Talán tényleg nem éreztem át, nem fogtam fel a büntetés mértékét, amíg nem vetettem bele magam a feladat sűrűjébe. Szó szerint. Lomblevelű fák és cserjék gallyai csapódtak az arcomba, amint útitársam kiteleportált az űrhajóból. A bioszenzor figyelmeztető üzenetei villantak meg halványan a látóteremben: fenyegető élőlények kavarogtak mindenütt. Szúró-szívó szájszervvel ellátott rovarok igyekeztek táplálkozni a véremből és bőrirritáció ígéretét hordozó mirigyekkel rendelkező növények hajoltak felém. Szerencsére az altiverzális lexikon adatbázisa jelezte, hogy a „bögöly”, a „szúnyog” és a „csalán/csóvány” nem halálos, de kellemetlen a jelenléte. Sóhajtozva törtem utat az ág-bogak közt. Kezemmel automatikusan kaptam a fejem oldalához, hogy a hegyes gallyacskák nem okoztak-e sérülést a mentális hálóm külső részeiben.
– Nem ártott volna egy sisak – gondoltam, amikor felnyögtem a riadalomtól. A háló külső részei, a kis fémbemenetek a fülem mögött épek voltak, a fejem azonban egyáltalán nem. A hallószervem feljebb csúszott és nyúlni kezdett, míg bőrömet drótszerűen erős, mégis selymes szőr kezdte ellepni. Majdnem felsikoltottam, amikor érzékeltem, hogy arcom, sőt az egész koponyám torzulóban van. Humanoid orrom kiszélesedett és radikálisan előrenyomakodott. Fájt a koponyám, leginkább a homloklebenyemnél. Emellett úgy éreztem, minden sejtem meghasad gyorsan dagadó mellkasomban és növekvő tagjaimban. Hálát adtam azért, hogy az űrruhámat úgy állítottam be, hogy alkalmazkodjon a külső környezet és a testem változásaihoz. Mivel számára is teljesen új volt ez a rohamos torzulás, öltözékem látszólag semmivé foszlott. Valójában dezertált. Visszateleportált az űrhajóbéli tárolójába.
– Akármikor lehívhatom újra – próbáltam ezzel a pozitív gondolattal elterelni figyelmemet az ijedelemről és a fizikai fájdalomról, amikor a kezeim látványától, a kecses ujjaimból kialakult hosszú, fehér szőrű lábak végén meredező paták puszta tényétől kitört belőlem a régóta esedékes kiáltás. Egész testemben megremegtem, mikor hallószerveimmel felfogtam, hogy nem emberi sikolyt hallatok, hanem mélyen hullámzó bőgés tör elő a torkomból. Ekkor juttatta el hozzám a mentális hálóm kommunikációs csatornája azt a gúnyos nevetést.
– Mit műveltél?! – sziszegtem gondolatátvitellel az űrhajóban maradt, akaratom ellenére kirendelt útitársam felé. Nessthor J. Kerhar egyre hangosabban röhögött a fejembe.
– Gyönyörű lettél, Trony. Nem is gondoltam volna, hogy ez a beépüléstámogató mimézisegység ilyen hatásos lesz. Valami legalább működik rendesen az Akadémián.
Már sokadszorra öntött el a pulykaméreg a gondolatra, hogy otthonom, oktatási intézményem és leendő munkahelyem, a Galaktikus Akadémia szociális készségfejlesztésnek álcázott büntetésként rám szabadította Nessthort. Ha lehet mentálisan morogni, én azt tettem útitársam felé, miközben próbáltam kitapasztalni négy hosszú lábam összehangolását.
– Lóvá változtattál, te fekete lyuk agyvelőjű?!
– Jobb... – kacagott olyan jóízűt Nessthor, hogy nem értettem a folytatást.
– Ismételd meg! – acsarogtam felé gondolatban. Mérgem olyan heves volt, hogy húsos, előrenyúló ajkaim közül is bőgés tört elő. És ekkor szabadult el a pokol...
– Vigyél már ki innen, hogy a szaturnuszi denevérek ennék ki a szemed! – ordítottam gondolatban Nessthornak, ahogy rohantam a sűrűségben. Bár egyre ügyesebben használtam patás lábaimat, esélyem sem volt nyomtalanul eltűnni kurjongató üldözőim elől. Ha véletlenül olykor-olykor sikerült is lehagynom őket, és kikerültem a látóterükből, túl nagy, általam ormótlannak érzett testem hatalmas zajt csapott a rengeteg flórájában.
– Mi lesz már?! – tudakoltam őrjöngve, miközben hátrapillantottam a két csúcsos, szőrmével díszített bőrsipkát viselő lovasra. Hosszú, fonatokban viselt hajukba bele-belekaptak a gallyak, de nem érdekelte őket. Olykor felcsapó káromkodásuk annak szólt, hogy a sűrű ágak nem engedték, hogy rendesen használják a fegyvereiket.
