Összeszűkült szemmel, vigyázva kászálódott le a csikorogva megálló, öreg, rozsdás autóbuszról. Valaki megfogta a könyökét, és segített letenni kis, kockás bevásárlókocsiját.
Féltenek… mosolyodott el kesernyésen. Pedig még üres a kocsim.
Figyelmesen kerülgette a szembejövőket. Nem a zebrán ment át, mert akkor sokat kellett volna kerülnie. Ment toronyiránt, s méricskélte, a parkoló autók között hol lenne a legalkalmasabb átevickélni a túlsó járdára. Erősen dobogott a szíve, amikor végre nekilódult. Nem látott kocsit az úttesten, egy mégis tülkölve, csikorogva állt meg mellette.
– Nincs szeme? Vén hülye!
Nem méltatta válaszra, átiszkolt a túloldalra. A járda is kátyús volt, pedig ez már a belváros. Még üres kiskocsiját minden lyuknál felemelte, úgy emelte át. Inog a bal kereke, vigyáznia kell, nehogy még kiessen. Lassan haladt, nehezen szedte a levegőt. Olyan nehéz ez a télikabát! Azelőtt nem volt ilyen nehéz. És valahogy olyan hosszú lett. Lassan már a bokámat veri. Nem, azelőtt nem volt ilyen hosszú. Én töpörödök lassan összébb?
Hatalmas, poros, üres kirakatok mellett bandukolt. Mennyi üres, felszámolt üzlet! Amikor felfedezte magát az egyik üvegtáblán, szíven ütötte a kis, görnyedt alak, amely homályosan vibrált előtte hervadt, színét vesztő kalapocskájában. Kicsit kiegyengette a hátát. Milyen messze van még a sarok! Egy bankautomata előtt fiatalok csoportja trécselt. Elállták az utat.
– Pardon. Csak egy kis utat, ha lehetne…
Kelletlenül húzódtak arrább.
Mindjárt ott vagyok. De jó, hogy nem esik az eső! Akkor még az ernyőmmel is bajlódnom kellene. A táska, a kocsi, az ernyő…
A kis üzletben barátságosan fogadták.
– Megjött a nénike!
Ismerősen mosolyogtak rá. A húsos pultnál álló kedélyes kövér hentes már elő is rángatott a pult alól egy hatalmas, teli nejlonzacskót.
– Ma szerencsére végre kaptunk vesét. Öt kiló. Örülnek majd a cicák!
Kopott kis ridiküljéből egy Milka csokoládét kotort elő, és szégyenlősen a pultra csúsztatta.
– Igazán nem kellett volna! – mondta derűsen a mészáros, és a vese súlyos csomagját nem tette a kosarába, hanem maga vitte oda a pénztárhoz.
A pénztárosnő is, rossz fogú, fáradt arcú nő, készségesen maga tette be a nehéz csomagot a bevásárlókocsijába.
Milyen kedvesek! – nyugtázta magában, mialatt óvatosan, kínlódva áterőltette a magas küszöbön a gyenge, lötyögő kis kocsit.
Egykedvűen húzta maga után az autóbusz-megállóig. Milyen szerencse, hogy sikerült felfedeznie ezt az üzletet! Már sehol sem kapott vesét. Amikor a többi helyen rákérdezett, miért nem tartanak már vesét, a vállukat vonogatták.
– Bedarálják a hurkába, asszonyom – vetették oda.
– Pedig az én macskáim csak vesét esznek. Ahhoz szoktak – mormolta maga elé. – Hiába próbálkoztam disznósajttal, májjal, szalámival, pástétommal, még kolbásszal és halkonzervvel is, nem kellett nekik. Pedig azok drágább húsfélék. És a halat, állítólag, imádják a macskák. Hát az enyémek nem. Mi lesz velük, ha egyszer meghalok? Éhen halnak? Sámson, az öreg, az fog néha gyíkot, de Kormos, a kicsi, nem vadászik. Sámson valaha két-három kis nyamvadt egeret is hozott, odatette őket „ajándékba” a konyhaajtóm elé, de újabban nuku egér… Madarat, azt fog még néha. Tollaikat ott találom az ajtó sarkában. Annyi madár szorul be mostanában a városba! Ezek nem galambok. Messziről jöhetnek. Szegénykék. Tennék ki nekik szalonnabőrt, töpörtyűt, ezt-azt… Felaggathatnám a cseresznyefára, de nem lehet. Sámson levadászná őket.
Tűnődve gondolt a halálára. Nem magát sajnálta, hanem furcsamód a macskáit.
A buszállomáson nyugodtan várakozott. Tudta, hogy itt, az egyetemi város sarkán, ahova annyi, de annyi autóbusz tart, két, számára alkalmas autóbusz is megáll. A kilences és a tizenegyes. Az már gondba ejtette, lesz-e, aki a nehéz bevásárlókocsiját beemeli a buszba. Olyan magasak azok a lépcsők!
