Jancsó Péter: Éjjeli kocsikázás

2021. február 23., 08:04
Sárközy Pál: Le Clown (59 × 86 cm)

Éjszaka hazavezetni – ugyan, mi baj történhetne? Sok ember szájából hallottam már ezt a mondatot, volt köztük nagyzoló részeg és kezdő sofőr is, mindkettőt igyekszem lebeszélni a dologról. K. Róbertet nem sikerült, mivel nem is ismertem egészen addig, amíg tokától bokáig gipszben be nem tolták mellém a kórházi szobába.

Hogy én milyen okból feküdtem a losonci ispotályban, most mellékes, de annyit azért elárulhatok, hogy a dolognak van köze pár liter borhoz, egy agresszív macskához és a fekete mágiához, amiben egyébként nem hiszek.

Róbert, akivel csakhamar szóba elegyedtem, lévén már harmadik napja tartottak ott az orvosok – szerintem – teljesen indokolatlanul, nehezen oldódott fel annyira, hogy elmesélje, mi történt vele, ugyanis szemmel láthatóan maga is küzdött élményei feldolgozásával.

Csupán a nagy sokára belediktált olaszrizling hatására eredt meg a nyelve (nem igazán tudott ellenkezni, ugyebár, mivel csigák és zsinegek rögzítették végtagjait a leggroteszkebb pózba, amilyenben ember csak végezheti), de addig még előttünk állt egy lázálmoktól gyötört, átnyögött éjszaka.

Innom kell egyet abból a rizlingből, amit Jóska barátom csempészett be nekem az ablakon át, mert még most is kiver a víz a gondolattól, amikor a csikorduló szekrényajtó hangjában felfedezem Róbert kántálását – nyíkvrag, nem is: nyíííííkvrg. Meg kellene olajozni azt a vacakot.

Szóval megitta a bort – mi baj történhetne? –, amitől egy kissé megenyhült a tekintete, és egy sóhajjal jelezte, hogy elhatározásra jutott. Nem kellett kérdeznem, magától mondott el mindent, hiszen már második napja nyaggattam miatta. Krákogott egyet, megköszörülte a torkát, tekintete vizenyős lett és a távolba meredt, ami konkrétan a felette pislákoló lámpa neon fénycsövéig tartott.

„Egy koncerten voltam, rockkoncerten. A barátaim lemezbemutatót tartottak falujuk kultúrházában. Egyedül mentem, mert nálunk senki sem hallgat ilyen zenét. Beültem apám Zsigulijába, levezettem az alig húszperces utat. Jó kis koncert volt, húzós, ízes zenét toltak. Aztán Siki, a gitáros azt mondta, hogy mivel kevés daluk van, de nem akarnak senkit sem csalódottan hazaküldeni félórás koncert után, visszafelé is eljátszották a dalokat. Nevetgéltünk rajta, de még úgy is jók voltak a számok, és esküszöm, tényleg hangról hangra lejátszottak mindent visszafelé is. Még azt is bekiabálta valaki, hogy ez sátánizmus, persze jót nevetett a közönség.

Aztán véget ért a koncert, és elindultunk hazafelé. Én is beültem az autóba – mi baj lehet abból, ha éjjel hazavezetek?

Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Már negyedórája nyomtam a gázt, de csak nem értem ki a faluból, mintha folyton körbe-körbe araszoltam volna az utcákon. Kezdtem kissé megijedni, aztán a telefonomban elővarázsoltam a GPS-t, ami megnyugtatóan kijelölte az utat, huszonkét perc múlva otthon leszek. De újabb huszonkét perc múlva sem sikerült elhagynom a falut. Lehúzódtam, hogy felhívjam valamelyik ismerősömet.

Hirtelen kinyílt az ajtó, és egy bohócruhás ürge ült be mellém. Majdnem összecsináltam magam! Próbáltam menekülni, de abban a vén roncsban mindig elromlik valami, most épp az ajtó ragadt be. Mi a fenét csinál itt egy bohóc? Jól emlékeztem a netet elárasztó gyilkos bohócos videókra, a hideg futkosott a hátamon.

– Hajts! – suttogta anélkül, hogy rám nézett volna.

Remegő kézzel startoltam. Kerregés, kopogás a motorház felől, de végül csak feldörmögött a szovjet gépipar büszkesége.

