Horváth Miklós jó alaposan megrakta bal karját hasogatott fával, két vastagabb ágdarabot felkanalazott a másik karjára, s elindult befelé a házba. Odakint az utcán száncsengő giling-galangozott egyre közelebb, gondtalan vidámsággal. Miklós a fákkal együtt kibotorkált a ház elé, hogy lássa, ki farsangol ebben a korai hidegben, amikor az esti szürkület lassan beáll. Csak egy járásnyomot takarított el a ház előtt a tiszta, ropogósra fagyott hóban, kerítésük nem volt, s kapu sem rajta. Ugyan mit is kellett volna megőrizni? Jószáguk csak annyi, hogy mindegyiket megismerték, ha elkalandozott a szomszédságba.
A legifjabb Erdős János feszített vastag irhabekecsében a bakon. Amikor meglátta Miklóst, nagy hőzés közepette megállt a fiatalember előtt az úton.
– Adj Isten, Miklós! Tüzelgetsz, tüzelgetsz? Nézd, én egész dél óta kint vagyok a lovakkal, aztán még bírom.
Miklósnak azonnal fejébe szállt az indulat.
– Nem magamért, tudod jól, János. Szegény édesanyám akkor is vacog, ha már lángot kap a fal mellette.
János derűsen mosolygott, azzal az önelégült, mások iránt vak derűvel, amitől a vele egykorú Horváth Miklós mindig úgy érezte, hogy ennél a fiatalembernél ő sokkalta kevesebb, sőt időnként kimondottan gyáva, tökéletlen féregnek tűnt önmaga előtt. Mert Erdős János jóléte, az a tudat, hogy később sem szorul meg, apja, anyja után a falu leggazdagabb gyermeke testvér nélkül – mindez olyan királyi magabiztosságot adott neki, ami mellett egy ilyen házas zsellér senkinek és semminek érezhette magát. Erdős János szavai szintén olyan megingathatatlan biztonsággal csengtek, mint a rézcsengők a lovai nyakában.
– No, csak ne borzolódj olyan nagyon. Megyek is már, mert rég úton vagyok.
– Merre jártál? – Miklós bánta, hogy nem uralkodott magán, s kíváncsisága felülkerekedett sértettségén.
Erdős János titokzatosan elvigyorodott, még kacsintott is egyet.
– Kisasszonykákat szánkáztattam. Aztán meg szép leánykákat hordoztam meg.
– Kit, te János?
– Tudni szeretnéd, he? A környék legszebb fehérszemélyei mind ültek ma a hátam megett. Egyikük még mellettem is.
– Ki volt az? – sürgette Miklós, mert lassan úgy érezte, leszakad a karja a hasított fák súlya alatt.
– Óh, hát mit gondolsz, te bikkfa? Ki volt az? Nem is a vén keresztanyám. Na, aztán holnap gyere el! El kéne hordanunk a ganét.
János meg sem várta, hogy Miklós köszönjön, megindult nagy csengés-bongással. A fiatalember erre megfordult, és ügyetlenül visszatappogott a házba. Odabent érezte meg, hogy míg kint beszélgetett Erdős Jánossal, ócska, lyukas csizmáján át a hó befolyt, égette a lábát a hideg, mintha tűz mardosná csontjait.
Az anyja összekuporodva kukoricát morzsolt a kemence mellett. Amikor Miklós ledobta a faköteget, hálásan nézett föl a munkájából. A fiú jól megrakta a kemencét, tudta, most egy ideig erősen fűt, aztán a ház eresznyi repedésén úgyis besüvít, befurulyál a szél, a kemence akkor majd megint megadja magát a jeges levegőnek. Itt minden ilyen dibdáb módon volt megépítve. Telente évek óta megfogadta, hogy nyáron kijavítja a házat, új kemencét rak, aztán amikor tavasszal megérkezett a dologidő, végtelen robottá vált az élet. Nem volt ereje rá, hogy a magáéval törődjön. Hívták mindenüvé dolgozni, s örült, hogy hívják. Földtelenségük éhhalált jelentett volna, ha nem dolgozhatott volna a másén. Testvérei mind cselédsorban éltek, ő egyedül maradt itthon. De kellett anyja mellé is a támasz, másként nem boldogult volna szegény asszony.
