vonóját próbálgatja egy tücsök…
Furcsa érzés jár át. Testemben különös áramlások indulnak el, fel-le, és megint fel és megint le. Nem értem a dolgot. Mi történik bennem? Kinyitom a szememet. Kissé szédülök. Sosem bírtam a magasságot. Hogy kerülök egy fa tetejére? Lázasan töprengek, míg nem pillantásom a lábamra esik. Azaz a gyökereimre. Ijedten nézek végig magamon, s nem hiszek a szememnek. Nem a fa tetején vagyok. Én magam vagyok a fa. Szédülésem elmúlt. Szokatlan ilyen magasról, büszkén nézni a világra, szememmel ilyen messzire elhatolni, meglátni a fától az erdőt… hihetetlen érzés. Az én lombjaimon át törekszik a napfény a mélybe, az én ágaim között fészkel a pinty és a csalogány, én adok enyhet a fáradt vándornak. Rám tör a köhögés, leveleim hangosan zizegnek. A város felől áradó fekete füstfelhő rám ül, és a többi fára is rátelepszik. Igen, én szívom be a mérgeket, hogy friss oxigénnel lássam el az embert. Köhögök, leveleimen megtapad a nyúlós korom. Ha így megy tovább, megszűnök lélegezni. Dühöngök, de csak magamban, hiszen egy fa nem beszél. Némán kiált, mint én most. Szúró fájdalom hasít belém. Mintha kést döftek volna a lábamba, azaz a törzsembe, egészen lent. Odanézek, és tényleg, egy fiú késsel szívet karcol a kérgembe. Hiába förmednék rá, hogy „hé, fiú, ez fáj!”, beszélni nem tudok, amit meg gondolok vagy érzek, azt úgysem fogja fel. Most meg már az alsó ágam leveleit tépkedi, csak úgy, szórakozásból. Mit szólna, ha én a hajszálaival tenném ugyanezt? Kitépném, sodorgatnám az ujjaim közt, aztán eldobnám. Egészen addig folytatnám, amíg egy szál haja sem maradna. Tessék, ez sem elég neki, letörte egy vékony ágamat. Ha tudná, mennyire fáj, vajon akkor is megtenné? Mi ebben a jó neked? – kérdem hangtalanul, de rám sem hederít. Lehajolok, hogy a fülébe kiáltsam, de hirtelen ijesztő érzések kezdenek kavarogni bennem. Egyre lejjebb süllyedek, s néhány pillanat műve csak, hogy a cipője orrával nézzek farkasszemet.
Mi történt már megint? Túl okáig nem kell törnöm a fejem, mert a fiú egyenesen rám néz, amikor felkiált: „Te ronda gyík, mit keresel itt? Takarodj!”. Szóval gyík lettem. Már a fát is nehéz volt megemésztenem, de gyík aztán végképp nem akartam lenni. Az a fránya cipőorr már emelkedik, hogy belém rúgjon. Nekem sem kell több, iszkiri, már húzom is a csíkot az aljnövényzet jótékony takarásában. A fiú üldöz egy ideig, aztán szem elől veszít, lemarad, de én még futok, szívem a torkomban dobog a félelemtől. Éles fájdalom állít meg. Már megint? Nézem a lábam, vérzik. Hát persze, egy rozsdás konzervdoboz recés széle megvágta a talpamat. Mi lesz ebből, vérmérgezés? Sürgősen tetanuszra lenne szükségem. Orvoshoz kell mennem. Már indulnék is, de rádöbbenek, hogy egy gyík nem állíthat be csak úgy az orvosi rendelőbe. Nincs mit tenni, rábízom magam a természetre, és úgy döntök, megpihenek egy kicsit a napon. Körülnézek alkalmas követ keresve, de a látvány hatására elszörnyülködöm. Szeméthalmaz közepén állok. Van itt minden: rozsdás mosogató, kipukkadt gumibelső, műanyagpalackok, hűtőszekrény, konzervdobozok… de nem is sorolom tovább, a kiömlött fáradt olajas flakonnál feladom. A szeméthegy körül kopár föld, haldokló növényzet. Mi lesz velem, ha meghal az erdő? Nem tudom, hullathat-e egy gyík krokodilkönnyeket, de velem kétségtelenül ez történik. Végre elfogynak a könnyeim, s ahogy kitisztul a látásom, legnagyobb meglepetésemre ismét a magasból szemlélhetem a tájat.
