Összeszűkült szemmel, vigyázva kászálódott le a csikorogva megálló, öreg, rozsdás autóbuszról. Valaki megfogta a könyökét, és segített letenni kis, kockás bevásárlókocsiját.
Féltenek… mosolyodott el kesernyésen. Pedig még üres a kocsim.
Figyelmesen kerülgette a szembejövőket. Nem a zebrán ment át, mert akkor sokat kellett volna kerülnie. Ment toronyiránt, s méricskélte, a parkoló autók között hol lenne a legalkalmasabb átevickélni a túlsó járdára. Erősen dobogott a szíve, amikor végre nekilódult. Nem látott kocsit az úttesten, egy mégis tülkölve, csikorogva állt meg mellette.
– Nincs szeme? Vén hülye!
Nem méltatta válaszra, átiszkolt a túloldalra. A járda is kátyús volt, pedig ez már a belváros. Még üres kiskocsiját minden lyuknál felemelte, úgy emelte át. Inog a bal kereke, vigyáznia kell, nehogy még kiessen. Lassan haladt, nehezen szedte a levegőt. Olyan nehéz ez a télikabát! Azelőtt nem volt ilyen nehéz. És valahogy olyan hosszú lett. Lassan már a bokámat veri. Nem, azelőtt nem volt ilyen hosszú. Én töpörödök lassan összébb?
Hatalmas, poros, üres kirakatok mellett bandukolt. Mennyi üres, felszámolt üzlet! Amikor felfedezte magát az egyik üvegtáblán, szíven ütötte a kis, görnyedt alak, amely homályosan vibrált előtte hervadt, színét vesztő kalapocskájában. Kicsit kiegyengette a hátát. Milyen messze van még a sarok! Egy bankautomata előtt fiatalok csoportja trécselt. Elállták az utat.
– Pardon. Csak egy kis utat, ha lehetne…
Kelletlenül húzódtak arrább.
Mindjárt ott vagyok. De jó, hogy nem esik az eső! Akkor még az ernyőmmel is bajlódnom kellene. A táska, a kocsi, az ernyő…
A kis üzletben barátságosan fogadták.
– Megjött a nénike!
Ismerősen mosolyogtak rá. A húsos pultnál álló kedélyes kövér hentes már elő is rángatott a pult alól egy hatalmas, teli nejlonzacskót.
– Ma szerencsére végre kaptunk vesét. Öt kiló. Örülnek majd a cicák!
Kopott kis ridiküljéből egy Milka csokoládét kotort elő, és szégyenlősen a pultra csúsztatta.
– Igazán nem kellett volna! – mondta derűsen a mészáros, és a vese súlyos csomagját nem tette a kosarába, hanem maga vitte oda a pénztárhoz.
A pénztárosnő is, rossz fogú, fáradt arcú nő, készségesen maga tette be a nehéz csomagot a bevásárlókocsijába.
Milyen kedvesek! – nyugtázta magában, mialatt óvatosan, kínlódva áterőltette a magas küszöbön a gyenge, lötyögő kis kocsit.
Egykedvűen húzta maga után az autóbusz-megállóig. Milyen szerencse, hogy sikerült felfedeznie ezt az üzletet! Már sehol sem kapott vesét. Amikor a többi helyen rákérdezett, miért nem tartanak már vesét, a vállukat vonogatták.
– Bedarálják a hurkába, asszonyom – vetették oda.
– Pedig az én macskáim csak vesét esznek. Ahhoz szoktak – mormolta maga elé. – Hiába próbálkoztam disznósajttal, májjal, szalámival, pástétommal, még kolbásszal és halkonzervvel is, nem kellett nekik. Pedig azok drágább húsfélék. És a halat, állítólag, imádják a macskák. Hát az enyémek nem. Mi lesz velük, ha egyszer meghalok? Éhen halnak? Sámson, az öreg, az fog néha gyíkot, de Kormos, a kicsi, nem vadászik. Sámson valaha két-három kis nyamvadt egeret is hozott, odatette őket „ajándékba” a konyhaajtóm elé, de újabban nuku egér… Madarat, azt fog még néha. Tollaikat ott találom az ajtó sarkában. Annyi madár szorul be mostanában a városba! Ezek nem galambok. Messziről jöhetnek. Szegénykék. Tennék ki nekik szalonnabőrt, töpörtyűt, ezt-azt… Felaggathatnám a cseresznyefára, de nem lehet. Sámson levadászná őket.
Tűnődve gondolt a halálára. Nem magát sajnálta, hanem furcsamód a macskáit.
