Egész délután a síromat ástam.
A déli harangszó után beállt csendben kinyitottam a szekrényem, felvettem a legszebb öltönyömet, gondosan megigazítottam a nyakkendőmet, majd lementem a pincébe, és megkerestem a rozsdás ásót. Elégedetten léptem ki a napfényre, végignéztem az utcán, balra vagy jobbra induljak-e. Végül ásóval a vállamon elindultam, magam sem tudva, merre. Az utcánk nem túl hosszú, mégis alig ismer valaki, azonban ma mind megjegyeztek maguknak: és jött az a fekete öltönyös pali ásóval a vállán. Csak nézett maga elé, nem szólt senkihez. Olyan lehettem, mint egy oda nem illő folt a festmény szélén. Az emberek zavartan kapták el rólam a tekintetüket.
Az utcánkból kitérve véletlenszerűen választottam meg, merre menjek tovább. Minden sarkon automatikusan vitt tovább a lábam, mérlegelésnek a legkisebb esélyt sem adva. Órákon át mentem anélkül, hogy bárki is megszólított vagy megállított volna. Közben valahogy elsétáltam városunk minden nevezetessége mellett: a főtéri impozáns városháza előtt, vele szemben az Óratorony mellett, de még a várba is felvitt a lábam, hogy betérjek az ódon katedrálisba. Onnan a Királynő kertjébe kerültem. Láttam a padokat, ahol szerelmeimet csókolgattam, láttam a hókupacot, amiben a borsmentapálinkát hűtöttük egy márciusi napon, láttam magamat a barátaimmal focizni a hóviharban. A parkon túl egyszer még magamnak is szembe jöttem ásóval a vállamon.
Aztán magam mögött hagyott a város rohanása, egy dombon baktattam felfelé, valahol a távolban még csak négyet kondult a harang. Erdő, mező, domb, völgy, hegy, újabb erdő. Ott aztán az egyik domb tetején álltam meg, ami a körülötte lévő hatalmas lucfenyők között meglapulva olyan volt, mint egy szerzetes fején a tozúra. Levetettem a zakómat, meglazítottam a nyakkendőmet.
Ásni kezdtem.
Órákon át ástam delejes szenvedéllyel. Egy idő után elhalt a madárcsicsergés, megnyúltak az árnyékok. A gödör egyre mélyült. Előbb derékig, majd a vállamig ért. Akkor hagytam abba az ásást, amikor már épp csak elértem a sírom peremét. Kimásztam, és gondosan magamra öltöttem ünnepi öltözékem. Viszszamásztam a nyirkos gödörbe, és lefeküdtem. Egy bagoly sóhajtozott fölöttem, értetlen huhogással adva tudtomra rosszallását.
Csukott szemmel, mozdulatlanul feküdtem ott néhány örökkévalóságon át. A lassan múló percekből eonok lettek, mialatt civilizációk virágoztak fel és buktak el rothadt húsuk imádatában. A nyelv megváltozott, felismerhetetlen, kétségbeejtően idegenné lett. Aztán eltűnt, mintha sohasem lett volna, hogy egy új nyelvnek adjon helyet.
A csillagképek vad táncba kezdtek az égbolton: szétestek és új konstellációkat hoztak létre. A túlvilági csendbe belerondító szarvasbőgés adta a kakofón muzsikát őrült boleró táncukhoz. A világra közben rátörő jégkorszakokat a sivatagok pokoli hősége váltotta. Én többször is meghaltam, mégis végig életben voltam, zsigereim önmagukat falták fel, hogy megszülhessék saját magukat. A csontjaim kívül kerültek a testemen. Cseppfolyóssá váltam, plazmává, légneművé. A haldokló élet enyészetet köpött a világra.
Az évezredek vad száguldása lassulni kezdett. A csillagok másnaposan vánszorogtak viszsza az általam ismert helyükre.
Megvirradt.
Kimásztam a sírból, és hazamentem.
Egy élet várt rám.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában.)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.