– A sok gyomtól nem’tom rendessen felhúzni az íjamot, bátyó! – kiáltotta az egyik, s én kimondottan hálás voltam az őt sújtó kellemetlenségért.
– Akkor lovagoljál, Huncsi, úgy, hogy le ne hagyjon! – érkezett a válasz. – Elcsípjük, amint ritkul az erdő!
– Vigyél már ki! – véres kilátásaim tükrében pánik színezte az űrhajóba közvetített újabb üzenetemet.
– Nem segítesz azzal, ha siettetsz – sziszegte a gondolataim közé Nessthor. – A teleportot a humán alakodra kalibrálta a hajóm, és valamiért nem kompatibilis az utazóelem a mimézisegységgel, de még tíz másodperc és meglesz.
A fejemben szólt a visszaszámláló Nessthor űrhajójának kiégett jazz-zenészére emlékeztető hangján.
– Tíz. Kilenc. Nyolc – zúgta az elmémbe, amikor átugrottam egy sövénybarikád felett és egy réten értem földet. – Hét. – Éreztem, hogy szőrös bokáimat benedvesíti a perjeféléket belepő H2O. – Hat. Öt.
– Megtorpantam a nyílt területet elárasztó arany ragyogásban. A napfelkelte fényében gyönyörködtem volna még pár másodpercig, ha nem érzékelem, hogy a lovasok beértek, sőt... Az egyikük elém vágott.
– Négy. Három. – Megállapítottam, hogy nincs tovább. Felhúzták a fegyvereiket. Mélyen belenéztem az egyik, majd a másik lovas szemébe. Sóhajtottam és vártam.
– Ne! Tudod mit, öcsi – engedte le íját az egyik férfi –, mondjuk, hogy elfutott. Jó? Túl szép, meg amúgy is... talán valami istenség kis kedvence! Mikor láttál életedben fehér szarvast?
– Túl lágyszívű vagy, Magyi! Olyan vagy, mint egy... – nem hallhattam az ifjabb testvér valódi haragot mellőző dorgálását, mert az utolsó három számjegy után az űrhajó teleportrendszere felzúgott. Fehér sugár árasztotta el szarvastestemet, mielőtt eltűntem a döbbenetükben lovaikról is leforduló férfiak szeme elől.
– Még jó, hogy ilyen ügyes, fürge hajóm van nekem – simogatta Nessthor a járműve belső falait, mire fülünket elégedett, statikus morranások csiklandozták –, másképp valami nomád recept szerint kotyvasztott raguban kötöttél volna ki.
– Ja... – igazgattam épp ismét humanoiddá alakított testemen a ruhám szíjait és csatjait. – Mondjuk, máskor, remélem beépítés címén nem valami közkedvelt fogás alapanyagává változtatsz. Te... – léptem oda Nessthorhoz, aki épp az első, nem túl sikeres küldetésünkről rögzített adatokat és felvételeket ellenőrizte a fedélzeti komputerén. – Olyan rossz érzésem van. Nyugtass meg!
– He? – kapta felém a fejét. Még digitalizált mű bal szeme is meglepetést tükrözött.
– A feladatunk a láthatatlan megfigyelés – magyaráztam. – Ugye, nem hatottunk erre a népcsoportra ezzel a balul sikeredett akcióval, mert... Ez minden volt, csak észrevétlen adatgyűjtés nem.
– Ugyan már... – intett útitársam nemet, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni az őt megcsapó kételyt. – Totál hidegen hagytad őket. Figyeld! – indította be a távozásom után elcsípett beszélgetés kurta felvételét. A testvérpár hangja izzott a lelkesedéstől.
– Te, Huncsi... Tudod, mi volt ez?
– Nem, de nagyon ott volt, no!
– Égi jel! Megtaláltuk, öcsi! Már csak asszonyok kellenek, aztán...
– Láttam egy tavat nem messze, oda biztos járnak fürödni valami formás fehérnépek.
– Haza, Huncsi... Ha...
A további szavak statikus morajba fulladtak. A remény utolsó morzsájáért fordultam Nessthor felé, de az elsápadt, amikor az altiverzális lexikon sorai megjelentek az űrhajója egyik monitorján.
– Hát... – dörgölte meg mentálhálója kimeneti nyílásait idegességében. – Csak mondom, hogy ezt te fogod megmagyarázni az Akadémián.
– Miért én?! – csattantam fel. – Te változtattál át!
– De te csaltad magad után a törzsfő két fiát!
Hát, igen… Belenyúltunk a megfigyelt népcsoportunk, a magyarok történelmébe, és nem tudtuk, mit tesznek velünk ezért az Akadémián. Még Nessthor gúnyos nevetésébe is némi félsz vegyült, de akkor sem bírta ki, hogy ne gonoszkodjon velem.
– Ez a te sarad. Te vagy mostantól Mac Orbitron, a Csodaszarvas. Oldd meg!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. augusztus számában)
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.