Felbolydult a világ. Hajnalban fémes csikorgásra, érces nyikorgásra, motorbúgásra és heves kutyaugatásra ébredt. Pont a születésnapján. Úgy tervezte, hogy bográcsozással ünnepli ezt a napot. Az ötvenhatodikat. Meghívta a barátait. Már két hete csak ezen járt az esze. Hogy mindenki eljön. Dani, a történelemtanár, aki az úri világból itt felejtett, elegáns kéztartással fogta a cigarettáját, és a párttitkár rosszallása ellenére is csökönyösen kézcsókkal köszöntötte a hölgyeket. Még Icust, a fizikatanárt is, akitől amúgy mindenki tartott, mert köztudomású volt róla, hogy rendőrségi besúgó. Icusnak pontosan ezért volt tekintélye. Mert mindenki jóban akart vele lenni. Még a tejboltban is előre köszöntek neki a népek. Csak a fejkendős Mariska néni nézett rá megvető tekintettel. Amikor meg Icus kiment a tejboltból, Mariska néni mindig keresztet vetett utána. Bár Mariska néni a Terka fekete macskája láttán is keresztet szokott vetni. A rontás ellen! – mondogatta. A bográcsozásra meghívta a plébánost is, mert az utóbbi időben már szóba mertek állni vele a népek, hiszen szabadon mehetett mindenki a templomba. A plébánost tényleg szerette. Szép szavú, bölcs szentbeszédeket tartott, a fiúkkal pedig minden este focizott a plébániakertben. Mert már ezt is lehetett. Focizni. A pappal. A plébániakertben.
Január óta, hogy Prágában Dubček lett az új első titkár, itt, a faluban is minden szabadabb lett. Már verseket is lehetett írni. Magyarul! Nem is tudta, hogy Dani egy költő, és hogy annak idején, még a magyaridőkben, vagy ahogyan a háború óta hívják, a fasiszta megszállás éveiben, egy kassai lap több versét is lehozta. Benešék alatt azonban Dani is elnémult. Mert akkor nem csak a magyar verseket, de még a magyar szót is tiltották. És Dani mindkettőt magába fojtotta. Akkor kezdett csak oldódni Dani lelke, amikor néhány évvel ezelőtt megnyitották a háború után bezárt Szent János Római Katolikus Elemi Iskolát. Persze más néven, mert ez itt már újra Csehszlovákia, és ez az ország a szocializmust építi, úgyhogy az iskolát egyszerűen csak így hívták: Základná deväťročná škola. De mégis: itt, az iskolában már újra magyarul tanulhattak a magyar gyermekek. Most meg már ott focizhatnak a templomkertben a pappal. És amikor szögletre gurul a labda, nyugodtan azt kiálthatják, hogy „hlupi”! Csak a papjuk szól olyankor rájuk, hogy azért ez már mégse, de más nem történik. Csak egy enyhe fejcsóválás. És a bográcsozásra meghívta a Nellit is, felesége legjobb barátnőjét. De most még csak át sem tudna menni hozzá, mert szemben, az út túloldalán lakik. És az úton, a kövesúton, katonai teherautók végeláthatatlan sora halad Észak felé.
Magyar katonák. Ezt egyből tudta. Az egyenruhákból és a teherautók rendszámából. Meg abból is, hogy nem mindegyik teherautó katonai. Jó néhánynak az oldalán hatalmas „TEFU” felirat virít. Az unokatestvére a TEFU-nál dolgozik, Győrben. Innen tudta, hogy ez azt jelenti: Teherfuvarozás. Egy magyarbóli állami vállalat neve. Az unokatestvére is itt lakott a faluban, mindjárt a templomkert mögött, de a háború után a komiszár az egész családja nevét felírta a kitelepítendők listájára és menniük kellett. Most Győrben élnek. A házukba egy szlovák kolonista családot költöztettek, valahonnan Nyitra fölül, földjüket pedig beolvasztották a közösbe.
