Jódal Rózsa: A LÁ hang

Két napig vajúdott az anyám. Azt mesélik, jajgatásától az egész szomszédság nem aludt, nem nyugodott. Az idegbajos Mári néni rohamot kapott tőle. Akkoriban még otthon szültek az asszonyok. Azt is mondogatják, hogy valósággal szétfeszítettem, szétszaggattam az anyámat, mire nagy nehezen ki tudtak belőle cibálni. Azt hitték, valóságos óriásnak születek meg, de cingár voltam, és nyápic, alig háromkilós.

– Mitől bújt ki ilyen nehezen? Talán bizony kapaszkodott a gazember, azért nem lehetett kiédesgetni? A nyomorultja! Ahelyett, hogy iszkolt volna kifelé abból a már halódó, szegény, agyonsanyargatott testből!

Anyám rengeteg vért veszített szülés közben, minden vérben úszott alatta, körülötte, és senki sem csodálkozott, hogy mire utálkozva elkötötték a köldökzsinóromat, ő szegény már örökre lehunyta a szemét.

Nagy temetése volt. Sokan szerették, sokan gyászolták.

Állítólag sokáig rám sem tudtak nézni. Szoptatós dajkám sem akadt, pedig voltak asszonyok a faluban, akik éppen a csecsemőjüket dajkálták.

Kinek kell egy ilyen Gyilkos? Mert annak tartottak. Még a nagyszámú rokonság és a saját apám is. Talán ő a leginkább, hisz anyám volt a nagy és egyetlen szerelme. Tápszert kaptam, vagy kecsketejet, tehéntejet, teát. Valamit csak adtak innom, hisz életben maradtam.

Amikor kisbaba koromban felszakadt a köldököm, szinte kivirultak. „Úgy kell neki, most megkapja, amit megérdemelt!” Talán ilyesmin édelegtek. Aztán nagyanya nem bírta elviselni a követelődző nyivákolásomat, valahogy csak elkötötte, csomózgatta ismét azt a fránya, kioldódzott zsinórt. Azt a vékonyka zsineget, ami (valahogy) erőszakosan, a többség akarata ellenére, mégis az élethez kötött.

– Mért nem hagytad a fenébe?! Talán az Isten is így akarta megbüntetni! – szidták a barátnői.

Apám nem nősült újra, magába zárkózott, morózus, magának való ember lett belőle. Kocsmába nem járt, hozzánk sem járt szinte senki. Reggeltől estig szótlanul csak dolgozott.

– A munkába menekül szegény – nyugtázták sokan.

– Ez is a te műved! – lökött rajtam egyet-egyet az anyja, ha valahogy elébe másztam, kapaszkodtam akkoriban. Ő azért, ha nem is valami lelkesen, főzött ránk. – Bánatában hajszolja magát szegény! – seppegte keskenyre összeharapott hideg szájjal. – Ha anyád élne, nekem sem kellene vén fejjel nálatok is tüsténkednem…

– Eredj, seperd fel az udvart, ne lopd itt nekem a napot! És szedd össze a tojást! – mordult rám később, amikor már körülöttük ténferegtem, kóvályogtam elveszetten és kitaszítottan.

Éreztem, hogy mindenkinek útjában vagyok, hogy mindenki ferde szemmel, „laposan” sandít felém.

Ha kimerészkedtem az utcára játszani, messze futottak tőlem a korombeliek. Tőlünk két-három háznyira kezdtek Adj, király, katonát! játékot, rabló-pandúrt vagy más gyönyörűséget játszani. Ha vágyakozva odasunnyogtam a közelükbe, rám vicsorogtak.

– Tágulj innen, te Gyilkos!

Valahogy rám ragadt ez a név.

Megtanultam egymagamban játszani a házban, az udvaron. Homokvárat építettem, kutyaólat. Pedig nem is volt kutyánk. Apám ki nem állhatta az állatokat. A fákon mászkáltam, méghozzá egyre ügyesebben. Nyaktörő mutatványokat is képes voltam végezni rajtuk. A fészerben találtam egy régi játékkarikát meg egy szúrágta falovat. Talán apámé vagy a nagybátyámé voltak valaha. Azokat hajtottam, lovagoltam meg, bevallom, nézőközönség nélkül nem nagy élvezettel.

Egyszer mégis átjött Peti, az átelleni szomszéd gyerek. Hogy azt mondja, lovacskázzunk együtt.

Kettesben mindjárt jobban esett a játék. Egyre hangosabban viháncolhattunk, mert egyszer csak ott termett Peti nővére. Fülön csípte az öccsét.