A buszállomáson nyugodtan várakozott. Tudta, hogy itt, az egyetemi város sarkán, ahova annyi, de annyi autóbusz tart, két, számára alkalmas autóbusz is megáll. A kilences és a tizenegyes. Az már gondba ejtette, lesz-e, aki a nehéz bevásárlókocsiját beemeli a buszba. Olyan magasak azok a lépcsők!
Sokáig ácsorgott. Egyik busz döcögött el a másik után. Végre megpillantott egyet, amelyen egy egyest vélt felfedezni. Megérintette egy közelben várakozó férfi karját.
– Megkérhetném, hogy beemelje, ha megáll?
– Persze – bólintott az, de egy éppen leszálló atlétatermetű másik, meglátva a kiskocsit, útközben, lendületből felpenderítette a számára lepkekönnyűségűnek érzett kis vacakot.
– Ide teszem a bejárathoz. Itt jó lesz? – s már ugrott is le az indulófélben levő járműről.
Bal kézzel görcsösen kapaszkodott a jegyellenőrző automata rúdjába. Kocsiját térdével nyomta a rúdhoz, jobb kezével pedig, karján kis, kopott ridiküljével, lázasan kutatott kabátzsebében a jegye után. Szédült. Csak el ne vágódjon! De nem, ilyen veszély nem fenyegeti, újabban annyi az utas, hogy úgy gyömöszölődnek egymáshoz, mint a szardíniák az Éva konzervben.
No végre! Sikerült az automatához értetnie a jegyét. Elégedetten, fáradtan szusszantott egyet.
Az ajtónál ülő megnézte magának az izgalomtól kipirult, keskeny, műfogsoros ajkát idegesen nyalogató-harapdáló nénit, akinek azért azon a ráncos, beesett száján egy kis, nyilván merő szokásból felkent, leheletnyi rúzsmaradék is vöröslött. Némi gondolkodás után megérintette a kabátujját, és átadta neki a helyét.
Milyen kedves mindenki hozzám! – tűnődött. – Nagyon gyászosan festhetek.
Aztán csak ült magába roskadva. Jólesett ülnie. Sokáig körül sem nézett. Nagyon fáradtnak érezte magát.
Egyszer, sokára, mégis feltekintett. Valahogy furcsállotta, hogy nem ismeri fel a házakat, parkokat, útjelző táblákat, amelyek mellett elhaladnak. Egyre több lett a palánk. Mikor kerültek ezek ide? Nem emlékezett rájuk. De hát annyifelé építkeznek! Mindenfelé ideiglenesen terelőutakat iktatnak be.
Egy idő után azon vette észre magát, hogy kiürült a busz.
Én lennék az egyetlen utas?
Utaztak tovább.
Kicsit talán el is bóbiskolt. Közben az anyja jutott az eszébe, ahogy egy szelet kenyérrel és egy darabka szürkére vénült étcsokoládéval a táskájában a munkahelye felé talpal. Nem is csoda, hogy később annyit kínlódott a gyomrával.
Egyre jobban besötétedett.
Kigyulladtak az út mentén a lámpák.
– Merre járunk most? – kérdezte gyanakodva a vezetőt.
– Maga még itt van?! – csodálkozott az rá. – Hol akart leszállni?
– Az egészségügyi középiskolánál. Tudja, ott, annál a kis parknál.
– Ez a busz nem áll meg ott.
– De hisz mindig megállt!
– Ez? Soha.
Megrettent.
– Akkor most mi legyen? Megállhatna valahol, ahol átszállhatok… valamire… egy másik buszra, ami elvisz… valahova… közelebbre?
– Nincs útközben olyan hely. Ez egy másik vonal. Érti? Sajnálom.
– De hát akkor…
– Értse meg: én ma már nem állok meg.
Lefagyott.
– Ezt hogy érti?
– Lejárt a munkaidőm.
– Akkor velem most mi legyen? És a vesével. A cicák már várják. Nagyon várják! Ma még nem is vacsoráztak!
– Ha akarja, kiteszem.
– Kitesz? Jaj, ne! Hol?
– Bárhol, ahol kívánja. Nem érti? Maga most púp a hátamon!
– Bárhol? Bárhol… Csak úgy? – Vadul kalapált a szíve, szédült. Minden erejével, mint utolsó menedékbe, egy biztos pontba, az ülés szélébe kapaszkodott.
– Az út szélére. Itt már nincsenek megállók.
