Jancsó Péter: Séta

2020. szeptember 27., 09:19
Kuti Dénes: Sírhant (olaj, vászon, 120 × 100 cm, 1983)

Egész délután a síromat ástam.

A déli harangszó után beállt csendben kinyitottam a szekrényem, felvettem a legszebb öltönyömet, gondosan megigazítottam a nyakkendőmet, majd lementem a pincébe, és megkerestem a rozsdás ásót. Elégedetten léptem ki a napfényre, végignéztem az utcán, balra vagy jobbra induljak-e. Végül ásóval a vállamon elindultam, magam sem tudva, merre. Az utcánk nem túl hosszú, mégis alig ismer valaki, azonban ma mind megjegyeztek maguknak: és jött az a fekete öltönyös pali ásóval a vállán. Csak nézett maga elé, nem szólt senkihez. Olyan lehettem, mint egy oda nem illő folt a festmény szélén. Az emberek zavartan kapták el rólam a tekintetüket.

Az utcánkból kitérve véletlenszerűen választottam meg, merre menjek tovább. Minden sarkon automatikusan vitt tovább a lábam, mérlegelésnek a legkisebb esélyt sem adva. Órákon át mentem anélkül, hogy bárki is megszólított vagy megállított volna. Közben valahogy elsétáltam városunk minden nevezetessége mellett: a főtéri impozáns városháza előtt, vele szemben az Óratorony mellett, de még a várba is felvitt a lábam, hogy betérjek az ódon katedrálisba. Onnan a Királynő kertjébe kerültem. Láttam a padokat, ahol szerelmeimet csókolgattam, láttam a hókupacot, amiben a borsmentapálinkát hűtöttük egy márciusi napon, láttam magamat a barátaimmal focizni a hóviharban. A parkon túl egyszer még magamnak is szembe jöttem ásóval a vállamon.

Aztán magam mögött hagyott a város rohanása, egy dombon baktattam felfelé, valahol a távolban még csak négyet kondult a harang. Erdő, mező, domb, völgy, hegy, újabb erdő. Ott aztán az egyik domb tetején álltam meg, ami a körülötte lévő hatalmas lucfenyők között meglapulva olyan volt, mint egy szerzetes fején a tozúra. Levetettem a zakómat, meglazítottam a nyakkendőmet.

Ásni kezdtem.

Órákon át ástam delejes szenvedéllyel. Egy idő után elhalt a madárcsicsergés, megnyúltak az árnyékok. A gödör egyre mélyült. Előbb derékig, majd a vállamig ért. Akkor hagytam abba az ásást, amikor már épp csak elértem a sírom peremét. Kimásztam, és gondosan magamra öltöttem ünnepi öltözékem. Viszszamásztam a nyirkos gödörbe, és lefeküdtem. Egy bagoly sóhajtozott fölöttem, értetlen huhogással adva tudtomra rosszallását.

Csukott szemmel, mozdulatlanul feküdtem ott néhány örökkévalóságon át. A lassan múló percekből eonok lettek, mialatt civilizációk virágoztak fel és buktak el rothadt húsuk imádatában. A nyelv megváltozott, felismerhetetlen, kétségbeejtően idegenné lett. Aztán eltűnt, mintha sohasem lett volna, hogy egy új nyelvnek adjon helyet.

A csillagképek vad táncba kezdtek az égbolton: szétestek és új konstellációkat hoztak létre. A túlvilági csendbe belerondító szarvasbőgés adta a kakofón muzsikát őrült boleró táncukhoz. A világra közben rátörő jégkorszakokat a sivatagok pokoli hősége váltotta. Én többször is meghaltam, mégis végig életben voltam, zsigereim önmagukat falták fel, hogy megszülhessék saját magukat. A csontjaim kívül kerültek a testemen. Cseppfolyóssá váltam, plazmává, légneművé. A haldokló élet enyészetet köpött a világra.

Az évezredek vad száguldása lassulni kezdett. A csillagok másnaposan vánszorogtak viszsza az általam ismert helyükre.

Megvirradt.

Kimásztam a sírból, és hazamentem.

Egy élet várt rám.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában.)