Emlékszel?
Azon a nyáron még ki tudtál ülni a teraszra. Szokott erélyeddel visszautasítottad a botot. Még mit nem! Szétvetett lábbal, keményen álltál meg a megkopott küszöbön. Megkapaszkodtál előbb az ajtófélfában, aztán a manzárd lépcsőfeljárójának vaskorlátjában.
S most? Olyan messze még az asztal az öblös teraszszékekkel.
Nyújtom a kezem, erélyesen intesz: Nem!
Közelebb húzom az egyik széket.
Kinyúlsz, erőlködve, szinte karmolva megkapaszkodsz benne. Megvan! Utánahúzod lassan a lábadat. Végre kiegyenesedhetsz. Halványan, diadalmasan mosolyogsz. „Látod?” Körbefuttatod a karfán a kezedet, egy kis evickélés, s már benne is ülsz.
A szék elé húzom az asztalt.
Kormos, a pár hetes cica rögtön rátelepszik. Várom, hogy ráripakodj: „Sicc, te!”, hisz ki nem állhatod a macskákat, kutyákat. Azoknak nálatok gyermekkorodban is mindig az udvar végében volt a helyük. De most tenyered rásimul a kis állat selymes hátára. Kormos rögtön dörgölőzni kezd.
Kihozom a feketekávét, mellé külön bögrében a langyos tejet. Akkurátusan felöntöd a csészédet. Kortyintasz belőle, majd ismét hozzátöltesz. Megszeretted a tejet.
Kormos érdeklődve szaglászik, pedig nem issza a tejet.
– Te, ez mindjárt beleiszik!
– Már reggelizett. Vesét.
A macskát az asztal sarkába penderítem. Elnyúlik, mosakodni kezd. Élvezettel rágogatja, „manikűrözi” a körmeit.
– Mindjárt hozom a reggelit.
Tálcára halmozom a külön kistányérokra porciózott, kockákra vágott sajtot, kétféle szalámit, kenyeret, paprikát, paradicsomot. A macskát az ölembe veszem, de le is ugrik, eltűnik a kert bokrai között.
Emlékszel?
Aznap éjjel vihar támadt. Csattogott, villámlott, vészesen zörömböltek a redőnyök, valahol döngött, fülsértően ki-be csapódott egy nyitva felejtett vagy szél kitépte kapu. Te nem hallottál ebből semmit, békésen aludtál. Akkoriban már egyre gyengébben hallottál. A tévé hangja is, harsány képei is zavartak. Csak a híreket hallgattad meg, de azt olyan hangerővel, hogy behajtottam az ablaktáblákat. Mit gondolnak rólunk a szomszédok? Kérésedre mégis egyre közelebb kellett húznom székedet a képernyőhöz.
– Nem tudnád egy kicsi jobban felerősíteni a hangot? – kérdezted meg többször is, pedig jobban már nem lehetett. Engem pedig megkérdezett a tévéjavító, akit egyre gyakrabban ki kellett már hívni a túlságosan felerősített hang okozta tévémeghibásodások miatt:
– Maga hol szokott olyankor lenni, amikor így ordít a készülék?
– Hol lennék? Itt. Nekem kell beigazítanom, ki- és bekapcsolnom. Meg hát én is hallgatom.
– No, akkor maga is előbb-utóbb megsüketül…
Egyik este hatalmas vihar támadt, sok helyütt borsónyi, néhol, állítólag, teniszlabda nagyságú jégveréssel.
Emlékszel?
Amikor másnap kitámogattalak a teraszra, volt mit látnunk: a hatalmas meggyfánk kettéhasadt, de úgy, hogy egy hatalmas ága átnyúlt a szomszéd portát tőlünk elválasztó magas téglakerítésre, rengeteg gyümölccsel teli ága szinte beborította az udvarukat.
Elhűlve bámultuk.
Aztán telefonáltam Damjannak, a szomszédnak, beszéljük meg, mit lehetne tenni. Először is: a meggyet szedjék le minél gyorsabban a gyerekeknek. Nagyon szép, nagy szemű, kemény húsú gyümölcs, kár lenne veszni hagyni.
Damjan készségesen átjött. Szörnyülködött, de megértő volt. Megígérte, munka után átjön, és a villanyfűrészével lenyesi az egész letört jobb oldali főágat. Anélkül ők sem tudnak mozogni az udvarukon.
– Persze a levágott ágakat is tartsa meg, jók lesznek a kinti sütögetőjükhöz tüzelőnek – biztattam.
Elfogadta, segített nálunk is eltakarítani a nagyját. Csoda, milyen remek kis masina az a villanyfűrész. Persze a pálinkát is megértően a kabátzsebébe dugta, mialatt én mutatóujjamat a számhoz emeltem.
Emlékszel?
A hatalmas fa ép része állva maradt! Kettévált törzzsel, könyvborítóként szétmeredő vastag, „kettényílt” hánccsal is sudáron meredt az égnek, és zöldellt tovább a világnak. A meggyét is – már amit az alacsonyabb ágakról elértünk belőlük – még sokáig eszegettük. Jó volt a termés abban az évben. A többit a madarak lakmározták be. Talán soha annyi madár nem lepte be, szállta meg a fáinkat, mint abban az esztendőben. Csiviteltek, hancúroztak, röpdöstek. A macskáink vadul futkároztak az udvaron, felmeredt nyakkal lesték őket, de túl magasan csapkodott a szárnyuk.
