Az ő története ott kezdődött, ahol a jelenés abbamaradt. Azt rebesgették, hogy minden harmadik vasárnap este különös fény vetődik a faluvégi keresztre. Ahogy a hír terjedt, egyre többen lopakodtak ki estefelé a fakereszt közelébe. Sötétedéskor a tömeg úgy nőtt a hegyoldalban, mint a szétloccsantott gyászfekete tinta: sötét folt szürke posztón. Halotti csend mindenütt, a szemek a kopottas, félig korhadt keresztre szegezve. Áhítat. A csend meg egyre sűrűbb.
Egyszer ment ki, akkor ő is látta a fényt. Valóban különös volt, éppen olyannak tűnt, ahogy mások leírták, ámbár igencsak halovány. Holdtölte-féle világosság támadt, igaz, csak a kereszt tövében. Sóhajtoztak az emberek, magukban kezdtek beszélni. Mintha hosszú életek keserűsége ömlött volna ki a hegyoldalra. Ima-hangulatú volt az est, melyben izzadtságérzetű szenvedés oldódott fel. Nem a boldogság, hanem a vágy hozta ki ide az embereket.
Akkor ébredt rá, hogy mennie kell. Ott állt az utcabeliek közt, s egyszerre minden életidegennek tűnt. Minek várnak ezek a csodára?! Sorsukat megkapták, hát hordozzák. Elmegy, s nem álmodozik többé.
Később hallotta, hogy ezután már csak két jelenés volt. A misztikus fény, ami meglátogatta a falut, idepillantva néhányszor, tekintetét immár máshová vetette. Másutt volt szükség a csodára. Mire a falu népe felocsúdott, s gondolkodóba esett, hogy miért pont e keresztre tekintett le az Úr, titokzatos üzenetet sejtetve, már vége is lett e kiválasztottságnak.
A korhadt kereszt helyébe a falu elöljárósága közadakozásból egy óriási márvány keresztet építtetett, melyre aranybetűkkel vésték fel a dátumokat, mikor tette itt tiszteletét a Jóisten.
De hiába volt az előkelő kereszt, továbbra is mindenki csak a korhadt fakeresztet látta maga előtt, a fénytől megvilágított szúette repedésekkel, a különös hangulatú, eufórikus estekkel, amikor a szomszédok összenéztek, s a szívekben sarjadni kezdett a remény.
Hirtelen elhatározásból ment el, mint azok, kik konokul úgy hiszik, hogy az álmok megélhetők. A fővárosba költözve rögtön megvette a szükséges vásznat, festéket, ecsetet, de megfelelő festőállványt nem kapott olyan könnyen.
Az első kép, amit megfestett, kiábrándítóan átlagos volt. Nem tudta visszaadni, amit belülről látott. Egy rét, tele fényjátékokkal. Giccses verzió lett belőle. Eltelt néhány hónap, mire belátta, hogy hiába az önkifejezés vágya, a festészet technikáját tanulnia kell.
A mester elég öreg volt már ahhoz, hogy értékelni tudja: őt választotta ki ezekre a különórákra. Azt hihette, utolsó kihívás ez az életében. Elé toppant egy ifjú, aki a vonatállomáson vagonokat pakolt ki, nehéz fizikai munkát vállalt, hogy fenntartsa magát, szűk kis szobában nyomorgott, csakhogy megragadja a lényeget. Őrültnek nézte-e, avagy megszállottnak? Ki tudja. Végül heti háromszor mégis a műtermébe fogadta. Honnan és hová vetődik a fény – ez a lényeg. Így mondta.
Egyre komolyabb feladatokra volt képes. Amikor megkapta az első illusztrátori munkát, a hírrel szinte berontott az öreg műtermébe. Szokatlan látvány fogadta. Az addig tevékeny, örökmozgó mester, kinek mindig ceruza vagy ecset volt a kezében, magába roskadva ült az ablak előtt.
– Elérkezett – motyogta maga elé.
– Mi? – ahogy ránézett, észrevette, hogy a földre ejtett egy könyvet.
– Elérkezett az idő, hogy búcsút mondjak a festészetnek, és feldolgozzam a naplót.
Kérdő tekintetére reagálva megeredt a nyelve. Egy komódban őrizgeti nagyapja hagyatékát… iratok, fényképek, s egy megsárgult napló. Azt mondta magának, egyszer nekiáll.