– Már megállók sincsenek… Hát akkor hol vagyok? Hol lehetek?
Megtapogatta magát. Vagyok én még egyáltalán?
Koromsötét volt. Mintha a lámpák sem égtek volna már.
Csöndbe burkolóztak. Csak a kerekek súrlódása hallatszott.
Gondolkoztak.
Gondolkoztak?
– De ha akarja, utazunk tovább.
– Tovább? Hová?
Kis csend után:
– Együtt, az éjszakába.
S utaztak tovább.
Együtt, a végtelen éjszakába.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)
Amikor megláttam a márványba vésett feliratot, majdnem elröhögtem magam, de azért visszafogtam, elvégre most előtted állok, illetve fölötted, vagy inkább rajtad, épp a gyomrod tájékán. Habár neked már nincs is gyomrod. Mikor is haltál meg? Igen, annak már három éve. Emlékszel, milyen sokat jártunk ide?
Még csak száz lépés, és ott van, Stefan számolta minden egyes lépését, amit a színháztól egészen eddig, a város másik feléig tett. Mindig ugyanazon az útvonalon jött, most mégis sűrűn hátrapillantott a válla felett, mintha valaki követné, de az nem lehet, hiszen odafigyelt, mindig odafigyel.
– Hát ennyi volt – mormolom magam elé. Nem szól, csak vállat von, majd az asztalon áthajolva gyengéden kiemeli kezemből a benne tartott lapokat, s míg az elszámolásra várakozik, bűvészhez méltó ügyességgel kevergetni kezdi. Az asztalon heverő dámához nem nyúl, hagyja ott vesztegelni a zöld asztallapon, mintha babérkoszorúja lenne.
Tizenegyen állták körben a kutat és néztek bele, lefelé. Odalentről a barna hajú ifjú viszont felfelé bámult. Senki sem szólt egy szót sem, csak a szél hangja hallatszott, mintha üvegszilánkokat rezegtetne a sivatagban. És csupán nekem tűnt fel, hogy egyvalaki betonból készült kútgyűrűket látott, betonkávát.
Keze remegett, izzadságcseppek gyülekeztek ráncos homlokán. Az egyik pont akkor gördült le, amikor az Idő kacagva elővette viseltes zsebóráját, amely a mély kabátzsebből kirántva még hangosabban tiktakolt, és fenyegetően a széken ülő füléhez tartotta. A férfi összerezzent és írni kezdett, de önsajnálata klisés, erőltetett mondatokat szült, az obszidián színű tinta erőszakosan hagyta nyomát a papíron: Ma halt meg az anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan.*
Aggaszt engem ez a Jolán. Már másfél éve, hogy Józsija meghalt, és még mindig gyászolja. Pedig nem érdemli meg, nem volt jó férje. Vagy talán éppen ezt gyászolná? Nem is a férjét, hanem saját magát? Gyászolja a bánattal, megbántással teli életét? Vigasztalnom kell őt. Engem is ő vigasztalt, amikor szegény Lacim elköltözött a túlvilágra. De én nem siránkoztam évekig.
Régen nem volt ilyen meleg ősz. Az emberek nagy része nem is emlékezett rá. Nem tűnt még olyan távolinak, mikor Kopernikusz arról akarta meggyőzni, hogy minden évvel egyre hidegebb lesz a Föld, és az 1492-es volt az elkövetkező idők legmelegebb nyara. Több jégkorszakot megélt ahhoz, hogy ezt komolyan vegye. A legutóbbit például ő okozta.
Anyuka fekete főkötőben ül a sötétben, lágyan ringatózik a karosszékben. Biztosan alszik. Vágó István éppen abban a pillanatban győzi meg a versenyzőt, hogy felezzenek, amikor a palóc szőtteshez érek. A távirányítóért nyúlok, de ahogy elérem, anyuka keze görcsösen szorongatja azt. Anyuka szeme nyitva, értelem nélkül figyel maga elé. Szája körül fehér fátyol fut végig, mint füstölt húsra lerakódott sóréteg.
Persze hogy mire gondol a nő, azt ritkán lehet sejteni pontosan. Mert a nő gondolhat bármire. Arab teára az északi sarkon. Sámson sírjára a kánai menyegzőn. Párizsi hajnalra egy firenzei éjszakán. Mert olyan a nőben a gondolat, mint a dzsesszben a szaxofon, nyugtalanító. A nő tehát felébredt. A nő. Hívhatnánk Jolánnak, Amálnak vagy Matildnak, de valahogy egyik név sem passzol a pizsamájához.