Jakubecz Márta: Angyal a hóban

2022. január 24., 08:33
Vajna László K.: Angyal (olaj, vászon, 100 × 130 cm, 2020)

Régóta szeretett volna naplót vezetni. Egy füzetbe átmenteni a megmagyarázhatatlant: a mindig benne égő magányt. Ez a naplóvezetési vágy szokatlan érzéseket ébresztett benne, valahányszor csak eszébe jutott.

Elindult. Megigazította a haját, olyan fiúsan rövid, hogy nem kell ide fésű, csak ujjnyi simítás.

Felment a padlásra. Fura szokás, a gyermekkorból maradt meg: ha fontos dolog előtt állt, a padláson megnyugodott. Ez volt a tettek előszobája.

A padlásajtó öreg kilincsét lenyomva mintha a múlt egy szelete tárult volna fel előtte. Kislánykorában babázni járt ide – senki sem zavarta, hangosan mondhatta a babák közti párbeszédeket. Serdülőként elbújni, hogy önmagával találkozzon, felnőtt korára pedig annyi maradt meg mindebből, hogy a fontos döntések meghozatala előtt a padláson vett mély, üdítő lélegzetet.

Alig volt itt már valami: egykét öreg babakocsi, apró, kopott játékok, lógó fülű maci, néhány kimustrált szék. A padlás atmoszférája olyan megnyugtató, helyrerázza a gondolatokat. Lezár és elindít. Folyamatokat továbbít a lélekben.

Igen, most kezdődik el… gondolatai minduntalan csak ugyanoda tértek vissza.

A padlástér most mégis más: nyáron új tetőt tetettek rá a férjével, újjáépítik a szülői házat. Az ócska kis ablak helyett új van – ha feláll az öreg székre, kileshet a padlástérről az utcára. Amint kitekintett a szűk utcára, meglepetten látta, hogy nagy pelyhekben hull a hó. S amott, a szemközti házak mögött a szántóföldek már fehér bundát öltöttek. A szomszéd szintén az udvaron bámészkodik, ő szerencsésebb, tőle közvetlenül a határra látni, őzek és nyulak kukucskálnak be a kertjébe. Többször megleste már. Milyen különös: a szomszéd az udvarából, ő meg innen, e titkos zugból figyeli ugyanazt: a téli, régen várt csodát. A fehérség átváltoztat, megbűvöl, elvarázsol, tündérivé változtatja a világot. Rege a jelenről, mese a jövőről. Csakis a kedves, boldog, mindent megszépítő jövőről. Olyan ez, mint egy májusi, virágbódulattól teljes áhítat. Illat helyett azonban fehérség és misztikus fények...

Ki kellene menni az utcára. Leszállt a székről, tenyerét önkéntelenül is a hasára tette. Mióta várta ezt a kis jövevényt! Eddig kétszer vetélt el, de most azt mondják, túl van a veszélyen. Bolond is, hogy felmászott a padlásra, s még a rozoga székre is felállt. És mégis: hirtelen rálátott a végtelenre. Mostanában, amióta új élet mocorog benne, gyakran idézi fel azokat, akik egykor, a régmúltban szerették. Elhunyt szeretteinek emléke betölti a szobát. És most kitöltik a padlástéri titkos áhítatot.

„Kislányom, ne törődj velük!” – hallja rég elhunyt édesapja hangját, aki azért vigasztalta, mert gyakran csúfolták őt szeplői miatt. Később a férjének pont ez tetszett az arcán. Igaza volt apának. „Csak aztán jól nézd meg ám azt, akihez hozzámész!” – bölcselkedett gyakran nagynénje, aki sok frázist mondott, de ő szeretett mellette üldögélni, a közelében valami biztonság, éktelen nyugalom fogta el – ezt csak a közhelyek és közmondások igazsága nyújthatja. Nagynénje köténye pedig ezekkel volt tele. A nénikének nem lehetett gyermeke, ezért őt fogadta lélekben örökbe. Mennyire sajnálta később a vetéléseknél, mintha saját sorsát látta volna megismétlődni. Kár, hogy nem érhette meg ezt a jó hírt.