Sokáig ácsorgott. Egyik busz döcögött el a másik után. Végre megpillantott egyet, amelyen egy egyest vélt felfedezni. Megérintette egy közelben várakozó férfi karját.
– Megkérhetném, hogy beemelje, ha megáll?
– Persze – bólintott az, de egy éppen leszálló atlétatermetű másik, meglátva a kiskocsit, útközben, lendületből felpenderítette a számára lepkekönnyűségűnek érzett kis vacakot.
– Ide teszem a bejárathoz. Itt jó lesz? – s már ugrott is le az indulófélben levő járműről.
Bal kézzel görcsösen kapaszkodott a jegyellenőrző automata rúdjába. Kocsiját térdével nyomta a rúdhoz, jobb kezével pedig, karján kis, kopott ridiküljével, lázasan kutatott kabátzsebében a jegye után. Szédült. Csak el ne vágódjon! De nem, ilyen veszély nem fenyegeti, újabban annyi az utas, hogy úgy gyömöszölődnek egymáshoz, mint a szardíniák az Éva konzervben.
No végre! Sikerült az automatához értetnie a jegyét. Elégedetten, fáradtan szusszantott egyet.
Az ajtónál ülő megnézte magának az izgalomtól kipirult, keskeny, műfogsoros ajkát idegesen nyalogató-harapdáló nénit, akinek azért azon a ráncos, beesett száján egy kis, nyilván merő szokásból felkent, leheletnyi rúzsmaradék is vöröslött. Némi gondolkodás után megérintette a kabátujját, és átadta neki a helyét.
Milyen kedves mindenki hozzám! – tűnődött. – Nagyon gyászosan festhetek.
Aztán csak ült magába roskadva. Jólesett ülnie. Sokáig körül sem nézett. Nagyon fáradtnak érezte magát.
Egyszer, sokára, mégis feltekintett. Valahogy furcsállotta, hogy nem ismeri fel a házakat, parkokat, útjelző táblákat, amelyek mellett elhaladnak. Egyre több lett a palánk. Mikor kerültek ezek ide? Nem emlékezett rájuk. De hát annyifelé építkeznek! Mindenfelé ideiglenesen terelőutakat iktatnak be.
Egy idő után azon vette észre magát, hogy kiürült a busz.
Én lennék az egyetlen utas?
Utaztak tovább.
Kicsit talán el is bóbiskolt. Közben az anyja jutott az eszébe, ahogy egy szelet kenyérrel és egy darabka szürkére vénült étcsokoládéval a táskájában a munkahelye felé talpal. Nem is csoda, hogy később annyit kínlódott a gyomrával.
Egyre jobban besötétedett.
Kigyulladtak az út mentén a lámpák.
– Merre járunk most? – kérdezte gyanakodva a vezetőt.
– Maga még itt van?! – csodálkozott az rá. – Hol akart leszállni?
– Az egészségügyi középiskolánál. Tudja, ott, annál a kis parknál.
– Ez a busz nem áll meg ott.
– De hisz mindig megállt!
– Ez? Soha.
Megrettent.
– Akkor most mi legyen? Megállhatna valahol, ahol átszállhatok… valamire… egy másik buszra, ami elvisz… valahova… közelebbre?
– Nincs útközben olyan hely. Ez egy másik vonal. Érti? Sajnálom.
– De hát akkor…
– Értse meg: én ma már nem állok meg.
Lefagyott.
– Ezt hogy érti?
– Lejárt a munkaidőm.
– Akkor velem most mi legyen? És a vesével. A cicák már várják. Nagyon várják! Ma még nem is vacsoráztak!
– Ha akarja, kiteszem.
– Kitesz? Jaj, ne! Hol?
– Bárhol, ahol kívánja. Nem érti? Maga most púp a hátamon!
– Bárhol? Bárhol… Csak úgy? – Vadul kalapált a szíve, szédült. Minden erejével, mint utolsó menedékbe, egy biztos pontba, az ülés szélébe kapaszkodott.
– Az út szélére. Itt már nincsenek megállók.
– Már megállók sincsenek… Hát akkor hol vagyok? Hol lehetek?
Megtapogatta magát. Vagyok én még egyáltalán?
Koromsötét volt. Mintha a lámpák sem égtek volna már.
Csöndbe burkolóztak. Csak a kerekek súrlódása hallatszott.
Gondolkoztak.
Gondolkoztak?
– De ha akarja, utazunk tovább.
– Tovább? Hová?
Kis csend után:
– Együtt, az éjszakába.
S utaztak tovább.