Aztán lassan, fokozatosan csend lett, kívül és belül.
Elállt a szél, az eső, elszállt a meleg, elhallgatott a tévé.
Csak a falra akasztott infúzió csepegett lassan beléd, és a megtelt katéterből eresztettem ki időről időre a vödörbe a bent lévőt. Egyre kevesebbet. Egyre kevesebb ment be beléd és jött ki belőled.
Emlékszel?
A dívány szélére még ki tudtál ülni. A hátadat nagypárnákkal, összegöngyölt paplanokkal támasztottuk ki, s te az eléd tolt asztalka tálcájáról eszegettél. Már nem kívántad sem a sajtot, sem a szalámis, sonkás, vajas „katonákat”. Nehezedre esett a nyelés, a rágás. Kaptam magtalan, nagy szemű, vékony héjú, állítólag olasz szőlőt, azt szeretted. Leszemeztem a fürtöket, úgy tettem eléd, azokból válogattál. „Ez jó” – mondtad. Aztán észrevettem, hogy már melléjük nyúlsz, nem találod őket. Egyenként az ujjaidhoz tologattam a legszebbjét.
Később már az sem ment. Orvosi tanácsra a patikában fecskendőket vásároltam. Egyet a sűrű erőlevesnek, egyet a tejnek, a víznek. Kálmán egyre biztatott, hogy több vizet itassunk veled, mert még kiszáradsz. Bal kezemmel keményen, görcsösen az ágykeretbe kapaszkodva, jobb karommal átöleltelek, hátradöntöttem a fejed, s Kálmán nagy türelemmel, szakértelemmel csepegtetett, spriccelt fáradhatatlanul. Egyenesen, pontosan a szájüreged közepébe, hogy ne a pizsamádra cseppenjen már az a pár csepp. Nem ő fáradt bele, hanem te.
– Aludni szeretnék. Aludni! Hagyjatok végre aludni. Olyan jó… Nem hiszitek el, milyen jó… aludni, aludni…
Tavasszal ismét kizöldellt, kivirágzott a meggyfánk. Szétnyílt törzzsel, szárnyként kiterjesztett hánccsal. Élt és virágzott.
Te ezt már nem láttad. Nem mehettél már ki a teraszra. Üres maradt a széked, Kormos is hiába kellette magát az asztalon. Elmaradt a kávézó társa.
Hanem a fával valami történt.
A belsejében, a hatalmas, rozsdaszínű üregben valami „születőben” volt.
Gyanakodva, hitetlenkedve figyeltem.
Valami növekvőben volt ott az üregben!
Szokásommá vált, hogy nagy magányomban továbbra is veled beszéljem meg a dolgokat.
– Mit gondolsz: lehetséges, hogy ott belül… ott legbelül… egy új fa sarjad, növekszik benne?
És valóban: a szétnyílt törzsben egyre kivehetőbbé vált egy új fakezdemény. Egyelőre szürke volt, hajlékony és vékony héjú. De fa volt. Élő fa.
Furcsa érzésem támadt. Mindig rajongtál a növényekért. Elsősorban a fákért. Növényvédő szereket kerestél és találtál számukra, ha betegség kínozta őket. Ápoltad, kenegetted, bekötözted, permetezted, gyógyítottad őket. Imádtad a fáidat! Megborzongtam. Lehetséges, hogy amikor „az” történt a meggyfánkkal: amikor majdnem meghalt… Te költöztél beléje, s most belülről istápolod, erőt lehelsz belé? Lehetséges volna, hogy ott a fánk mélyében most… Te születsz ujjá?
Azóta minden évben remegve várom a tavaszt. Mihelyt eltakarodik a hó, kibotorkálok a kertbe, és dobogó szívvel figyelem a fát. Mennyit nőtt a régi fatörzsben az új kis fa?
Mert nő. Határozottan és cáfolhatatlanul.
Már félméteres.
Már egyméteres.
Másfél méteres, te jó ég!
Már nem is lehet szemmel kísérni, hisz belülről nő, az élő fa belsejében, amely továbbra is él, virul, minden tavasszal kizöldül, kivirágzik, és termést is hoz!
Néha zsámolyt cipelek a fa odva elé, ráülök, benyúlok a „méhébe”, és megsimogatom az új kis fát, amely már együtt nő a régivel. Az anyafával. A magasban már nem is tudom felismerni, az új, frissen zöldellő lombok közül melyik kié. Melyiküké? Együtt nőnek, szép szimbiózisban.
– Szervusz – mondom neki. – Hogy vagy? Ugye, te vagy az? Benne születtél újjá, és ismét élsz. Ugye, ismét élsz?
Mostanában, ha meglocsolom a virágoskertet, a gyümölcsfák tövét is jól, bőségesen meglocsolom, amit azelőtt sosem tettem.
Azt akarom, hogy élj. Hogy tovább élj! Nekem.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)
A szeretetszkenner kíméletlen őszinteséggel tárta az emberek elé ingyen és bérmentve a valóságot. Volt olyan, aki valóban betegen jött az SZTK-ba, de a szereretszkenner úgy beolvasott neki, hogy inkább eloldalgott, és öngyógyításba kezdett. Egyszer Kiss Jolán hallotta, amint hajnalban Molnár igazgató úrnak is megmondta a magáét.
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.