Most biztosan kisfia fog születni! Megmondták az orvosok, s minden okoskodó asszony, aki csak mellette él. Ez az élet, az ő kisfia már vele marad, érzi. Egy testben két lélek, s lám, már finoman hozzáér belülről, érzi a rezdüléseit. Aprócska, leheletnyi mozgások, ott legbelül: „Anya, figyelj rám! A padlás engem is érdekel!”

A szakadt fülű maci figyel, nem hagyja itt, kimossa a kisfiának, hiszen az előbb jelezte, hogy érti a padlás lényegét. Hóna alá veszi, indul le a padlásról.

Az előszobába érve a férjével találja magát szemben. Szinte rákiált, ijedten, de a rémülete megelőzi a szavakat, ahogy a kopott macit is észreveszi. „Mit kerestél a padláson?!” Mit is? Hideg van és homály. Majd ujjong:

– Hull a hó! Képzeld, fentről láttam!

Férje, Tibor még inkább megdöbben, a rozoga székre és a domborodó hasára gondolhat, a féltve vigyázott közös Kincsre.

Nem magyarázkodik Tibornak. Csak mosolyog, de ennyit azért leszögez:

– Ő már velünk marad! A nénikém is megsúgta, onnan fentről.

Tibor nagy nehezen megnyugszik, egyszer már mesélt neki a padlásos történeteiről. Felöltözködnek, s elindulnak a hóesésben. „Csak óvatosan” – érezni, hogy folyton csak ezt mondaná. De hallgat, nem szeretné idegesíteni a túlzott aggodalommal. Átkarolja, csúszik kissé az út.

A hó egyre nagyobb pelyhekben hull, milyen ritka adomány ez mostanság az égtől! „Adjunk hálát!” – rebegné, de nem mer ezzel előhozakodni, Tibor nem hisz az ima erejében. Tiszta lelkű, jobb férjet nem találhatott volna, összetartanak a bajban, s most az örömben. A hálaadást azonban a férfi nem érti, nem tartja szükségesnek. „Névtelen keresztény”, kavarog benne, és megszorítja Tibor kezét. Szívét eltölti a hála. Arcát felemeli, a hópelyhek felolvadnak és egybemosódnak könnyeivel.

– Fiú lesz vagy lány? – szólítja meg a szomszéd utcában lakó hajléktalan. Szükséglakást adott neki a polgármester. A falubeliek gyakran visznek oda élelmet, ruhát. Összeszedhetné már magát, azóta iszik, mióta a felesége kidobta, s hazajött a városból. Meglágyulnak az arcvonásai, ahogy őrá néz, leplezetlenül és örömmel lesi domborodó hasát.

– Szerintem fiú – mormogja, mielőtt választ kaphatna. Újra végigméri őket. Olyan ez, mint két világ találkozása. A tekintetük összeakad. A borotválatlan arcon a hópelyhek meglágyítják a vonásokat. Régi emlékek támadhattak fel benne.

– Hová megy? – kérdezi a nő együttérzőn.

– Havat lapátolni – mutat az az egyik kivilágított, túldíszített házra. Újgazdagok lakják.

Elválnak útjaik, s mivel Tibor azt hiszi, szomorú és izgatott lett a találkozás miatt, biztosítja róla, holnap visz némi élelmet és meleg ruhát Rudinak. A nő bólogat, és most fedezi fel, hogy nem csak a hóesést látja. Lám, valami fény dereng, körvonalazódik amott.

– Te is látod?

– Mit?!

– Hát az angyalokat!

– Angyalok?! – Tibor ijedten az ölébe kapja. Éppen jókor, mert néhány pillanat múlva elájul.

A mentőben ocsúdik fel, mellette izgatott férje, ám ő mégsem aggódik, noha látja, hogy infúziót kap.

– Ne félj, a baba megmarad! – súgja Tibor a fülébe, és megsimogatja a haját. Kivasalták a világot, mint a hófehér lepedőt. „Nénikém, láttad az elbűvölő hóesést? Odaátról is látni az angyalokat? Vajon itt vagy-e mellettem?” Lehunyja a szemét, s maga elé képzeli a padlást. Tisztán hallja nénikéje dúdolását, ó, hiszen a kora esti dallamok közti csendben ugyanezt súgta! Akkor mégis igaz. A csend sohasem hazudik.

És az angyal? Igenis látta! Közel hozta ezt a páratlan, csak keveseknek felvillanó fényt.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)