Az út mellett szép lassan összegyűlt az egész falu. Az emberek a teherautók által felvert porfellegben némán nézték a tovagördülő magyar katonákat, amint masszív tömbben haladnak Észak felé. Senki sem kiáltott rájuk. Még csak nem is intettek feléjük. Csöndben nézték a katonákkal zsúfolt teherautókat, amint mennek, Észak felé.
Észak felé, mint Horthy katonái, egykoron.
Emlékezett.
Mert azt is átélte.
Harminc éve.
1938-ban.
Akkor Komáromban élt. Neki Komárom mindörökre megmaradt Komáromnak, bárhogy is hívta a Trianon utáni új állam.
Emlékezett.
Akkor már második napja érvényben volt a kijárási tilalom. Kihalt városnak tűnt Komárom. Az emberek bezárkóztak lakásaikba, az ajtókat, kapukat kulcsra zárták, hogy a nyomozók, a csendőrök, vagy a katonai rendőrök még véletlenül se ronthassanak be az otthonaikba, hogy a hazatérés előtti utolsó nap gyötrelmeit és kínzó várakozását valahogy békében tudják átvészelni. Mert igenis akkor, 1938-ban így gondolta Komárom népe: HAZATÉRÉS.
Emlékezett: az ablakokat vastag sötétítő függönyök takarták, fény sehol sem szűrődött ki, csak a kéményekből felszálló füstcsíkok jelezték, hogy a várost mégsem hagyták el lakói. A borongós, nyirkos, hideg reggelt nem tudta felmelegíteni a Nap gyenge ereje. A szélesen hömpölygő Duna túlpartján elterülő déli testvérváros felől halkan, alig hallhatóan egy légoltalmi sziréna hangjait hozta magával a meg-megújuló erővel támadó szél.
Két kürtös kíséretében egy magyar őrnagy gyalogolt az Erzsébet híd közepén. Parlamenterek voltak.
Határozottan, fürgén lépkedtek, mégsem siettek. Mozdulataikban a kapkodásnak még csak a nyomát sem lehetett látni. Amikor a Duna közepére értek, az Ó-komáromi hídfőt vigyázó cseh katonák résnyire nyitották a hidat keresztben lezáró spanyol drótbakot. A parlamenterek nem sokkal később odaértek. Néhány lépéssel a szögesdrótakadály előtt megálltak. Két katona kíséretében ekkor eléjük lépett egy cseh őrnagy. A tisztek úgy néztek hűvös tekintettel egymásra, mintha ölni készülnének. Mégsem rántották ki a fegyvereiket, inkább csak álltak, és farkaszszemet néztek egymással.
Hosszúnak tűnő pillanatokon keresztül.
Aztán tisztelegtek. Kísérőik erre szobormerev vigyázzállásba vágták magukat. A cseh őrnagy intett a kezével, hogy a magyarok kövessék, és szó nélkül sarkon fordult. Mindnyájan átléptek a drótakadály vékonyka nyílásán, és beszálltak abba az éjfekete autóba, amelyik járó motorral várakozott a szögesdrótok túlvégén. Az autó meg sem állt a régi Vármegyeházáig. A cseh őrnagy bevezette a magyar parlamentereket az épületbe, hogy a díszteremben a Cseh-Szlovák állam nevében a Magyar Királyság részére hivatalosan is átadja Komáromot.
Pontban tizenegykor léptek ki az épület kapuján.
A magyar őrnagy és a kíséretében lévő két kürtös beszállt az éjfekete autóba, s az visszatért a hídhoz. A cseh katonák akkor már nem álltak a feljárónál.
Hírük-hamvuk sem volt.
A szögesdrótok között magányosan fütyült a szél.
