Zsúfolásig tele volt a váróterem, noha Zoltán a rendelési idő vége felé érkezett. Már csak egy idős néni mellett talált helyet, aki egykedvűen nézett maga elé, és nagyokat sóhajtozott. A többiek is magukba süppedve várakoztak. Azaz csak tették volna, de – mint ahogy az a várótermekben általában lenni szokott – volt közöttük egy beszédes férfi, aki hangosan mondta a magáét. Ráadásul rögtön odafordult a frissen érkezett felé.
– Hogy vagyunk, hogy vagyunk, fiatalember?
– Műtét előtti kivizsgálásra jöttem – válaszolta Zoltán zavartan.
– Hát akkor várhatunk. Látja, sokan vannak, és lassan megy a sor. Én is az orvosokat járom, de nem tudnak rájönni, hogy mi bajom lehet – mondta a hangos, negyvenes férfi, miközben apró, zöld szemével azt leste, ki mit reagál a szövegére.
Az öreg néni sóhajtozása felerősödött.
– Baj van? – fordult hozzá kötelességszerűen, száraz hangon a beszédes.
– Egyre rosszabb – suttogta a néni.
– Mit érez? A mentősöknél voltam sofőr...
– Éget a mellkasomban.
– Pontosan hogyan?
– Nem tudom, jaj, de rossz! – a néni a szívére tette a kezét.
– Hallotta már a mennyországos viccet? – fordult ezután megint Zoltán felé a bőbeszédű. Az asszonnyal többé nem foglalkozott. Elmesélt egy viccet, a többség illedelmesen elhúzta a száját. Ha ez messze is van a kitörő nevetéstől, lám, mégis meghódította őket. Volt azonban, akinek csak egy kényszeredett mosolyra futotta.
Közben kijött végre egy beteg az orvostól, a másik pedig, aki az ajtó mellett ült, szapora léptekkel sietett be. Az öregasszony tüstént a helyére bicegett. A beszédes rosszallóan odasúgta:
– Nincs ennek semmi baja, látják, milyen szemfüles? Nyomul az ajtóhoz, hogy minél közelebb legyen. Meg akar bennünket előzni, azért jajgat. Tuti, hogy amint nyílik az ajtó, be fog surranni. Mindig vannak ilyen ügyeskedők.
Aztán pedig hangosan:
– Tudják-e, hol jobb: a pokolban vagy a mennyországban? Van erről egy viccem.
Olyan abszurdnak tűnt, hogy ő vicceket mesél, a néni meg talán mégis rosszul van, ezért Zoltán úgy döntött, hogy inkább az öreg nénit figyeli. Valaki oda is szólt az asszonynak:
– Szóljunk a doktornőnek?
Addigra azonban kinyílt az ajtó, a néni pedig felpattant, mindenkit kielőzve. A beszédes, amint csukódott az ajtó, rögtön lecsapott rá:
– Látják, tényleg csak színészkedett. Aki így felugrik, azt nem kerülgeti semmilyen rosszullét.
Mindenki hallgatott. Inkább eltűrték a kotnyelestől, hogy ízetlen vicceket mesél, minthogy ilyen kényelmetlen témát kezdjen feszegetni. Nem is illett hozzá a kritikus hangnem.
Kisvártatva a beszédes ismét hangnemet váltott, egyik vicc következett a másik után, volt köztük frappáns is. Végül elérte, hogy kikitört a hahota. A várakozók néhány percre tényleg elfeledkeztek bajaikról, kizökkentek tépelődéseikből.
A nővér – akihez valószínűleg minden behallatszott – hirtelen kitárta az ajtót, és rosszallóan rájuk szólt:
– Na de kérem, ez nem kultúrház! Maguk betegek. Tessék csendben várakozni!
A tekintetek a bűnösre szegeződtek, minden baj forrására. Ő csak megvonta a vállát, s miután becsukódott az ajtó, epésen, ám kissé halkabban jegyezte meg:
– Ha gyorsabban dolgoznának odabent, nem unná el magát az ember. Vessenek magukra!
Majd tovább beszélt, ezúttal csakugyan halkabban.
A sarokban most egy harminc körüli fiatalember szis - szent fel hangosan, miközben a térdét simogatta.
– Mi a baj?! – csattant fel a beszédes. – Nem kell megijedni, nem lesz semmi komolyabb baj!
A fiatalember megtörölte verejtékező homlokát.
– Régóta fáj a térdem, de nem jönnek rá, mitől lehet.
– Mindenki így van ezzel – legyintett a harsány páciens.
– Én már évek óta az orvosokat járom. Egyszer ezt mondanak, másszor meg azt. Nincs diagnózis. Hát én találjam ki, mi lehet a gond?!
– Félek, mert jövő héten műtétre megyek... – sóhajtotta a harmincas.
– A félelemmel ugyan nem sokra megy! Ismeri az egyszeri ember esetét, aki altatásra várt?
A poénok pufogtak, a betegek egyre inkább nem vették a lapot, csak halványan mosolyogtak. Mindenki arra vágyott, hogy túl legyen a vizsgálaton, és hazamehessen. A maguk „belépőjére” vártak. Ugyanakkor a beszédestől is szívesen megszabadultak volna.
Zoltán is így volt ezzel, mert a viccmesélő főként tőle várt igazolást a poénokra, hiszen ő, a „fiatalember” közvetlen mellette ült, neki illett leginkább mosolyogni a tréfákon. Amikor ő megjött, a beszédes már itt volt. Remélhetően most a szónok következik.
Így is történt: a nagy hangú viccmondót hamarosan behívták a rendelőbe. Csend lett. Ismét mindenki a saját kínjaival volt elfoglalva. Zoltánnak eszébe jutott, hogy mennyi dolga van délután, jó lenne hamar hazaérni, egész nap csak kivizsgálásokra jár…
Ekkor ismét kinyílt az ajtó. A beszédes teljesen megváltozva jött ki. Rá sem lehetett ismerni. Kerek és kíváncsi szemében valamiféle rettenet ült, az egész ember megtörten befelé nézett. A kabátjáért ment a fogashoz, közben halkan megjegyezte, kizárólag Zoltánnak címezve a mondatot:
– Sajnos már megvan a diagnózis.
Majd gyorsan kisurrant az ajtón. Titkával együtt nyelte el az utca. A váróteremre sűrű csend telepedett.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. szeptemberi számában)