– Nem takarodsz mindjárt haza?! Mit keveredsz te össze – ezzel?! Ne félj, megmondalak anyának, aztán lesz kapsz!

Peti lehorgasztotta a fejét, és ment. Pedig láttam rajta, hogy maradt volna. Hátra-hátrasandított.

Azt is tudomásul vettem, hogy nagyapa éppúgy magának való, társaságkerülő ember, mint apám, pedig neki nem halt meg a felesége. Azt nem szaggatta szét az apám. Mint én az enyémet. Ez elgondolkoztatott. Egy kis elégtétellel is szolgált, de az enyémeknek dehogyis mertem megemlíteni! Kitört volna az égiháború!

Én mégis, továbbra is mindenki szemében bűnbak maradtam. Mindenki által kivetett, magányos kis ordas.

Apámnak akkor már egyre többet és többször segítettem, de sosem dicsért meg. Nem is igen szólt hozzám. Pedig úgy, de úgy igyekeztem! Reménykedve lestem a rezzenéstelen kőszobor arcát, az ügyes nagy lapátkezét.

Gondoltam, majd az iskolában! Majd ott más lesz. Úgy vártam! Mit is? Nem is tudom. Nem tudom. Valami mást. Valami csodát! Talán felmentésfélét vagy mit. Szeretetet, ami annyira hiányzott?

De nem.

Oda is elkísért a „hírem”.

Először is: senki nem akart mellém ülni.

Csak parancsra.

Nagyszünetben a játékokból itt is kiközösítettek.

Erre megmakacsoltam magamat. Nem akartam tanulni. Ha én ilyen gonosz, rossz fiú vagyok, minek törjem magam?

Otthon pofonok vártak, sarokba állítások, térdepeltetések.

– Ugye megmondtam?

– Mit lehet várni egy ilyentől?

– Aki így kezdi, ahogy ez… az majd úgy is végzi! Majd meglátjátok!

– Én megmondtam!

– A Sors keze.

Valahogy megkeményedtem. Elfogadtam, hogy én ilyennek születtem. Hogy Rossz vagyok. Tetőtől talpig. Minden ízemben. S hogy ez ellen nincs apelláta. Engem ilyennek könyveltek el.

Ki tudja, hová fajul a dolog, ha ötödikes korunkban új tanárnőt nem kapunk. Klárika nénit, aki szenvedélyesen szeretett rendezni. Az első jelenetéhez énekpróbát tartott, mert elárulta, hogy zenés darab lesz, amivel majd bemutatkozunk, s a szereplők énekelni fognak.

Én csak ímmel-ámmal, kényszeredetten álltam be a sorba, de amikor kieresztettem a hangomat, a tanárnőnek felcsillant a szeme.

– Dani! Hogy neked micsoda orgánumod van! Énekeld el csak még egyszer!

Az osztálytársaimnak kikerekedett a szeme.

Micsoda? Kinek van ilyen csodálatos orgánuma vagy micsodája? Ennek a senkiházi Daninak? Ennek a megátalkodott Gyilkosnak?

Figyelni kezdtek. Előbb orvul, kissé gyanakodva, de hogy elsőnek kaptam szerepet A csodazongora című jelenetben, már egyre leplezetlenebbül.

Óra végén oldalogva odajött hozzám Borika, és suttogva megkérdezte:

– És mit fogsz játszani?

Kidüllesztettem a sovány mellkasomat.

– A tanárnő azt mondja, én leszek a Lá.

Erre elkezdtek pusmogni a hátam mögött.

– Képzeljétek, ő lesz a Lá.

– S az… jó?

Senki sem tudta.

Én sem.

Már a próbák is „közönség” előtt zajlottak. Olyan ritka madár volt nálunk az ilyen rendezvény, hogy tanárok, diákok be-benéztek a nagyterembe. Kíváncsiak voltak rá, mit csinálunk. S hogy ugyan mire mehet a tanárnő ezzel az égedelem Danival? Meg a többi bufla senkiházival. Ugyanis a többinek sem volt a tanárok szemében valami nagyon jó az „ázsiója”.

Először csak skáláztunk: Dó, ré, mi, fá, szó, lá, ti, dó.

S visszafelé: Dó, ti, lá, szó, fá, mi, ré, dó.

Majd: dó, mi, szó, dó. Dó, szó, mi, dó. Dó, fá, lá, dó. Dó, lá, fá, dó. Vég nélkül.

Kicsit furcsálltuk, de tetszett. Végre valaki foglalkozott velünk.