A két magyar kürtös megállt az út közepén, és teli tüdővel nekifogott az ébresztő kürtjelének. Nem tudták végigjátszani, mert szinte már az első hangokra megszólaltak a közeli hajógyár légoltalmi szirénái. Aztán egy másik gyár szirénái is. Pillanatokon belül felbúgott az összes komáromi gyár szirénája. És megszólaltak a harangok is, a város összes templomának összes harangja. És a hangorkán jelére kitárultak az ajtók és a kapuk, és a város lakossága a lefüggönyözött ablakú házakból kizúdult a napfényre. Megteltek az utcák, a terek, az emberek pedig őrjöngve kiabáltak, éljeneztek, ölelték egymást és sírtak, és azt kiabálták, hogy „Végre!” „Itt a szabadság!”, és kiabáltak még mindenféle, szinte érthetetlen szavakat is, amiket csak a szájukon az öröm és a szabadság első, mámoros pillanataiban ki tudtak ejteni. A hídon pedig megjelent a Magyar Királyi Honvédség első alakulata, egy utászszázad, hogy szétszedje és eltakarítsa az akadályokat. A katonák nem bíbelődtek sokat, egyszerűen a Dunába lökték a spanyol drótbakokat, a kifeszített szögesdót tekercseket, a betonból készített tankcsapdákat, a farönkökből ácsolt akadályokat, és a vámház mellett, az Erzsébet híd feljárójának megtisztított útvonala mentén kétoldalt díszőrséget formáztak. Ekkor indultak meg a déli testvérvárosból a honvédség végeláthatatlan menetoszlopai.
Az emberek virágesővel fogadták az Erzsébet hídról a városba lépő katonákat. Egy szempillantás alatt lobogódíszbe öltözött az őrjöngve ünneplő Komárom. Mintha húsz éven keresztül vigyázták volna, s most csak elővették a rejtekből, úgy került minden kapualjba, minden ablakba és kirakatba egy-egy nemzeti színű zászló, pánt vagy szalag. És tényleg. Húsz éven keresztül óvták, vigyázták a piros-fehér-zöld színű lobogót, nem törődtek azzal, hogy börtön járt a rejtegetéséért, nem égették el, nem dobták el, legfeljebb jól elrejtették valahol. Olyan helyen, ahonnan elő lehetett venni. És most elővették. Húsz év után. A nemzeti színű zászlók sűrű hada valósággal elborította a házak falait. Még csak most mentek el a csehek, és máris elfelejtették őket, hiszen az öröm pillanatában ki gondol a búra? Az ablakok tárva-nyitva, a sötétítő függönyök mosolygó arcú lányoknak és fiúknak, időseknek és gyerekeknek adták át helyüket, akik virágokat dobáltak az utca kövére. A házak ablakaiból úgy hullottak a virágok, mintha az égből potyognának, mintha a Nap könnycseppjei lennének. A virágok pedig az út kövére estek, hogy a honvédség bevonuló katonái szirmokon keresztül meneteljenek Észak felé, Érsekújvár és az azon túli demarkációs vonal irányába.
Visszazökkent a jelenbe.
Nézte, nézte, hosszasan nézte a kövesút porát felverő magyar katonai oszlopot. Nem volt zászló. Semmi sem volt. Csak a katonák, az idegen katonák. Kik ezek? Miért jöttek? Mit hoztak magukkal és mit visznek el, ha majd egyszer elmennek? Megszállók? Felszabadítók?
Nem tudta a választ. Csak azt tudta, hogy ezek az idegenek, ezek magyarok. Épp úgy, mint ő és itt, a faluban mindenki. Egy nyelvet beszélnek, egy nép fiai. És mégis… Tudta, érezte, félve rettegte, hogy amikor a bevonulók egyszer majd elmennek, magukkal viszik a frissen elnyert szabadságukat. Dani verseit, a plébános szentbeszédeit. Meg a focizást, a templomkertben. Talán csak, ha a „Hlupi!” marad utánuk.
Felbolydult a világ.
Semmit sem értett belőle.
Csak félve tekintett a jövőbe. És elfelejtette, hogy aznapra bográcsozásra hívta a barátait. A születésnapjára. Az ötvenhatodikra.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. augusztusi számában)
