Karácsony Benő: Dinnyebefőtt

2020. szeptember 28., 12:13
Perlmutter Izsák: Szalonban (olaj, karton)

Mihalkáné így szól az urához:

– Nézd, kérlek, Béla, itt van Grossmantól a fuvarlevél, el kell küldeni Pétert szekérrel a vasúthoz, ide tettem az aprópénzt, és még egyszer mondom, ha ezer koronással fizetnek, ne válts megint, mert felvitetlek a klinikára. Ide dugtam alája az aprót, s ami itt van ebben a kis rekeszben, azt ne keverd össze ezzel a másikkal, ez a fapénz. Én most elmegyek Jancsóékhoz, tudod, a Kishíd utcába, múlt szombaton volt az eljegyzés, megnézem magamnak a menyasszonyt, és talán ott van a vőlegény is. Na, szép kis társaság. A fiú apjának, azt mondják, szemétfuvarozása van, ő valami kis senki, doktorátusa van, de heptikás, azt hallom, Elfer kezeli, a gyomrába belenőttek valami zsigerek, mi az? Nevetséges, micsoda házasságok jönnek ma létre. Igaz ugyan, hogy a lány egy kis ványadt penészvirág, és nem tudom, miből telik nekik zongorára, mondom neked, borzasztó, hogy ez a világ hogy felfordult. Hát vigyázz, Béla, ne keverd össze, itt vannak a kulcsok, ügyelj a zárásnál.

És Mihalkáné végigkeni az orrát egy szarvasbőrrel, és illatosan nekiindul, hogy megnézze magának a menyasszonyt és vőlegényt.

A vőlegény, az én vagyok. És gyanútlanul ülök a menyasszonyommal a szalonban.

És Mihalkáné bűvös mosollyal nyit be a szobába. Nyájas szavakkal önti végig a menyasszonyomat, nyújtja felém a kezét, hogy ő Mihalkáné, sok jót hallott már felőlem, és határozottan csak gratulálni lehet a jó ízlésemhez. Gondosan lerakja magát egy székre, a nyakában ott lóg és zakatol és kiabál a gyöngyék, a füle cimpáján ott mosolyog és harsog a butón, a vágyak netovábbja, a családi boldogság aranyba foglalva, a két nagyszájú, hangos drágakő, amely belül mintha még külön villanykörtével volna kivilágítva, hogy világítsa neked, jámbor utasnak, a megpukkadás és sárga irigység útját. És ne merd megjegyezni, hogy milyen pazar tüze van annak a két arrogáns gyémántnak, mert szerencsétlen szamár vagy, aki nem veszi észre, hogy nem gyémánt az, kedves doktor úr, hanem briliáns, hét és fél karát, okleveles gyémántmérnökök által lemérve, amszterdami csiszolás, ígértek rá már harmincezret, de nem adja oda, s ha gyémánt volna, isten őrizz, csak nem gondolja, kedves doktor úr, hogy én azt felvenném. És míg beszél és smirglipapír hangján rövid párhuzamot von saját drágakövei és a városban még előforduló hasonló kőzetek között, célba vesz a szemével, az egyikkel belenyúl a zsebembe, bebúvik a kabátom alá, megszámlálja az oldalbordáimat, mintegy számba veszi, hogy megvannak-e hiánytalanul, nem lumpoltam-e el néhány darabot belőlük, a másik szemével pedig a bal arcomon azt a kis pattanást piszkálja, ami tegnap gyomorrontás következtében jött létre, és elemzi és vakargatja, amiből már nyilvánvaló, hogy a holnapi arcképemen már ökölnyi szemölcsök fognak dagadozni, aztán a másik, mosolygósabb szemével abbahagyja a ruhám alatt végzett razziát, bő zsákmányát, amit majd a vasárnapi pikniken fog kiteregetni, gondosan elraktározza, s most mindkét szemével, csákánnyal, szögmérővel, harapófogóval felszerelve nekiesik előbb az orromnak, méricskéli hosszában és széltében, megbabrálja a számat, harapófogóval nekiesik a fogsoromnak, rázogatja, hogy nem odvasak-e, nem vagyok-e beteg ember, nem volna-e célravezetőbb, ha ő már holnap Kelemennével közölné, hogy éppen itt találta a papot, aki meggyóntatott összes sikkasztásaim tárgyában és feladta rám az utolsó kenetet? És amíg tovább beszél és fortyog, megtrepanálja a koponyámat, sebesen leereszkedik az agyvelőm ráncaiba, tolvajlámpásával bevilágít a nyúltagyamba, sebesen jegyez a noteszébe, léket fúr a légcsövemhez, leereszkedik a tüdőmbe, pillanatfelvételeket készít, és mindez csak egy pillanat műve, s mire hosszú körutazásából visszatér, én el vagyok intézve, holnap úgyis dolga van a főtéren, hazajövet beszól Bognárnéhoz, na megmondja neki, alapos kis házasság lesz ebből. A lány egy ványadt penészvirág, a fiú?… Fel kéne kötni az első fára az ilyen anyát, aki ilyen emberhez adja a lányát.