Együtt, a végtelen éjszakába.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)
Nézem, ahogy beszél. Elkalandozom. Néha nem is tudom, mit mond, csak a száját nézem, időnként a szemébe pillantok. Mélykék. Mi az, hogy mélykék? Hogy mélyen belé látok? Hogy elveszek benne? Hogy ott a mélységben összekapcsolódunk? Vajon ő tudja ezt? Vagy a személyiségrétegei most, ebben az életünkben elrejtik még a tudást önmaga elől?
Harminc év után sem múlt el úgy nap az életében, hogy ne jutott volna eszébe az a kora délután, amikor a dunakeszi révre várakoztak, mint most ezek a fiatalok itt, akik, bár még csak szürkület van, máris fáklyát gyújtottak, nyilván odaátról várnak valakit, és tudják, mire átér a komp, be is sötétedik. Annak idején ők a túlsó partra szerettek volna átjutni. A többi fiúval együtt János is hallotta Vera felharsanó kacagását az ártéri fák közül, aztán közvetlenül utána a sikoltást, amitől meghűlt ereiben a vér, jó darabig mozdulni sem tudott, mire leért a partra, Verát már körbevették a többiek.
Yarden már kora reggeltől forgott, mint a ringlispíl: vendéget várt. Ritkaságszámba ment nála akkoriban a látogató, így nem bízta teljes mértékben a gépekre a takarítást. Persze azért ne gondold, hogy felmosott vagy porszívózott – nem ment el az esze! Inkább azon lakássejteket rendezgette, amelyeket vendégének is megmutat majd.
Régen valahogy úgy képzeltem, az ördög azért teremtette meg a gitárszólót, hogy az énekesnek legyen ideje whiskyt inni két üvöltés között. Látom, ahogy ott remeg az üveg a lábdob előtt, a szesz már félig „elpárolgott” belőle, én meg egyre jobban szédülök. Ahogy a gitárosunk belekezd a szólóba, kitekerem a kupakot, nagyot kortyolok, és hagyom, hogy a hangszálaim felforrósodjanak, rövid időre tisztára pucolja a torkomat a szesz.
Sudár, égre csodálkozó fák között kígyózó, süppedős ösvény viszi lábam. Erdei sudárút. Az óriások lombkoronáján át beszórja fényét a nap. Mintha mindenfelé aranypor lebegne. Avar- és gombaillat lengi be a levegőt, teret adva a kesernyés szagú friss zöldnek is. Ballagok. Mintha álmodnék. Távol a város zajától minden más értelmet nyer.
Hallottál már a ravasz vándordiákról, aki mágikus könyvéből képes akár egy sárkányt is kiolvasni? Akitől reszketnek a népek, hiszen sötét varázserejével irányítani tudja az időjárást? Nem? Hát akkor éppen itt az ideje! De mégis ki is ő? És tényleg oly rémisztő, mint ahogyan mondják?
Almabál. Azt szerveztek itt, a Székelyföld eme eldugott zugában minden ősszel. Bár egyre nehezebben jött össze, a fiatalság ugyanis egyre fogyott. Lejjebb, ahol a szőlő megterem, ha nem is nagy mennyiségben, de bár mutatóban, háztájékon, szüreti bálokat szerveztek, de itt a szőlő nem igazán volt honos (bár néhányan próbálkoztak a direkttermő fajtákkal), itt a vendég csak akkor kért bort a házigazdától, ha sérteni akart.
Legendák terjednek az újságírók között, hogy vajon miképpen alakulhatott meg a Kelet Az Új Nyugat folyóirat. Mivel az alapítás után húsz évvel csatlakoztam a szerkesztőséghez, így szokásommá vált, hogy kérdéseket tegyek fel ezzel kapcsolatban a munkatársaimnak. Tudni kell rólam, hogy még csak két éve kezdtem el újságírással foglalkozni. Ám a kollégáim sem tudnak többet, mint én, talán csak egyikük-másikuk, de persze ők sem mondhatják el. Miért? Mert titok övezi az alapítók kilétét, vagy csupán nem szeretnék, hogy megtudjuk, ki kicsoda volt akkortájt.
De íme, az ajtó nyílik. Apám érkezik. Vállára vetett kabátban belép és körülnéz. Az aranyozott székek, karcsú lábú, kecses asztalkák, festmények világa nem az övé. De apám, ez az én szülőm, minden képtelen helyhez és helyzethez azonnal, dühítően és villámgyorsan alkalmazkodik. Shit!, mondom magamban, nem változott. Nem remélhetek semmit tőle. Csak pénzt. De azt nagyon.
Klára azt kérte, csak fehér virágokat vigyünk a temetésére. Nem valami ötletes. Ha én lettem volna a helyében, kékeket vagy feketéket kérek, hogy a rokonoknak ne legyen olyan könnyű dolguk. És ragaszkodtam volna hozzá, hogy ne legyen a temetésen pap – utálom a papokat –, és hogy rendes zenét játsszanak, ne azt a templomi nyavalygást. Talán Vangelist. Vagy valami sötét, kétségbeesett rockot.