Láttad a képeidet abban a lapban? Egészen szenzációsak, megfogtad az Isten lábát, barátom! – hívta fel lelkesedve Kerenicset egy esős délután a barátja. Milyen lapban, még sosem hallottam róla, s hol lehet kapni? – kérdezett vissza az, mire Joshua csak annyit mondott, ugorjon át hozzájuk, az anyjának jár a lap, s oda is adja neki ezt a számot. Tíz perc múlva már náluk ült, mérgesen lapozta végig az újságot, amelyet kizárólag az ő grafikáival illusztráltak, sőt még egy féloldalas méltatás is megjelent róla. Gondolhattam volna, hogy ő írta, de hisz megtiltottam neki, hogy a nevemet a szájára vegye – morgott Kerenics, de Joshua nem törődött vele. Nem is a szájára, hanem a tollára vette, s ilyen lehetőséged nem biztos, hogy lesz még az életben. Nem kell, tőle akkor sem kell, nekem ne adja itt a bankot, ráadásul az engedélyem nélkül – a grafikus még mindig bízott benne, hogy a vitában ő kerekedik felül, de lassan belátta, hogy most esélye sincs ezt a csatát megnyerni. Hülye vagy teljesen, nemhogy hálás lennél érte! Két éve még a legjobb barátod volt, a kiállításaid szervezte, most meg a nevét sem akarod hallani. Lövésem sincs, mivel bánthatott meg ennyire.
Kerenics magához vette a lapot, s mire hazaért, még a gatyája is csuromvizes lett, úgy ömlött az eső. Nincs jobb dolgod, mint ebben az istenverte időben koncsorogni, még megfázol itt nekem – szólt rá az anyja mérgesen. Főzök neked egy forró teát, addig menj és zuhanyozz le! Kerenics bevonult a zuhany alá, de alig két perc múlva már a szobája felé iszkolt egy ágyékára csavart törölközőben. Magára húzta az ajtót, s elővette a lapot. Az egykori barátja remek munkát végzett, mintha csak maga válogatta volna ki a képeit, s a dicsérő szöveg még akkor íródott volna, amikor gyakran találkoztak, s minden egyes munkájáról hosszasan beszélgettek, sőt nem egyszer jól össze is vesztek. Szép idők voltak, de mielőtt véglegesen elérzékenyült volna, gyorsan erőt vett magán. Az akkor volt, s most senki sem adott engedélyt arra, hogy visszaéljen a képeivel. Egyszer s mindenkorra meg kell tanulnia, hogy semmi közük már egymáshoz. De nem őt hívta, hanem megkereste a szerkesztőség e-mail-címét, s hosszú levélben kikérte magának, hogy engedélye nélkül felhasználták a képeit.
Az utóbbi időben alig vette fel a telefont, a járvány kitörése óta teljesen bezárkózott, írta a megrendelt anyagait, s többnyire már önmagával sem állt szóba. A vírus elterjedése előtt kezelőorvosa ajánlására több szakorvost is végigjárt, akik több komoly betegséget is megállapítottak nála. Ezek egyenként is komoly kezelést igényeltek volna, de nem lenne az anyja fia, ha komolyan vette volna az orvosokat. Az apja évekig járt dialízisre, az utolsó éveiben többet volt kórházban, mint odahaza, mégsem élte meg a hatvanat. Az anyja vele ellentétben több mint húsz éve nem volt orvosnál, hiába ajánlotta neki a sokadik rosszullét után. Ne az orvos döntse már el, meddig éljek – mondta ilyenkor, s inkább bevett egy aszpirint, mert ez volt az egyetlen gyógyszer, amit szedett, majd ledőlt az ágyára egy órácskára. Így is halt meg, egyszer hiába várta, hogy majd csak kijön végre a szobájából. Nem jött, s a kihívott mentő már csak a szomorú véget tudta megállapítani. De most a kiadója hívta, mégpedig ugyancsak dühösen. Ilyen még az én praxisomban nem fordult elő – kezdte a panaszáradatot, azzal bíztalak meg, hogy írj nekem erről a fiatal grafikusról, s válogass a legszebb munkáiból. De azt nem gondoltam volna, hogy még csak engedélyt se kérsz tőle. Most hívott fel dühösen, s hiába ígértem neki kiemelt tiszteletdíjat, azzal fenyegetőzik, hogy beperli a szerkesztőséget. Megmondom őszintén, András, nem nagyon értem az egészet, hisz olyan szépeket írtál róla, hogy az anyja is elsírhatta volna magát boldogságában. Itt vagy még, miért nem válaszolsz? De a hívott fél válasz helyett csendben letette a kagylót.
Kerenics maga sem gondolta komolyan a fenyegetőzést, az újságot betette a párnája alá, s naponta párszor elővette. A méltató szöveget már szinte kívülről fújta. Hetek múlva megcsörrent a telefonja, egy ismeretlen telefonszámról keresték. Az biztos, hogy nem szlovákiai szám. Speaks English? – szólt bele egy kellemes női hang, s bár érettségizett is angolból, megrökönyödve csak annyi jött ki a torkán, not really. De a nő nem jött zavarba, némi akcentussal magyarul folytatta. Ne haragudjon, hogy zavarom, de egy budapesti szerkesztőségben adták meg a telefonszámát. Egy New York-i galéria tulajdonosa vagyok, s láttam a lapban a grafikáit. Be kell valljam, nagyon tetszettek, s komoly fantáziát látok bennük. Lenne kedve egy önálló kiállításhoz nálunk? Kerenics megszólalni sem tudott a meglepetéstől. Az anyja, aki ott állt mellette, de nem tudta, miről van szó, úgy látta, a fi a rögtön elájul. Még a tizedik elszívott cigaretta után sem akarták elhinni, hogy a New York-i telefonhívás nem csak a képzelet szüleménye volt csupán.
Az utolsó képet is elhelyezték a New York-i galéria falán, majd a tulajdonosnővel, akinek a szülei valamikor a Felvidékről vándoroltak ki, a megnyitó előtt elugrottak egy könnyű kis ebédre. Ha nem olvasom azt a cikket magáról a neten, ma sem tudnám, ki is az a Kerenics Robertó, udvariaskodott a hölgy, aki az ünnepélyes megnyitóra több neves kritikust is meghívott. Ha szerencsénk lesz, s a műértőknek is megtetszenek a munkáid, lehet, hogy haza sem engedlek, tette még hozzá ugratva a komolyan megszeppent fiatalembert. Telefonálhatnék egyet haza? – kérdezte, amikor visszatértek a galériába, ahol a bejáratnál az életnagyságú fotója bámult vissza rá. De Kerenics nem az anyját hívta, hanem a két éve ki nem csörgetett számot. Meglepetésére egy női hang jelentkezett. Andrást keresi? Elkésett, tegnap volt a temetése.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. decemberi számában)