Megvárta, hogy a tűz mindenütt belekapjon a fadarabokba, leporolta magát, aztán felvette egyetlen bekecsét. Erdős János kinőtt, régi kabátkája volt. Miklós a növésben is alulmaradt, alacsony és vézna emberré lett, bezzeg János deli, magas és jóltáplált. Régi, kinőtt, megkeményedett bekecse túl hosszú volt Miklósnak.
– Járok egyet – kiabálta anyja fülébe, aki egy ideje nyugalmas süketségben élt. Jó neki, gondolta Miklós.
Gyorsan szedte a lábát, azt remélte, így nem ázik be olyan hamar a csizmája. Biztos volt benne, hogy János Tompa Katát szánkáztatta meg, olyan bejárása van neki Tompáékhoz, mintha édes gyermekük lenne. Kata a leggyönyörűbb fehérnép a faluban, csakis róla szólhatott János. Miklós háborgásában szinte fuldokolva vette a levegőt. Nem kérdezte magától, ugyan mit is akar Katától. Ismerte annyira a leánykát, hogy tudja, nem a jószága miatt mosolygott Erdős Jánosra, ha ugyan rámosolygott. Volt abban a leányban elég önérzet és dac, hogy senki fiát ne az alapján ítélje meg, mi marhája van, s miféle ember az apja. Ha Kata valaki emberfiához kedves volt, az csakis annak a szerencsésnek a jó természete miatt volt. Vajon Jánosra mennyi ragyogást pazarolhatott, többet-e, mint egy Horváth Miklósra? János erőteljes, magas, és az a fene nagy gőgje úgy vonzza a fehérnépet, mint kutyát a gazda erélye. Ő maga hányszor érezte azt a követni vágyást, a feltétlen odaadás kényszerét János mellett! Az imént is, pedig képtelenül hideg volt odakinn. Milyen bűvkör akkor egy gyenge leánynak János ereje, férfiszépsége!
A templom mellett és a Főszegen jobban letakarították a havat, nagyobb volt a mozgás, mint a falu másik végében. Beharangoztak az esti hálaadásra, vénasszonyok csúszkálva, egymást támogatva bukdácsoltak ki házaikból. Az ő édesanyja bármily fiatal is ezekhez az asszonyokhoz képest, már nem bukdácsol el sem a korai sötétségben, sem a reggeli szűrt fényben a templomba. Erőtlensége vagy egy esztendeje bezárta őt a házba, úgy fogy az élete, mint ahogy kiaszik megbarnult bőre, és alatta a fürge vérerek lomhává válnak. A vére besűrűsödik, ahogy disznóvágáskor a kicsurgatott vér azonnal megalszik a hideg levegőn, ha nem keverik szorgalmasan. Az anyjában talán ezért alszik meg az élet, lassanként mindenütt megáll, és a hideg, amitől annyira retteg, szívében átveszi a vér helyét.
Miklós viszont érezte, hogy saját vére oly buzgón és forrón tolul edényeiben, mintha valaki valóban keverné-forgatná odabenn. Az utolsó lépéseket Tompáék udvaráig szinte futva tette meg, csak a széles, zárt kapunál bizonytalanodott el. Ezeknek az embereknek bezzeg volt gondjuk kaput és erős kerítést emelni, van mit félteniük. A Tompák, a Gyüszik, Erdősök, ezek úgy bújtak meg erődítményszerű palánkjaik mögött, mint kövér marhák a meleg istállóban. Bezzeg az olyanok, akiknek kerítést emelni fölösleges, olyan riadtan, állandó veszélyt sejtve éltek, mint a gyámoltalan őzfiak.