Hanem amikor elkezdtük összeállítani a pianínót! Az volt csak a nagy valami. Mert nem igazi zongora kellett hozzá, de nem ám! Hanem akkora, hogy minden óriásbillentyűje mögé elférjen egyikünk. Ejha!

Mindannyian élveztük, akit csak a tanárnő megbízott valamivel. Ki rostlemezt hozott otthonról, ki papírgöngyöleget, ragasztót vagy festéket. Fekete is kellett, meg barna, de az jócskán. Hordtuk rakoncára. Meglepetésünkre, otthon nem tiltakoztak. Kíváncsiak voltak, ugyan mi sikeredik ki ebből az egész felhajtásból.

Hát még amikor ennek a különös, fránya csodazongorának az összeállítására került sor! Akkor jött csak el igazán az én időm!

Kiderült, hogy a szótlan, de ezermester apám mellett milyen jól megtanultam barkácsolni.

– Neked aranykezed van, Dani – dicsért meg a tanárnő, amikor például méretre kezdtem fűrészelni a „klaviatúrát”. Ráadásul én dirigáltam a társaimat.

– Csak a vonal mellett fűrészelj, Feri! Pontosan, mert nem fog illeszkedni! Vigyázz, te!

És láss csodát, a nagyhangú Feri pisszenni sem mert, ugyanis belátta, hogy én ehhez jobban értek. Csodálkozhatott is rajta eleget.

Még tanácsolni is mertem a tanárnőnek – én! –, amikor rájöttem, hogyan működik ez az egész. Illetve hogyan kellene működnie.

– Tanárnő, talán ne legyen ilyen magas ennek a pianínószerűségnek a támlája. Nem tudunk mi olyan magasra felugrálni mögüle, hogy jól lásson bennünket a közönség.

Ugyanis kiderült, hogy ez a képzelt „csodazongora” csak egy összetákolt óriáspianínó lesz, amelynek akkora a billentyűzete, hogy minden billentyű mögé egy-egy gyerek elbújhasson, majd amikor rá kerül a sor, felugorva megszólaljon.

– Ördögöd van, Dani! – mondta Klárika tanárnő, és megölelt. Engem!

Céklavörös lettem a meghatottságtól és a megtiszteltetéstől, a többiek meg kimeresztették a szemüket. Irigykedtek rendesen.

Napokig, hetekig dolgozott az osztály. Fűrészelt, enyvezett, csavarozott, vagdosott, ragasztott. A lányok feketére festették a fiszt, diszt, ciszt, s barnára a „pianínót”. Kicsit foltos lett, mert akkora volt, hogy minduntalan elfogyott a festék, és hol hígabbra keverték a következő adagot, hol meg sűrűbbre, de sebaj. Nem volt több anyagunk – sem türelmünk –, és a bemutatóig még meg is kellett száradnia.

Hanem a bemutató!

Dugig megtelt a művelődési otthon kopott díszterme, amelyben – hiszen egyazon épületben kaptak helyet – nagy ritkán iskolai rendezvényeinket is megtarthattuk. Mindenki kíváncsi volt, milyen lesz az előadásunk, amelynek híre ment: „Egy csodazongorából ugrálnak majd elő a gyerekeink! Ők lesznek a billentyűk hangjai: Még ilyet…”

Minden Hangot lány személyesített meg. Én voltam köztük az egyetlen fiú. A lányok értetlenkedésére a tanárnő röviden válaszolt:

– Neki van köztetek a legjobb hangja.

Fehér ingblúzt viseltünk, s hogy mutatósabbak legyünk, a tanárnő masnit is kötött a lányok hajába. Az én rövid, fiús hajamhoz több hajcsattal rögzítette. Láttára a lányok jobbra-balra dőltek a vihogástól, de bántam is én azt! Ha a tanárnő így látja jónak, akkor legyen így. Az én szememben a tanárnő szent volt, és sérthetetlen. Az első, aki emberszámba vett, sőt – ki is emelt. És megdicsért! A hangomat is, és a munkámat is. Akár fát is vághatott volna a hátamon, azt is szó nélkül elviseltem volna.

Akadt, aki nehezményezte, hogy a főszerepet, a Feltaláló szerepét, aki egy karmesteri pálcának kinevezett hosszú bottal (napokig smirgliztük dörzspapírral, hogy szép sima legyen) szólaltatja meg előadás közben a Hangokat – a saját lányának szánta. Na és?

– Hiába, minden szentnek maga felé hajlik a keze! – morogtak sokan.

Na és? Ő legalább szereti a saját gyerekét. És engem is. Egy kicsit…

Előadás előtt dobogó szívvel kuporodtunk le a magunk készítette óriáshangszer mögé egy-egy hazulról hozott zsámolyra. Borika úgy hívja: sámli.

