Régóta szeretett volna egy olyan kávéfőzőt, amilyet a reklámokban látni. Ez ma már minden valamire való háztartásban megtalálható. Csak belerakják a kávét és a vizet, megnyomnak rajta egykét gombot, s máris kész a kávé. Illatozik, mint az előkelő kávéházakban (elvégre ettől kávéház a kávéház), és így otthon sem hiányzik az igazi fekete aromája.
Mivel mindez egyre gyakrabban jutott eszébe, betért egy szaküzletbe, hogy megvásárolja végre az áhított kávéfőzőt. Noha sietett, türelmesen megvárta, míg elmagyarázzák neki a gép működését, biztos, ami biztos. A boltos hölgy szerencsére nem teketóriázott, elég gyorsan ismertette, miként kell a szerkentyűvel kávét főzni, végül illedelmesen hozzátette:
– Minden rendben? Számlázhatom?
– Hogyne! – vágta rá enyhe gőggel, maga sem tudta, honnan jött ki belőle ez a hangnem, holott akkor már feltámadt benne a sanda gyanú, hogy mégsem olyan egyszerű a dolog.
Amúgy nemrég jött rá, hogy boszorkányos megérzései vannak. Nem egyszer előfordult, ha valakivel álmodott, másnapra az illető eltörte a bokáját, vagy akut megbetegedés miatt szállította el a rohammentő. Olyan is volt, hogy reggeli kávézás közben váratlanul és indokolatlanul eszébe jutott egy falubeli, majd néhány óra múlva megtudta, valami tragédia történt a illető családjában.
Ilyenkor el-elborzadt, komolyan eltűnődve azon, miként jutottak pont ők az eszébe. Amúgy is irtózott az önjelölt látnokoktól és a mindentudó jósoktól, ezért a saját sejtései is ellenérzést váltottak ki belőle. Vöröses árnyalatú hosszú haját mindenesetre inkább szőkére festette, hogy még önmaga előtt se látszódjék a tükörben titokzatosnak, a vörös hajhoz előítéletek tapadnak, megérzéseit pedig elhessegette. Ilyen gondolatok kavarogtak benne, amikor a kávéfőzőt a hóna alá csapva kissé bizonytalan léptekkel elhagyta a boltot.
– Igazi kávét főzök! – dörzsölte össze otthon a tenyerét, s nemsokára „vérszagra gyűlt az éji vad”: érdeklődve pillantott be a konyhába egy-két családtag. Igaz, kávéillat még nem volt.
Hangsúlyozni kell, hogy „még”.
Leutánozta a boltos mozdulatait. Semmi. A gép hallgatott, meg se pisszent. De hát mire való a használati utasítás? A cirill betűs szöveg mellett még legalább öt nyelven ott állt, így magyarul is, hogy ez a gomb, az a gomb... Pofonegyszerű.
Elindult a kávéfőző! Vertyogott egyet, majd tompán búgott, de korai volt az öröm: kávé helyett víz csepegett a pohárba. Kristálytiszta, bacilusoktól mentes, kávéfőzőben desztillált igazi víz. Ez is valami, legalább „mentes”, garantáltan egészséges. A kávé békésen szundikált az adagolási helyén, meg sem moccant, még csak készenlétet sem színlelt, hogy lám, lám, a lévé változás előtti állapotban leledzem.
Művelet ismételve. A víz immár szétcsordogált, nagy tócsa lett az asztalon. Mit is várhatott technikai antitalentum létére?! Amúgy meg hallgatnia kellett volna a belső hangra, ami már a boltban azt súgta, mégsem annyira világos számára az előadott működési elv. Semmi sincs rendben. A dolgok bonyolultak, meg kell tanulni a menetüket, pontokban. Mindenhez és mindenkihez külön útmutató kell. Hogyan és milyen gombra, s az egész milyen sorrendben működik.
Vegyük csak szép sorban, szemüveg elő: ismét használati utasítás, gondos tanulmányozás. De hiszen mindent így csinált! Ettől megnyugodott: mégsem teljesen „anti-”. Ez a gép egyszerűen selejt!