Miklós mozdulatai egyszerre hasonlóvá váltak valóban az őzbak habozásához, amely véknyánál és marjánál meg-megremeg, szimatol a levegőbe, lábában az izmok gyors szökellésre feszülnek. Akkor is az őz riadtságát érezte testében, amikor belépett a konyhába. A szokásos vasárnap esti kép fogadta: borozgató komák, vörös képű udvarlók. Kata csillagszemével beragyogta ezt a férfiakkal túlzsúfolt világot.
– Jó estét, adjon az Isten! – köszönt Miklós a megilletődéstől rekedten. A benti meleg azonnal megcsapta.
– No, Miklós, mi járatban? – vetette oda Tompa gazda, anélkül, hogy arcát egy pillanatra is az érkező felé fordította volna.
Miklósnak a füle is égni kezdett, viszketett kegyetlenül, de ez már nem csak az átfagyástól volt, a szégyen is pirította.
– Gyere beljebb, Miklós! – mosolygott Kata, és Miklós hálásan felsóhajtott.
Eggyel beljebb lépett, de tovább nem tudott, a lócán ugyanis két fiatalember ült, Gyüszi Marci és Szíj István, mellettük a falnak támasztva hátát a megtermett Gyüszi Gergely.
– Na, mi van, te? – mordult Miklósra Gergely, vigyorgott, de ahogy kivillantak ép fogai, inkább fenevad vicsorgását idézte arca, mint jóindulatot.
– Hideg van – válaszolta zavartan Miklós, és nem mert Katára nézni.
– Neked igen, mert nincs egy maroknyi zsír sem a csontjaidon – röhögött Gergely. A másik két fiatalember döcögősen vele nevetett.
Miklós lopva Katára pillantott, a leány a kemence mellett állt, pirosodott orcája a forróságtól a szinte kidagadó tűzhelynél. Nem figyelt a legényekre, nagyot ásított, aztán elfordította tőlük a fejét, s belebámult a nagy üstbe, amiből párnásan szállt fel a gőz. Nehéz volt eldönteni, a fáradtságtól olyan révedező-e a tekintete, vagy inkább álmodozik. Aztán megérezte magán a fiatalember tekintetét, s ránézett Miklósra. Szúrós, szinte haragos volt a pillantása, száját megvetően elkeskenyítette.
Ekkor Gyüszi Gergely odaállt Miklós elé, megfogta a fülét és beledörmögte:
– Eleget melegedtél, fiam, menj most már haza.
A két legényhez fordult.
– Elkísérjük, nehogy féljen hazafelé.
A két legény kötelességszerűen felállt, közrefogták Miklóst, s miközben elköszöntek, tuszkolták kifelé a fiatalembert. Az, nem tudván ellenállni a kísértésnek, még gyorsan hátraszólt:
– Meg akartam még kérdezni, hogy járt-e itt Erdős János.
Már amint kimondta, tudta, hogy óriási hibát követett el, sőt, maga sem értette, mi jelentősége lehet, hogy János volt-e Katával, amikor a Gyüszi legények vagy a cingár Szíj gyerek mind szívesebben látott vendégek Tompáéknál, mint ő maga. A leány dühödt fújtatása még inkább alátámasztotta, hogy jobb lett volna hallgatni.
– Mi közöd ahhoz? – válaszolta Kata, de Miklós addigra a három legény közrefogásában a havas udvarra ért. Valóban, mi közöm? – töprengett, mintha nem azzal kellene törődnie, hogy mentse az irháját. Tudta, hogy mi következik, csak azt nem, hogy miképp, de gondolatait teljes egészében a Kata körüli kételyek foglalták le.
Ezért kissé váratlanul érte, amikor az első ütések ledöntötték a hóba. A templom mögött történt, az épület sötét árnyában, innen senki nem szúrhatta ki őket a korán leszállt estben. A templomból kiszűrődött néhány férfihang, és az asszonyok gyenge, visító szopránja. „Mindenkoron áldom az én Uramat”, énekelte odabenn a maroknyi nép, Miklós még mosolyogni is tudott volna a helyzet fonákján, ha arca nem fúródott volna minduntalan a hóba.