S akkor!

Berontott a színpadra Violácska, azaz a Feltaláló, és lelkendezve harsogni kezdte a próbákon már annyiszor hallott mondókáját:

– Szenzáció! Szenzáció! Megvan! Megszületett a világ legújabb korszakalkotó csodája: a csodazongora.

S mondta, egyre csak mondta. Viola jól megtanulta a szövegét. Kicsit hadart, kicsit raccsolt ugyan – szemmel láthatóan lámpalázas volt –, de sebaj. Elmagyarázta, találmányának melyek az előnyei: szállításához nincs szükség nagy fizikai erőre. Attól sem kell félni, hogy a hangszer megázik. Hangocskái a saját lábukon iparkodnak, vonatoznak majd új fellépési helyükre. S milyen olcsó a hangszer felhangolása, karbantartása! Elég hozzá egy kis savanyú cukor meg diós, lekváros sütemény.

Amikor véget ért a lelkendező beszéde – a tanárnő azt mondta nekünk a próbán, hogy ezt úgy hívják: monológ –, akkor a Feltaláló elővette a pálcáját, és megérintette vele az első óriásbillentyűt.

Mari felugrott a „hangszer” mögül – körülbelül derékig látszott ki fülbevalóstul, masnistul, és az izgalomtól vérvörös arccal, nyakkal azt énekelte, hogy: – Dó.

Következett Sárika. Ugyanúgy, csak kissé rekedtebben, elfulladva: – Re.

S így tovább. Skáláztunk.

Amikor rám került a sor, s azt harsogtam, hogy: – Lá!, a rövid, szalmaszőke, fiús hajamba tűzött óriásmasni láttán kitört a nevetés.

Visszafelé – dó, ti, lá, szó, fá, mi, ré, dó – az én „lá”-mat már nevetéssel kísért taps fogadta.

Fellelkesültünk. A közönség tapsol! Olyan ritkán tapsol nekünk valaki. A sikertől Sárikának is rendbe jött a hangja. Már nem fulladt, amikor azt zengtük, hogy:

– Dó, mi, szó, dó. Dó, szó, mi, dó. Dó, fá, lá, dó. Dó, lá, fá, dó.

Hát még, amikor a Tejet főzött Kati, sej-t kezdtük szolmizálva énekelni:

– Dó-dó, mi-mi, szó-szó, fá. Mi-mi, ré-ré, dó-dó. Szó-szó, ti-ti, ré-ré, dó. Ti-ti, lá-lá, szó-szó.

Hanem amikor a refrénre került a sor, nekem nem kevesebbszer, mint hatszor (!) kellett sűrű egymásutánban fel-felugrálnom:

– Dó, lá-lá-lá-lá-lá-lá, dó-dó, ti-lá, szó-dó. Dó-dó, mi-mi, szó-szó, fá. Mi-mi, ré-ré, dó-dó.

Ekkor már valósággal tombolt a közönség. Meglehet, hogy ehhez egy kis „faksznizással”, humoros fintorgással, tréfás szemöldökfelvonással hozzá is segítettem. De akkor is!

Utána rendre mind felálltunk, és szöveggel énekeltük el a tulajdonképpen butácska, de fülbemászó gyermekdalocskát:

– Tejet főzött Kati, sej, tűzön felejtette. Kifutott a szegény tej, mire észrevette. Hej, rica, rica, rica, rica, kukorica, repce, ne vidd el az orrocskád, ha fő a tejecske!

Vastapsot kaptunk, s a kiéhezett, főleg lelkes szülőkből, rokonokból és iskolatársakból összeverődött közönség valósággal kikövetelte, hogy az egész – tulajdonképpen rövidke – előadásunkat az elejétől a végéig ismételjük meg! Siker volt ez a javából!

– Tudod, majd megdöglöttem a röhögéstől, amikor úgy ugráltál fel minduntalan, mint egy madzagon rángatott paprikajancsi! – csapott a vállamra Béni osztálytársam, aki pedig azelőtt alig szólt hozzám.

Apa pedig – életében először – a fejemre tette a nagy lapátkezét, és azt dünnyögte a bajusza alatt:

– Ezt nem felejtem el neked, fiam. Anyádnak volt ilyen mély, zengő hangja.

Nagyanya pedig hazaérve azt mondta:

– Holnap csőrögét sütök neked.

Így húzott ki engem sokévi számkivetettség után a búskomorság gödréből egyetlen picurka hangocska, a Lá. Hát nem furcsa?

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)