Régóta szeretett volna egy olyan kávéfőzőt, amilyet a reklámokban látni. Ez ma már minden valamire való háztartásban megtalálható. Csak belerakják a kávét és a vizet, megnyomnak rajta egykét gombot, s máris kész a kávé. Illatozik, mint az előkelő kávéházakban (elvégre ettől kávéház a kávéház), és így otthon sem hiányzik az igazi fekete aromája.
Mivel mindez egyre gyakrabban jutott eszébe, betért egy szaküzletbe, hogy megvásárolja végre az áhított kávéfőzőt. Noha sietett, türelmesen megvárta, míg elmagyarázzák neki a gép működését, biztos, ami biztos. A boltos hölgy szerencsére nem teketóriázott, elég gyorsan ismertette, miként kell a szerkentyűvel kávét főzni, végül illedelmesen hozzátette:
– Minden rendben? Számlázhatom?
– Hogyne! – vágta rá enyhe gőggel, maga sem tudta, honnan jött ki belőle ez a hangnem, holott akkor már feltámadt benne a sanda gyanú, hogy mégsem olyan egyszerű a dolog.
Amúgy nemrég jött rá, hogy boszorkányos megérzései vannak. Nem egyszer előfordult, ha valakivel álmodott, másnapra az illető eltörte a bokáját, vagy akut megbetegedés miatt szállította el a rohammentő. Olyan is volt, hogy reggeli kávézás közben váratlanul és indokolatlanul eszébe jutott egy falubeli, majd néhány óra múlva megtudta, valami tragédia történt a illető családjában.
Ilyenkor el-elborzadt, komolyan eltűnődve azon, miként jutottak pont ők az eszébe. Amúgy is irtózott az önjelölt látnokoktól és a mindentudó jósoktól, ezért a saját sejtései is ellenérzést váltottak ki belőle. Vöröses árnyalatú hosszú haját mindenesetre inkább szőkére festette, hogy még önmaga előtt se látszódjék a tükörben titokzatosnak, a vörös hajhoz előítéletek tapadnak, megérzéseit pedig elhessegette. Ilyen gondolatok kavarogtak benne, amikor a kávéfőzőt a hóna alá csapva kissé bizonytalan léptekkel elhagyta a boltot.
– Igazi kávét főzök! – dörzsölte össze otthon a tenyerét, s nemsokára „vérszagra gyűlt az éji vad”: érdeklődve pillantott be a konyhába egy-két családtag. Igaz, kávéillat még nem volt.
Hangsúlyozni kell, hogy „még”.
Leutánozta a boltos mozdulatait. Semmi. A gép hallgatott, meg se pisszent. De hát mire való a használati utasítás? A cirill betűs szöveg mellett még legalább öt nyelven ott állt, így magyarul is, hogy ez a gomb, az a gomb... Pofonegyszerű.
Elindult a kávéfőző! Vertyogott egyet, majd tompán búgott, de korai volt az öröm: kávé helyett víz csepegett a pohárba. Kristálytiszta, bacilusoktól mentes, kávéfőzőben desztillált igazi víz. Ez is valami, legalább „mentes”, garantáltan egészséges. A kávé békésen szundikált az adagolási helyén, meg sem moccant, még csak készenlétet sem színlelt, hogy lám, lám, a lévé változás előtti állapotban leledzem.
Művelet ismételve. A víz immár szétcsordogált, nagy tócsa lett az asztalon. Mit is várhatott technikai antitalentum létére?! Amúgy meg hallgatnia kellett volna a belső hangra, ami már a boltban azt súgta, mégsem annyira világos számára az előadott működési elv. Semmi sincs rendben. A dolgok bonyolultak, meg kell tanulni a menetüket, pontokban. Mindenhez és mindenkihez külön útmutató kell. Hogyan és milyen gombra, s az egész milyen sorrendben működik.
Vegyük csak szép sorban, szemüveg elő: ismét használati utasítás, gondos tanulmányozás. De hiszen mindent így csinált! Ettől megnyugodott: mégsem teljesen „anti-”. Ez a gép egyszerűen selejt!
– Van ilyen – hümmögött. A boszorkányos megérzések félretéve, ez a gép rossz!
A bölcs felismerés után békésen iszogatta szokásos forrázott kávéját. Kávéfőző ide vagy oda, nagyon ízletesnek tűnt, sokkal jobbnak, mint máskor. Beleszagolt a pohárba, tökmagot ropogtatott mellé, újságokat lapozgatott. Teljesen megbékélt a világgal.
Másnap a hóna alá csapta a gépet a gyári csomagolással meg a számlával együtt, s az üzlet felé vette az irányt. Biztosan kicserélik. Ugyanaz a hölgy fogadta gépiesen mosolyogva. De mintha enyhe gúny is lett volna a szája szögletében. („Nos, mégsem értette meg, hogyan működik?”) Mondta neki, rossz a gép.
– Hagyja itt, megvizsgáljuk – válaszolt a nő szórakozottan, hangjában semmi cinizmus.
A vizsgálat mindig fontos. Megvizsgáljuk, aztán félredobjuk. Leszoktunk a dolgok megjavításáról. Holott még az emberi kapcsolatok is javíthatóak – morfondírozott. Szeretett okoskodni. Elégedetten távozott: lám, ügyesen intézkedett a kávéfőző sorsáról. Végül úgyis kicserélik. Három napot adott a boltos.
Képzeletbeli kávéillat lengte körül, amikor a határidő elteltével újfent betért a boltba, immár otthonosan célozva meg a reklamációs pultot. A gyorsforralót már csak teafőzésre fogja használni, biztosan új kávéfőzőt kap.
– Ennek itt semmi baja. Három napja isszuk belőle a feketét. Ezt használtuk ebédszünetben, hogy teszteljük – mondta a hölgy vidám-diadalittasan, és már csomagolta is a gépet. Aztán eszébe jutott:
– Megmutassam, hogyan kell használni?
– Nem, köszönöm, nem kell. Még csak az kellene! Mit képzel! Még hogy három napja itt kávézgatnak?! Biztosan volt valami galiba vele, csak hallgatnak róla. Pofátlan hazugság. Újra a hóna alá került a doboz, megszégyenülten távozott. De most már kimondottan haragudott a dobozban lapuló hűtlen kávéfőzőre. Csalfa, cserben hagyta. Mi több: megalázta! Képes volt a boltosoknak kávét osztogatni.
Otthon az egész dobozt dacosan a spájzba hajította. Csak azért is forrázott kávét iszik! Elszántan szürcsölgette a „törököt”, most viszont már kimondottan pocséknak érezte. Rettenetes, kész hashajtó. Ilyet ivott eddig?! Bezzeg a boltosok!
Mérgében aztán elővette a kávéfőzőt. Kerülgette jobbról-balról. Szemüveg fel. Kávé be, víz feltöltve, gomb ide, kattintás amoda. Várakozott. Nézte bűvölően, bájosan. Bevetette magabiztos kacér mosolyát. A női fortély sohasem hagyja cserben. És igen is vörös hajú!
Csordogál immár a színtiszta fekete.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. februári számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.