Jakab-Köves Gyopárka: Semmiért

Horváth Miklós jó alaposan megrakta bal karját hasogatott fával, két vastagabb ágdarabot felkanalazott a másik karjára, s elindult befelé a házba. Odakint az utcán száncsengő giling-galangozott egyre közelebb, gondtalan vidámsággal. Miklós a fákkal együtt kibotorkált a ház elé, hogy lássa, ki farsangol ebben a korai hidegben, amikor az esti szürkület lassan beáll. Csak egy járásnyomot takarított el a ház előtt a tiszta, ropogósra fagyott hóban, kerítésük nem volt, s kapu sem rajta. Ugyan mit is kellett volna megőrizni? Jószáguk csak annyi, hogy mindegyiket megismerték, ha elkalandozott a szomszédságba.

A legifjabb Erdős János feszített vastag irhabekecsében a bakon. Amikor meglátta Miklóst, nagy hőzés közepette megállt a fiatalember előtt az úton.

– Adj Isten, Miklós! Tüzelgetsz, tüzelgetsz? Nézd, én egész dél óta kint vagyok a lovakkal, aztán még bírom.

Miklósnak azonnal fejébe szállt az indulat.

– Nem magamért, tudod jól, János. Szegény édesanyám akkor is vacog, ha már lángot kap a fal mellette.

János derűsen mosolygott, azzal az önelégült, mások iránt vak derűvel, amitől a vele egykorú Horváth Miklós mindig úgy érezte, hogy ennél a fiatalembernél ő sokkalta kevesebb, sőt időnként kimondottan gyáva, tökéletlen féregnek tűnt önmaga előtt. Mert Erdős János jóléte, az a tudat, hogy később sem szorul meg, apja, anyja után a falu leggazdagabb gyermeke testvér nélkül – mindez olyan királyi magabiztosságot adott neki, ami mellett egy ilyen házas zsellér senkinek és semminek érezhette magát. Erdős János szavai szintén olyan megingathatatlan biztonsággal csengtek, mint a rézcsengők a lovai nyakában.

– No, csak ne borzolódj olyan nagyon. Megyek is már, mert rég úton vagyok.

– Merre jártál? – Miklós bánta, hogy nem uralkodott magán, s kíváncsisága felülkerekedett sértettségén.

Erdős János titokzatosan elvigyorodott, még kacsintott is egyet.

– Kisasszonykákat szánkáztattam. Aztán meg szép leánykákat hordoztam meg.

– Kit, te János?

– Tudni szeretnéd, he? A környék legszebb fehérszemélyei mind ültek ma a hátam megett. Egyikük még mellettem is.

– Ki volt az? – sürgette Miklós, mert lassan úgy érezte, leszakad a karja a hasított fák súlya alatt.

– Óh, hát mit gondolsz, te bikkfa? Ki volt az? Nem is a vén keresztanyám. Na, aztán holnap gyere el! El kéne hordanunk a ganét.

János meg sem várta, hogy Miklós köszönjön, megindult nagy csengés-bongással. A fiatalember erre megfordult, és ügyetlenül visszatappogott a házba. Odabent érezte meg, hogy míg kint beszélgetett Erdős Jánossal, ócska, lyukas csizmáján át a hó befolyt, égette a lábát a hideg, mintha tűz mardosná csontjait.

Az anyja összekuporodva kukoricát morzsolt a kemence mellett. Amikor Miklós ledobta a faköteget, hálásan nézett föl a munkájából. A fiú jól megrakta a kemencét, tudta, most egy ideig erősen fűt, aztán a ház eresznyi repedésén úgyis besüvít, befurulyál a szél, a kemence akkor majd megint megadja magát a jeges levegőnek. Itt minden ilyen dibdáb módon volt megépítve. Telente évek óta megfogadta, hogy nyáron kijavítja a házat, új kemencét rak, aztán amikor tavasszal megérkezett a dologidő, végtelen robottá vált az élet. Nem volt ereje rá, hogy a magáéval törődjön. Hívták mindenüvé dolgozni, s örült, hogy hívják. Földtelenségük éhhalált jelentett volna, ha nem dolgozhatott volna a másén. Testvérei mind cselédsorban éltek, ő egyedül maradt itthon. De kellett anyja mellé is a támasz, másként nem boldogult volna szegény asszony.

Megvárta, hogy a tűz mindenütt belekapjon a fadarabokba, leporolta magát, aztán felvette egyetlen bekecsét. Erdős János kinőtt, régi kabátkája volt. Miklós a növésben is alulmaradt, alacsony és vézna emberré lett, bezzeg János deli, magas és jóltáplált. Régi, kinőtt, megkeményedett bekecse túl hosszú volt Miklósnak.