– Merre menjek? – kérdeztem, miközben reszketve, görcsösen kapaszkodtam a volánba, csak hogy össze ne csússzak a félelemtől.

Nem méltatott válaszra, így kuplung le, egyesbe be, kuplung fel, és elindultunk előre. Szinte felkiáltottam örömömben, és majdnem öklöztem is egyet a levegőbe, amikor elsuhantunk (na jó, ez azért erős túlzás, inkább:) eldöcögtünk a falu végét jelző tábla mellett. Most jöhetett az autókázás a setét erdőn keresztül – egy baltás gyilkos bohóccal az anyósülésen.

Életemben nem imádkoztam még azért, hogy lemeszeljenek a rendőrök, most szinte bármire hajlandó lettem volna, hogy felhívjam magamra egy járőrkocsi figyelmét, de se a jard, se más jármű nem volt az úton. Hirtelen azon kaptam magam, hogy fel-le kapcsolgatom az autó fényszóróit, mert nem látok semmit, akkora sötétség vesz körbe bennünket.

– Meg kellene állnom... ellenőrizni… a fényszórókat – kockáztattam meg.

A bohóc nem válaszolt, én meg jobbnak láttam nem felbőszíteni. Mégis mit tehettem volna? Megállok a kihalt úton, és beszaladok a sűrű éjszakában egy sötét erdőbe? Nem, inkább megyek az orrom után, aztán a faluban a polgármester házához hajtok, és ott addig nyomom a dudát, amíg ki nem jön. Addig csak nem öl meg ez az őrült – morfondíroztam.

– Állj! – suttogta a bohóc ellentmondást nem tűrő hangon.

– Van egy kis félretett pénzem, új a telefonom, mindent vihetsz, csak ne bánts – fogtam könyörgőre. Ekkor zúgást hallottam. Hála Istennek, jön valaki! De nem valaki jött, hanem őzek tűntek fel a fényszórók sápadt fényében, és széles sávban átvágtak előttünk az úton. Ha ezt a csordát elkapjuk, pozdorjává törik az autót, és tényleg csak a cafatjainkat szedik ki az roncsok alól. Hosszú másodpercekig tartott, amire az összes vad átszaladt a túloldalra.

– Hajts!

Már meg sem lepődtem a rekedt suttogáson, engedelmeskedtem. Furcsa érzések kavarogtak bennem a potyautassal kapcsolatban. Talán mégsem akar megölni? Óvatosan vezettem tovább, minden fa és bokor mögött az őzek megcsillanó szemét kerestem, de szerencsére több állattal már nem találkoztunk.

Kisvártatva a szülőfalum határába értünk. Nem tettem még le a tervemről, és a polgármester utcája felé vettem az irányt, amikor a bohóc rám üvöltött:

– Haza!

Ijedtemben végig jobbra indexelve vezettem hazáig. Beálltam az udvarba a garázs elé. Rettegtem, mit fog tenni a családommal ez az őrült, de… A fickó egyszer csak eltűnt. Gyorsan kiugrottam a csodás gyógyuláson átesett, ezúttal probléma nélkül nyíló ajtón. Az udvaron nem volt senki, az utcai lámpa fényében biztosan láttam volna, ha van ott valaki.

Értetlenül meredtem magam elé, de azért gyakran hátrafordultam, amíg bezártam a kaput, nehogy onnan lepjen meg előbbi hívatlan utasom. Felsóhajtottam, amikor kattant a zár a vaskapun, és elindultam a lépcsőnk felé.

– Na, csá! – hallottam ismét azt a félelmetes hangot. Rémületemben megcsúsztam, és alaposan összetörtem magam a lépcsőn.”

Róbert itt abbahagyta a beszámolóját, és zavartan pislantott rám, gondolván, úgysem hiszem el, amit mondott. De én nem kételkedtem a szavaiban. Szerencsésnek neveztem őt, hiszen rosszabbul is járhatott volna. Igen, mondta, például, ha a polgármester házához hajt, mert egy meteorit telibe találta a kocsibeállójukat azon az éjszakán. A kiérkező rendőrök és mentősök hozták be őt is a kórházba.

– Azon az éjjelen többször is meghalhattam volna – mondta Róbert a könnyeivel küszködve –, végül csak összetörtem magam.

– Hát – kortyoltam bele a boromba –, akinek egy bohóc az őrangyala…

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. februári számában)