És leakasztja rólam a szemét, el vagyok már intézve. S mert az anyósom éppen dinnyebefőttet hozott az asztalra, Mihalkáné most az ő ötszázhuszonhét üveg befőttjéről cseveg, nem is említve, hogy káposztát két hordóval tett félre, a sógornőjének is küldött decemberben egy hordóval Szamosújvárra, azonkívül ugorkái is vannak, csodás jó ugorkák, az ura rettenetesen szereti, a múlt héten ott volt náluk dr. Kovács ügyvéd a feleségével, s el voltak ragadtatva, pedig olyan egyszerű az egész, nem érti, hogy más háziasszonyok nem tudják elkészíteni, mert tisztán csak arról van szó, hogy veszi az ember a kaprot, a sót és az ecetet, egyszerűen leforrázza, aztán be lesz téve a spájzba, persze a fő, hogy a spájz jó szellős legyen, olyan, mint nála, hogy a passzátszelek Dél-Afrikából bejöhessenek időnként. Ő direkt ventilátort állíttatott fel tavaly nyáron, költséges volt ugyan, Berlinből kellett egyet hozatni, mert itt a világon semmit sem lehet kapni, itt úgy el van zárva az ember a világtól, hogyha nem menne évenként két-három hónapra Svájcba és Párizsba… Már intézkedett is… ha az útlevél meglesz, előbb Milánóba mennek…