– Járok egyet – kiabálta anyja fülébe, aki egy ideje nyugalmas süketségben élt. Jó neki, gondolta Miklós.

Gyorsan szedte a lábát, azt remélte, így nem ázik be olyan hamar a csizmája. Biztos volt benne, hogy János Tompa Katát szánkáztatta meg, olyan bejárása van neki Tompáékhoz, mintha édes gyermekük lenne. Kata a leggyönyörűbb fehérnép a faluban, csakis róla szólhatott János. Miklós háborgásában szinte fuldokolva vette a levegőt. Nem kérdezte magától, ugyan mit is akar Katától. Ismerte annyira a leánykát, hogy tudja, nem a jószága miatt mosolygott Erdős Jánosra, ha ugyan rámosolygott. Volt abban a leányban elég önérzet és dac, hogy senki fiát ne az alapján ítélje meg, mi marhája van, s miféle ember az apja. Ha Kata valaki emberfiához kedves volt, az csakis annak a szerencsésnek a jó természete miatt volt. Vajon Jánosra mennyi ragyogást pazarolhatott, többet-e, mint egy Horváth Miklósra? János erőteljes, magas, és az a fene nagy gőgje úgy vonzza a fehérnépet, mint kutyát a gazda erélye. Ő maga hányszor érezte azt a követni vágyást, a feltétlen odaadás kényszerét János mellett! Az imént is, pedig képtelenül hideg volt odakinn. Milyen bűvkör akkor egy gyenge leánynak János ereje, férfiszépsége!

A templom mellett és a Főszegen jobban letakarították a havat, nagyobb volt a mozgás, mint a falu másik végében. Beharangoztak az esti hálaadásra, vénasszonyok csúszkálva, egymást támogatva bukdácsoltak ki házaikból. Az ő édesanyja bármily fiatal is ezekhez az asszonyokhoz képest, már nem bukdácsol el sem a korai sötétségben, sem a reggeli szűrt fényben a templomba. Erőtlensége vagy egy esztendeje bezárta őt a házba, úgy fogy az élete, mint ahogy kiaszik megbarnult bőre, és alatta a fürge vérerek lomhává válnak. A vére besűrűsödik, ahogy disznóvágáskor a kicsurgatott vér azonnal megalszik a hideg levegőn, ha nem keverik szorgalmasan. Az anyjában talán ezért alszik meg az élet, lassanként mindenütt megáll, és a hideg, amitől annyira retteg, szívében átveszi a vér helyét.

Miklós viszont érezte, hogy saját vére oly buzgón és forrón tolul edényeiben, mintha valaki valóban keverné-forgatná odabenn. Az utolsó lépéseket Tompáék udvaráig szinte futva tette meg, csak a széles, zárt kapunál bizonytalanodott el. Ezeknek az embereknek bezzeg volt gondjuk kaput és erős kerítést emelni, van mit félteniük. A Tompák, a Gyüszik, Erdősök, ezek úgy bújtak meg erődítményszerű palánkjaik mögött, mint kövér marhák a meleg istállóban. Bezzeg az olyanok, akiknek kerítést emelni fölösleges, olyan riadtan, állandó veszélyt sejtve éltek, mint a gyámoltalan őzfiak.

Miklós mozdulatai egyszerre hasonlóvá váltak valóban az őzbak habozásához, amely véknyánál és marjánál meg-megremeg, szimatol a levegőbe, lábában az izmok gyors szökellésre feszülnek. Akkor is az őz riadtságát érezte testében, amikor belépett a konyhába. A szokásos vasárnap esti kép fogadta: borozgató komák, vörös képű udvarlók. Kata csillagszemével beragyogta ezt a férfiakkal túlzsúfolt világot.

– Jó estét, adjon az Isten! – köszönt Miklós a megilletődéstől rekedten. A benti meleg azonnal megcsapta.

– No, Miklós, mi járatban? – vetette oda Tompa gazda, anélkül, hogy arcát egy pillanatra is az érkező felé fordította volna.

Miklósnak a füle is égni kezdett, viszketett kegyetlenül, de ez már nem csak az átfagyástól volt, a szégyen is pirította.

– Gyere beljebb, Miklós! – mosolygott Kata, és Miklós hálásan felsóhajtott.

Eggyel beljebb lépett, de tovább nem tudott, a lócán ugyanis két fiatalember ült, Gyüszi Marci és Szíj István, mellettük a falnak támasztva hátát a megtermett Gyüszi Gergely.

– Na, mi van, te? – mordult Miklósra Gergely, vigyorgott, de ahogy kivillantak ép fogai, inkább fenevad vicsorgását idézte arca, mint jóindulatot.

– Hideg van – válaszolta zavartan Miklós, és nem mert Katára nézni.