– Mi áll benne?
– Semmi különös – egy meggyötört élet. De álmot láttam.
Némi unszolásra megeredt a nyelve:
– Egy terembe léptem, ahol rég elhunyt szeretteim fogadtak a bejáratnál. Mosolyogtak, majd nagyanyám érintette meg az arcomat. Ezután rózsaszirmok foszlottak rólam. Egyre több lett belőlük, csaknem betakarta a lábam. Egy láthatatlan erő egyre beljebb vonzott, a terem belsejébe.
Hallottam a falubeli jelenésekről, talán attól indult be a fantáziám. A rózsaszirmok bársonyba vonták az arcomat – tette még hozzá.
– Azt akarja mondani, hogy elmenne oda? – csodálkozott, mert a mester eddig halvány jelét sem mutatta az ilyen dolgok iránti fogékonyságának.
– Ha megtennéd… Elkísérnél erre az útra?
Teljesen új volt ez a felállás. Mester és tanítvány, de a sorrend mintha megfordult volna ezen az utazáson. Igaz, csupán azért, mert az ő szülőfaluja volt a cél.
A mester hallani sem akart arról, hogy a családnál szálljon meg. A közeli város ódon szállodáját választotta.
Másnap a kávézóban találkoztak.
– Éjjel akarok kimenni, ne legyen ott senki.
– Nem éppen barátságos hely, a falu vége, közel az erdő. Mindenfélét suttognak…
– Felőlem bármit fecseghetnek. Oda akarok menni és kész. Félsz velem jönni? – hangja sértődött volt.
– Dehogy – hazudta.
Hogyne félt volna! Azt mondták, a jelenések abbamaradtak, s ezzel ellentétben este félelmetes árnyak vetődtek az útra. Távolabb a kereszttől, de hát arrafelé visz az út.
Éjjel egykor indultak. Az autót a falu fő utcáján hagyták. Először egymás mellett bandukoltak, aztán ő ment elöl, utána a mester. Amikor az utolsó házhoz értek, megmakacsolta magát. Már nem hazudott, tényleg félt. Elirányította a mestert. A ház közelében várakozott.
Várt és várt, lassan telt az idő. Csak nem esett baja a mesternek? Elátkozott falu… Tiszteletét teszi itt az Úr, aztán meg holmi szedett-vedett árnyak kószálnak az utakon. És különben is: mit csinál a mester a faluvégi márványkereszt tövében?
Minden bátorságát összeszedve indult el a keresésére. Vacogott a foga, az idegek harca volt ez. S ahogy haladt az erdő irányába, egyre nyugodtabb lett. Semmit, de semmit nem látott, ami ijesztő lett volna. Telihold volt. Acélszürke fényben úsztak a felhők, a fenyők ezüstruhában feszültek a hegyoldalra. Mintha csak a mester vásznára kéredzkedtek volna fel, élő modellként, hogy többet érjen a kép.
Visszanézett. A falu megannyi egyforma meseházikó. Itt minden békés, mint egy karácsonyi álom. Az idillből csak a hó vakító fénye hiányzott, noha a nyirok jobban fénylett. Egy-egy harmatcsepp, vakító világosság.
Megdöbbenve vette észre a mester görnyedt alakját. Olyan mozdulatlanul állt a márványkereszt előtt, mint a sebtében tájba rajzolt merev figura.
– Bocsáss meg, fiam! – hallotta meg az öreg sóhaját, amikor közelebb lépett.
Értetlenül meredt rá. A mester zokogni kezdett. Odament hozzá, átölelte. Szótlanul indultak el visszafelé az éjszakában.
A szállodában mindent elmondott. Kicsi volt a fi a, amikor ő megcsúszott, s egy fának hajtott az autóval. A gyerek hátul ült, s mivel nem volt lekötve a gyerekülés, kirepült. Sohasem tudja elfeledni. Halála után tönkrement a házassága, elvált, majd teljesen a festészetbe menekült.
Másnap hazaindultak. Mindketten némán ültek az autóban. Már nem voltak idegenek. Hirtelen elhatározta, hogy nem költözik vissza a faluba, a jelenések színhelyére.
Ezentúl a mester mellett marad.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. karácsonyi számában)