– Van ilyen – hümmögött. A boszorkányos megérzések félretéve, ez a gép rossz!
A bölcs felismerés után békésen iszogatta szokásos forrázott kávéját. Kávéfőző ide vagy oda, nagyon ízletesnek tűnt, sokkal jobbnak, mint máskor. Beleszagolt a pohárba, tökmagot ropogtatott mellé, újságokat lapozgatott. Teljesen megbékélt a világgal.
Másnap a hóna alá csapta a gépet a gyári csomagolással meg a számlával együtt, s az üzlet felé vette az irányt. Biztosan kicserélik. Ugyanaz a hölgy fogadta gépiesen mosolyogva. De mintha enyhe gúny is lett volna a szája szögletében. („Nos, mégsem értette meg, hogyan működik?”) Mondta neki, rossz a gép.
– Hagyja itt, megvizsgáljuk – válaszolt a nő szórakozottan, hangjában semmi cinizmus.
A vizsgálat mindig fontos. Megvizsgáljuk, aztán félredobjuk. Leszoktunk a dolgok megjavításáról. Holott még az emberi kapcsolatok is javíthatóak – morfondírozott. Szeretett okoskodni. Elégedetten távozott: lám, ügyesen intézkedett a kávéfőző sorsáról. Végül úgyis kicserélik. Három napot adott a boltos.
Képzeletbeli kávéillat lengte körül, amikor a határidő elteltével újfent betért a boltba, immár otthonosan célozva meg a reklamációs pultot. A gyorsforralót már csak teafőzésre fogja használni, biztosan új kávéfőzőt kap.
– Ennek itt semmi baja. Három napja isszuk belőle a feketét. Ezt használtuk ebédszünetben, hogy teszteljük – mondta a hölgy vidám-diadalittasan, és már csomagolta is a gépet. Aztán eszébe jutott:
– Megmutassam, hogyan kell használni?
– Nem, köszönöm, nem kell. Még csak az kellene! Mit képzel! Még hogy három napja itt kávézgatnak?! Biztosan volt valami galiba vele, csak hallgatnak róla. Pofátlan hazugság. Újra a hóna alá került a doboz, megszégyenülten távozott. De most már kimondottan haragudott a dobozban lapuló hűtlen kávéfőzőre. Csalfa, cserben hagyta. Mi több: megalázta! Képes volt a boltosoknak kávét osztogatni.
Otthon az egész dobozt dacosan a spájzba hajította. Csak azért is forrázott kávét iszik! Elszántan szürcsölgette a „törököt”, most viszont már kimondottan pocséknak érezte. Rettenetes, kész hashajtó. Ilyet ivott eddig?! Bezzeg a boltosok!
Mérgében aztán elővette a kávéfőzőt. Kerülgette jobbról-balról. Szemüveg fel. Kávé be, víz feltöltve, gomb ide, kattintás amoda. Várakozott. Nézte bűvölően, bájosan. Bevetette magabiztos kacér mosolyát. A női fortély sohasem hagyja cserben. És igen is vörös hajú!
Csordogál immár a színtiszta fekete.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. februári számában)
(1908) Az abszint még lötyögött a pohárban az előző pillanat emlékeként. Jó volna újra meglöttyinteni – gondolta Ady. Pisszenni sem szabad. Czigány kezében megroppant az ecset, és festék fröccsent a vászonra. Még több barnát kellett felvinnie. Oda a szeme köré. Endre nem mozdult. Ő nagyon is csúnyának vallotta magát, de Dezső keze és az ecset most még ocsmányabb külsőt adott a költőnek, akinek ez tagadhatatlanul imponált.
Béla a szombati munkájából késő este érkezett meg Anihoz.
– Ilyen sokáig elhúzódott? – tapogatózott Ani, de nem gyanakvóan, hiszen építkezni sötétedés után, lámpafényben is lehet, még akkor is, ha még be sincs kötve az áram. Minden mesterembernek van erre a célra hosszú hosszabbítója és egy-két jó lámpája, Bélának is.