Végtelennek tetsző idő után a fiúk abbahagyták az ütlegelést, felhúzták Miklóst, talpra állították, még a havat is leporolták róla.
– Érted-e már, te bikkmakk? – kérdezte Gyüszi Gergely atyáskodó hangon. – Te csak hagyjál békét a Tompa Katának, és János öcsém dolgai után se kutakodjál. Nem való az a te fajtádnak. Menj haza szépen, őrizd az anyádat, szegény mit sírhat már utánad!
Miklós bólintott, mint aki tanult a leckéből, és érezte, rögtön elsírja magát, hangosan, bömbölve. Az anyja! Mit fog mondani, ha meglátja összevert, vérző orrú fiát? Miért nem védted meg magad, édes gyermekem?
Miklós remélte, hogy végre megszabadul a legényektől, de azok elkísérték az Aszeg végéig. Egyenes, kemény léptekkel haladtak előre, meg nem botlottak a hóban. Miklós a letaposott ösvényen lépdelt, mégis csúszkált, s a legények olyankor karjához kaptak, nehogy elhasaljon. Miklós tiltakozóan rángatta kezét, de a fiúk rámordultak.
– Nem kushadsz? Örülj, hogy segítünk.
Miklós lehajtotta sajgó fejét. Mint egy összerugdosott, lánccal meghunyászított korcs – gondolta.
Amikor az Aszeg végén otthagyták őt a legények, s megfordultak, hogy hazamenjenek, Miklósból csukló, görcsös zokogás tört fel. Kóvályogva, szédelegve, de sietősen ment felfelé, pedig félt, mit fog mondani az édesanyja.
Odabenn meleg fogadta, szinte elviselhetetlen volt a kinti zimankó után. Anyja a lócán szendergett. Gyöngéden felállította és lefektette az ágyába. A félhomálytól időt nyert. Anyja nem látta az arcát, nem volt szükség magyarázkodásra, szégyenkezésre és véget nem érő nyugtatgatásra. Holnapig ráér kigondolni, milyen hazugsággal hárítsa el anyja kétségbeesését.
(Részlet a szerző A konokok. A vérség kora című regényéből)
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. november 17-i számában)
Kiszedtem az összes húszfillérest, ötvenest senki nem dobott a tálba. Csak az egy- és kétkoronások maradhatnak, ezt mondta Bánffy, a fővezető. Leültem a bolttal szemben a fűre, az aprót meg a piros terítőre raktam, amin ülni szoktam. A könyvet vettem a kezembe. Matracot, párnákat és azt a szép fekete komódot is el kellett adni, hogy megjelenhessen. Szétküldtem a szerkesztőségeknek, persze kézirat nem jár vissza, ez minden újság tetejére van nyomtatva, talán begyújtanak velük. Bánffy mondta, hogy így kell, ez az üzleti módi, el kell adnod magad. Küldjed szét, küldj belőle Pestre is, hadd tudják meg, mit írtál. Az új üzleti modellek korát éljük, ő is ezt csinálja, a húsboltjában nincs is
Halottasházban főzni? Mit találnak még ki? Kolbásztöltést, disznótort vagy szalonnasütést a szépséghibás koporsókból rakott tábortűzön? Bánja a fene, csak ki ne derüljön, hogy a szakácsbizonyítványomat a szomszéd Kati börtönviselt fia csinálta húszezerért. Ha felvesznek, hálából holnap olyan rétest nyújtok a Szűzanyának, hogy a gyönyörűségtől elalél. A kukába köpöm a rágót, bekopogok. Mióta ragasztva van a protézisem, rágózni is tudok. Jó íze van és végre nem büdös a szám.