A gyomrom már liftezik a magasságváltozások miatt. Csak nem megint fa lettem? Hát nem. Egy fészekben ücsörgök. Most már nem mondhatom Julinak, hogy „ne nézz madárnak”, mert az vagyok, az bizony. Erdei pinty. Felröppenek egy közeli ágra, onnan nézek vissza a fészekre. Három fióka tátog benne. Biztosan éhesek. Már indulnék, hogy táplálék után nézzek, de harsány hangok verik fel az erdő nyugalmát. Néhány ember jön errefelé. Eszembe jut, hogy örültem a madárdalnak, amíg ember voltam, hát nosza, rázendítek, hadd gyönyörködjenek ők is. Sosem hittem volna, hogy valamikor ilyen éteri hangok törnek majd elő belőlem. Élvezem az éneklést, édes a dalom, mint a lecsorgó méz. Hamar megértem, hogy nem kellett volna. Egyikük felkap egy követ és felém hajítja. Nem talál, de ijedten röppenek vissza a fészekre. Most már a kicsiket féltem. „Nézd, ott a fészek!”, kiáltja a másik. „Nézzük meg, van-e benne tojás!” Ketten is nekiesnek a fának, és rázzák vadul. Kétségbeesésemben kirepülök a fészekből, és körülöttük csapdosok a szárnyaimmal, hátha abbahagyják. Hiába minden igyekezetem, a fészek kimozdul az ág hónaljából és zuhan lefelé. Hallom a fiókák rémült csipogását, csapkodok és sírok tehetetlenségemben. Eltalál egy kő, behunyom szemem, zuhanni kezdek.
Nem érzem a földet érés fájdalmát, elülnek a zajok is. Rácsodálkozom a világra. A fűben fekszem, köröttem sok-sok őz. Lepillantok a lábamra. Én is őz vagyok. Pihenünk. Lassan lebukik a nap a hegy mögé, vöröses fénybe burkolva az erdőt. Ez a nyugalom ideje. A madarak álmosan tütyörögnek a fákon. Hirtelen valami megváltozik. Talán a fény… mintha új életre kelne, mintha a nap eltévesztette volna az utat és újra a horizont fölé törekedne. A madarak izgatottan fölszállnak fészkükről, idelent a vezérhím fölemeli a fejét, idegesen beleszagol a levegőbe. Egy pillanat, s már talpon az egész csorda. Gyíkok, siklók surrannak el mellettünk, sünök döcögnek, egerek, nyulak, rókák inalnak, baglyok hussannak némán. Most senki sem törődik a vadászattal. Menekülünk, ahogy csak bírunk. Ijesztő ez a néma exodus. Valami szörnyűség emésztő leheletét és füst fojtó szagát érzem. Lángokban áll az erdő, a tűz hamarosan bekerít minket. Foglyul ejt a halálfélelem…
Egy eldobott cigarettavég vagy a szalonnát sütők gondatlansága… motyogom az álom és az ébrenlét határán. Körülnézek. Szerencsére csak álom volt, szörnyű álom. A nap már alacsonyan jár, alaposan benne a délutánban. Fölkelek a susogó lombú fa alól. Szememmel végigsimogatom erős, sebhelyes törzsét. Valaki szívet karcolt bele, még a dátum is ott van: 2002. V. 13. Elindulok hazafelé. Egy tisztás mellett jókora szemétdombot fedezek fel. Legbelül valami megfájdul bennem.
Sietek. Sudár, égre csodálkozó fák között kígyózó, süppedős ösvény viszi lábam. Egy gyíkocska riad fel a lábam keltette zajtól. Óvatosan kikerülöm, nehogy rálépjek. Távol a város zajától minden más értelmet nyer, mesevilágba röpítenek a hangok, az illatok, a képek. Hirtelen felharsan a pacsirta üveghangja. Tökéletes, tiszta, csengő-bongó, mintha mennyei csengettyűkön játszanának finom, légies angyalujjak. Nem sokáig szólózhat, azonnal megnyílik egy másik kis torok, a pintyé. Szívemet eltölti az öröm és a hála. Az egymásra boruló lombok boltíve, a beszűrődő tompa fény, a csend muzsikáló hangjai elvarázsolnak. Mintha katedrálisban lépkednék, melynek minden köve él, lélegzik, mozog, énekel. Lelkem húrjai is zsongnak ennyi szépségtől, ahogy a teremtés dicséri Teremtőjét. Valahol a közelben vonóját próbálgatja egy tücsök…