És amíg hömpölyög és magyaráz, lehúzza a kesztyűjét és hozzálát a dinnyebefőtthöz. A dinnyebefőtt sűrű szaftban, ingerlő sárgán, egy áttetsző japán tányérkán várakozik sorsára. Mihalkáné a két ujja hegyével légiesen megfogja a kanál legvégét, fölényesen és könnyedén szeretné a nagy szeletet kettéhasítani, valami kecses jártasságot szeretne tanúsítani. A kanál élével gyöngéden elkezdi fűrészelni a dinnye héját. A dinnye úgy tesz, mintha az igazak álmát aludná, fel se figyel a reszelésre, lustán, elmerülve fekszik a sűrű fürdőben. Mihalkáné költögetni kezdi. A dinnye ásít egyet, és megriszálja a derekát az udvariatlan csiklandozásra. Na, mi az? – mondja kelletlenül, és nyújtózik egyet. A megmoccanásra Mihalkáné is megnyomja a ravaszt, erőlködés nem látszik rajta, még mindig csak a két ujja hegyével fogja a kanalat, de már kimérteket és energikusakat fűrészel a dinnyén. A helyzet e pillanatban az, hogy a menyasszonyom elkuncogja magát, és Mihalkánén némi halvány feszélyezettség vesz erőt. A szeme lopva az arcomat fürkészi. Szép ez a türkizes gyűrű az ujján – vetem bele magam hirtelen a lappangó feszültségbe. Mihalkáné megkönnyebbülten hagyja ott a kanalat és a dinnyét, hogy igazítson egyet a türkizes gyűrűn, amit tavaly kapott a férjétől, aki roppant figyelmes ember, nem mulaszt el soha egy névnapot vagy születésnapot, s míg mondja, alattomban újra megfogja a kanalat, de még mindig csak a két ujját reszkírozza rá, és orvul lecsap a dinnyére. A dinnye egy fürge oldalugrással kivédi a vakmerő prímvágást, és felloccsan a tányér szélére. A sűrű szaft a nyomába lottyan, és a helyzet blamázzsal fenyeget. Ez most már arra készteti Mihalkánét, hogy felhagyjon a könnyed és játszi kísérletekkel, letegyen arról a törekvéséről, hogy mi őt befőttügyekben és egyáltalán zsúrkérdésekben beavatottnak tartsuk, a korábbi gyöngédségek mellőzésével megfogja hát a kanalat, és némi méreggel ráveti magát újra a befőttre. A tányér szélét most sem fékezi le, csak az egyik kezével operál, merítgeti, emelgeti a kínos dinnyedarabot, az pedig attól a kis svédtornától felvillanyozva nem veszi már komolyan Mihalkánét, jól érzi magát a sűrű szaftban, kedélyesen lubickol a tányérban, aztán elkezd körbecsicsonkázni a tányér peremén, megkedveli a ringlispílt, roppant bátor gyerek, szaladgál a tányér szélén, hátborzongatóan futkároz a meredély szédítő fokán, Mihalkáné pedig dühösen és lélekszakadva fut utána, elkapja a dinnyécskének a frakkját, kiabál utána, mint a francia madmazellek, hogy Lacika, nichterlaubt, lebukik, az istenért, az abroszra, álljon meg, soyeztranquille! De a dinnyécske egy anfanteríbl, egy pajkos Lacika, öltögeti a nyelvét, froclizza Mihalkánét, nem hagyja magát megfogni, cikcakkban menekül, és mikor hallja maga mögött a Mihalkáné bosszúszomjas lihegését, hopp, villámgyors mozdulattal lesiklik a tányér közepére, és a bosszúszomjas kanál, a tehetetlenség törvényénél fogva, egy darabig még tovább rohan, lebukfencezik a tányér széléről és potty! – lezuhan az abroszra, ahol kitöri a nyakcsigolyáját.

– Tessék talán egy kést – jegyzi meg bocsánatkérően a menyasszonyom, exkuzálva magát azért, hogy nekik ilyen befőttjük van és ilyen kanalakat kénytelenek használni, amik úgy szaftosan az abroszra esnek.

Mihalkáné köszöni szépen a kést, ő tudniillik nem szokott ilyen befőttet csinálni, az ura nem szereti, mert roppant kényes ember, vendéglőben például ki van zárva, hogy ő egyék. A múltkor is Besztercén volt üzletileg, mert sokat utazik, igaz, sokat is keres, s oly éhesen jött haza, mint egy farkas, csak úgy beesett az ajtón, s azt mondta, anyukám, nem ettem semmit a vendéglőben, adj ennem, mert meghalok. Ami azt illeti, ő sem tud vendéglőben enni, a múlt évben fenn volt Pesten a bátyjánál látogatóban, és akkor elmentek egy vendéglőbe, nahát, az hihetetlen, mazsolák voltak a húsba bespékelve.