A nagy sötétségben különös módon fehérlett a hóesés: mindent belepett a szürkeség, és az ég felől hatalmas, sötétebb-világosabb foszlányokban hullott a hó. Odakint csönd volt, amely vastag takaróként ült a tájon. Idebent duruzsolt a kályha, a vasöntvény réseiből kifénylő tűzlángocskák furcsa táncot lejtettek a falon. A hatalmas ágyban aludtak a szülei. A kislány egyedül érezte magát ebben a világban. Az alvó emberek a kövér dunyha alatt idegenek voltak számára.
Szentádám, e kis, Ister menti falucska békés lakói egy verőfényes, augusztusi reggelen arra ébredtek, hogy fuldokolnak a büdösségtől. De valami olyan rettenetes bűz volt ez, hogy még Diszkó Lackó is majdnem okádott, pedig ő évtizedekig dolgozott a felsőpekmezi dögkúton. Mindenki serkent, pattant, futott, kitárt ajtót, ablakot, de hiába: a szörnyű büdösség úgy borította be a falut, mint a rapsic Alexisz bácsi malaclopó zsákja a süldőt.
Egyszerű, fekete nadrágot választott a nő. Ez könnyen ment. Elegáns, élére vasalt szövet némi elasztánszállal keverve, vékonyka bújtatóiba saját anyagából szabott öv volt behúzva. „Nadrág kipipálva” – nyugtázta némiképp megkönnyebbülve, majd a műanyag csíptetős vállfán lógó ruhadarabot a fotelbe tette. – Jöjjön hát a nehezebb rész. Válasszuk ki a megfelelő felsőrészt hozzá. Na de mégis, melyik legyen az? Selyemblúz, csipke? Egyáltalán mit szoktak felvenni ilyen alkalomra? Sosem csináltam még ilyet! – sóhajtott a nő. Te jó ég, mennyi rongy.
Puha volt a hótakaró, akár a kalács. Rohantam utána, amikor mellé értem, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott, isinkáztam egyet. Hógolyóztunk, kiakasztattuk egymást, hemperegtünk a friss hóban. Bámultam a szemeit és azt a rafinált kontúrt, amit aranyceruzával rajzolt köré.
Már vagy egy hete kitartóan koplalt. Főtt ételre rá se nézett, hiába biztatta a nagyi, hogy kóstolja meg a levest nyugodtan, mert zsír nélkül készült. Inkább elfordította fejét az asztalon gőzölgő tálról, mintha a puszta látványa is hizlalna. A nyers salátalevelet, sárgarépát is csak módjával rágcsálta, szénsavmentes ásványvízzel öblítette le, aztán határozottan eltolta a tányért maga elől. De a diétás leves nyálcsorgató illatától képtelen volt szabadulni.
A nap első sugarai a teraszon ülve találták Jenőt, ahogy üres tekintettel bámult maga elé. Az asztalon ott volt a félig teli vodkásüveg, mellette befizetetlen csekkek hevertek és számtalan felszólítólevél a határidők leteltéről. Bárhogy is számolta, képtelen kiegyenlíteni az összes tartozását most, hogy az anyja helyett már nem veheti fel a járadékát.
A furulya éles hangja betöltötte a teret.
Az árnyak kavarogni kezdtek a semmiben, az aluljáróban nyüzsgött a nép. Az ember meghúzódott az egyik fal mellett, és félrebicsakló hangon fújta a hangszert. Ideje volt elég. Úgy gondolta, ő sohasem fog meghalni, művészete valamiféle pajzs az elmúlás ellen.
Erika férje nem érez szagokat, újságolta Lacinak a felesége. Andi informatikát tanított, Erika a kolléganője volt. Mikepércsen laktak, néha elhívták Andit és Lacit szalonnát sütni. Olyankor mindig volt némi vita, ki vezessen. Laci szívesen sörözött volna Ferivel, Andi viszont azt mondta, Erika megígérte, hogy lesz finom édes vörös bor az apjától, feltétlenül kóstolja meg.