– Neked igen, mert nincs egy maroknyi zsír sem a csontjaidon – röhögött Gergely. A másik két fiatalember döcögősen vele nevetett.

Miklós lopva Katára pillantott, a leány a kemence mellett állt, pirosodott orcája a forróságtól a szinte kidagadó tűzhelynél. Nem figyelt a legényekre, nagyot ásított, aztán elfordította tőlük a fejét, s belebámult a nagy üstbe, amiből párnásan szállt fel a gőz. Nehéz volt eldönteni, a fáradtságtól olyan révedező-e a tekintete, vagy inkább álmodozik. Aztán megérezte magán a fiatalember tekintetét, s ránézett Miklósra. Szúrós, szinte haragos volt a pillantása, száját megvetően elkeskenyítette.

Ekkor Gyüszi Gergely odaállt Miklós elé, megfogta a fülét és beledörmögte:

– Eleget melegedtél, fiam, menj most már haza.

A két legényhez fordult.

– Elkísérjük, nehogy féljen hazafelé.

A két legény kötelességszerűen felállt, közrefogták Miklóst, s miközben elköszöntek, tuszkolták kifelé a fiatalembert. Az, nem tudván ellenállni a kísértésnek, még gyorsan hátraszólt:

– Meg akartam még kérdezni, hogy járt-e itt Erdős János.

Már amint kimondta, tudta, hogy óriási hibát követett el, sőt, maga sem értette, mi jelentősége lehet, hogy János volt-e Katával, amikor a Gyüszi legények vagy a cingár Szíj gyerek mind szívesebben látott vendégek Tompáéknál, mint ő maga. A leány dühödt fújtatása még inkább alátámasztotta, hogy jobb lett volna hallgatni.

– Mi közöd ahhoz? – válaszolta Kata, de Miklós addigra a három legény közrefogásában a havas udvarra ért. Valóban, mi közöm? – töprengett, mintha nem azzal kellene törődnie, hogy mentse az irháját. Tudta, hogy mi következik, csak azt nem, hogy miképp, de gondolatait teljes egészében a Kata körüli kételyek foglalták le.

Ezért kissé váratlanul érte, amikor az első ütések ledöntötték a hóba. A templom mögött történt, az épület sötét árnyában, innen senki nem szúrhatta ki őket a korán leszállt estben. A templomból kiszűrődött néhány férfihang, és az asszonyok gyenge, visító szopránja. „Mindenkoron áldom az én Uramat”, énekelte odabenn a maroknyi nép, Miklós még mosolyogni is tudott volna a helyzet fonákján, ha arca nem fúródott volna minduntalan a hóba.

Végtelennek tetsző idő után a fiúk abbahagyták az ütlegelést, felhúzták Miklóst, talpra állították, még a havat is leporolták róla.

– Érted-e már, te bikkmakk? – kérdezte Gyüszi Gergely atyáskodó hangon. – Te csak hagyjál békét a Tompa Katának, és János öcsém dolgai után se kutakodjál. Nem való az a te fajtádnak. Menj haza szépen, őrizd az anyádat, szegény mit sírhat már utánad!

Miklós bólintott, mint aki tanult a leckéből, és érezte, rögtön elsírja magát, hangosan, bömbölve. Az anyja! Mit fog mondani, ha meglátja összevert, vérző orrú fiát? Miért nem védted meg magad, édes gyermekem?

Miklós remélte, hogy végre megszabadul a legényektől, de azok elkísérték az Aszeg végéig. Egyenes, kemény léptekkel haladtak előre, meg nem botlottak a hóban. Miklós a letaposott ösvényen lépdelt, mégis csúszkált, s a legények olyankor karjához kaptak, nehogy elhasaljon. Miklós tiltakozóan rángatta kezét, de a fiúk rámordultak.

– Nem kushadsz? Örülj, hogy segítünk.

Miklós lehajtotta sajgó fejét. Mint egy összerugdosott, lánccal meghunyászított korcs – gondolta.

Amikor az Aszeg végén otthagyták őt a legények, s megfordultak, hogy hazamenjenek, Miklósból csukló, görcsös zokogás tört fel. Kóvályogva, szédelegve, de sietősen ment felfelé, pedig félt, mit fog mondani az édesanyja.

Odabenn meleg fogadta, szinte elviselhetetlen volt a kinti zimankó után. Anyja a lócán szendergett. Gyöngéden felállította és lefektette az ágyába. A félhomálytól időt nyert. Anyja nem látta az arcát, nem volt szükség magyarázkodásra, szégyenkezésre és véget nem érő nyugtatgatásra. Holnapig ráér kigondolni, milyen hazugsággal hárítsa el anyja kétségbeesését.

(Részlet a szerző A konokok. A vérség kora című regényéből)

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. november 17-i számában)