A tovahenger rövidesen elnyerte méltó helyét a kunyhó sarkában, miután az öreg kanász gyűjtött annyi bátorságot, hogy ezt a radikális intézkedést megtegye. Ezután már nyugodtabban ment a disznóihoz. Egy ideig eléggé felületes kapcsolatot tartott fenn hengerével, reggelente, ébredés után tisztelettel köszöntötte, de mivel sosem kapott választ, idővel lemondott az udvariasságnak eme megnyilatkozásáról. Maradt a néma tisztelet, melybe jó adag elutasítás is vegyült.
Ekkor kopogtak, és bejött a sánta szomszédasszony, Paluskainé, egy csirkefejjel a kezében. Azzal mutogatott a szekrény felé, és mondta, hogy kapcsoljuk be a tévét, mert megváltozik a világ, nem kéne lekésni. Apám megkérdezte, hogy az öreg Gebefügi – Isten nyugtassa – jóslatára gondol-e. Igen, arra, mert a rádióban hallotta, hogy Csáut elfogták.
Éjszaka hazavezetni – ugyan, mi baj történhetne? Sok ember szájából hallottam már ezt a mondatot, volt köztük nagyzoló részeg és kezdő sofőr is, mindkettőt igyekszem lebeszélni a dologról. K. Róbertet nem sikerült, mivel nem is ismertem egészen addig, amíg tokától bokáig gipszben be nem tolták mellém a kórházi szobába.
Hogy én milyen okból feküdtem a losonci ispotályban, most mellékes, de annyit azért elárulhatok, hogy a dolognak van köze pár liter borhoz, egy agresszív macskához és a fekete mágiához, amiben egyébként nem hiszek.
Hajnal felé, amikor félálomban meghallom a szirénázó autót a tanya felé közeledni, arra gondolok, Rebit hozzák, mivelhogy őnagyságát a pásztori teendői éjnek évadján a ligetbe szólították. De nem őt hozzák.
Aj, aj! Ahogy telnek az évek, csak kerülget az álom, az éjszakáim félálomban, tépelődéssel telnek, régi dolgokon agyalok, aztán kábultan, zavarodottan ébredek, olyankor nem is tudom, hányadán állok magammal. Így találnak most ezek a hivatalos emberek, a szirénázó furgonjukkal.
Már szinte-szinte hazafelé indultam volna, a jó Transzilvániáuba, oda a Kárpátok ölelésébe, de most mégse.
Ver a balsors, de rendesen.
Hát most mondja a televízió, meg mindenki, hogy ott most ismét bezárnak a csapszékek, és ismét pusztít ez a koronavírus, amit én reggelire eszek, és hogy hát szájmacskot, bocsánat, szájmaszkot kell viselni mindenkinek.
Kőrösi Csoma Sándor amikor a magyar őshaza felé tartva az üzbégeknél járt, kis időre megállt egy karavánszerájnál. Szerette ezeket az útmenti fogadókat, sok irányból sok utazó fordul meg bennük, jó alkalom gyakorolni különféle nyelveket. De bármilyen nyelven szólt is ott akárki, rossz híreket mondott mindenki. Pusztai rablóbanda járja a környéket, annyian vannak, mint égen a csillag. Fosztogatnak, gyilkolnak, gyors lovaik elől nincs menekvés senkinek. Benyargalják az egész vidéket, ott vannak mindenütt, nincs hova bújni előlük. Akit nem ölnek meg, azt rabszíjra fűzik.
Az önjelölt írók egytől egyig elhullottak, csontjaikat a finom mészbe őrölték, azzal meg a palota repedéseit kenegették. Zengett is a torony egész nap, sírta-rítta minden baját: Nihil novi sub coelo! Senki sem olvas kortárs irodalmat! Dilettáns idióták, nem értenek! Miért ilyen drága az alkohol és a cigi?
– Mit akar kend? – kérdé Cseszneki uram.
– Hát – vakaródzott Tekeri sógor – a kedves hitvesit keresném, neki hoztam az új szakajtókat.
– A konyhán van – jött rá a transzspiráció hirtelen Cseszneki uramra –, bent keresse.
Bement Tekeri sógor, majd fél óra múlva, mint aki béresnek szegődött, oly tiszta örömmel jött elő.