Ezalatt pedig a kést elegánsan és könnyedén az ujjai közé fogja, a pengét ráhelyezi a dinnyére, amely a tányér közepén piheni előbbi fáradalmait – és újra elkezdi fűrészelni. A dinnye néz, néz Mihalkánéra, állja a vegzatúrát, de nem enged, az atyaistennek sem mozdul. A piszkálódás szemmel láthatóan az ízlése ellenére van, morog, és a szeme sarkából ellenségesen lesi a folytatást. Mihalkánét ez a csökönyösség halk méregbe hozza, észreveszi, hogy sok időt töltött az előkészületekkel, s hogy mi közben megettük volna a magunk dinnyéjét, de udvariasságból lassítjuk a tempót, hogy valahogy lépést tartsunk vele. A helyzet egyre sürgetőbb lett, s amilyen mértékben késik a dinnyekérdés likvidálása, olyan mértékben édesül a Mihalkáné mosolya. Heves odaadással meséli el a primadonna első felvonásbeli toalettjét, és titokban kétségbeesett, orv pillantásokat vet a tányérjára. Fesztelenül diskurál, s közben lopva szemügyre veszi az ellenséges hadállásokat, hogy felmorzsoló támadást készítsen elő. Az epéje legmélyén haditervet csinál. Szórakozottan teszi le a kést, és még szórakozottabban nyúl a kanál után. A kanalat aztán játékos egykedvűséggel bocsájtja a szószba, s lassan szürcsölgetni kezdi a sűrű, sárga folyadékot, egyrészt azzal a jól átgondolt célzattal, hogy a sűrű lé eltávolításával a dinnyét szárazföldi blokád alá vegye, másrészt pedig jelezni akarván ezzel, hogy még nem fogott igazában hozzá a dinnyéhez, ne tessék tehát ezeket a kísérleteket az ő terhére elkönyvelni. Abba is hagyja néhány pillanatra a kanalazást, mintha az egész ügy elveszítette volna az érdekességét, sőt mintha meg is feledkezett volna róla. De érzi, hogy a helyzet kezd bonyolódni, a szemek egyre gyakrabban, egyre kérdőbben keringenek a tányérja felé. Most mindenképpen azt a benyomást igyekszik kelteni, hogy ő alapjában véve nem is szereti a befőttet, speciel a dinnye iránt pedig már szopós korában is leküzdhetetlen ellenszenvet táplált. És hogy a percek eredménytelenül múlnak, és érzi, hogy a nyelve is elbicsaklik néha, és a kérdésekre zavaros feleleteket ad – izgalmas mérlegelés kezdődik benne: azt fogja mondani, hogy nem szereti a dinnyebefőttet. Igen, így fogja mondani: kedves Jancsóné drágám, ne haragudjék, hogy meg kell kosarazzam, de ez az egyetlen befőtt, amit nem szeretek. De viszont ezt a marhaságot nem mondhatja, mert akkor miért fogott hozzá az előbb, miért vetette le a kesztyűjét is hozzá, és mit nyomorgatja már egy fél órája azt a ronda dinnyedarabot azzal a célzattal, hogy megegye, ha nem szereti. Mindjárt az elején kellett volna abbahagyni. Elkeseredetten lop egy újabb pillantást a végzetes dinnyére: meg tudná gyilkolni. Pedig nagyszerű szaga van, és harapnivalóan kívánatos. Erősnek kellett volna lennie az előbb, megfogni a tányért az egyik kezével, a kést jó keményen előbb belenyomni a puhább részekbe, s úgy hasítani feljebb a masszívabb kéreg felé. És nem a közepén nyiszálni. Azt rosszul csinálta. A dinnyekaréj a vége felé vékonyabb, ott nem tudott volna úgy ellenállni a nyomásnak. Buta volt. Na de most aztán igazán tenni kell már valamit. Talán negyedórája vacakol ezzel a szerencsétlen dinnyedarabbal, és ezek itt körülötte kezdenek már pokolian mulatni, az a sárga kis penészvirág már el is vakkantotta magát néhányszor. Bizonyos, hogy ki fogják beszélni. Mind határozottabb alakot ölt benne az a gondolat, hogy marhaság volt részéről idejönni. És nem elég, hogy ezek itt hetekig röhögni fognak rajta, de közben a férje, az a vén szamár, egész bizonyosan valami ügyetlenséget fog az üzletben elkövetni. Megint hitelez néhány embernek, aztán futhatnak a pénzük után… És legalább kikanalazta volna az előbb az egész szaftot, ha már hozzáfogott, a dinnye nem csúszkált volna ide-oda a tányéron.

Kínos mézédes mosolygás veszi hatalmába az arcát, az orrán a púdert apró, gombostűfejnyi izzadságcseppek kezdik ki. Sivár közérzet rí le az arcáról, elkezd csuklani, lelki egyensúlya felbillen. Kétségbeesetten megragadja a kést, most már nem stilizálja tovább a mozdulatokat, nyílt sisakrostéllyal ráront a dinnyére, de nem úgy, ahogy az előbb elgondolta, hanem megint csak abba a kis vályúba illeszti a pengét, amit a haditervet megelőző időben nyomkodott a dinnye középső és legvastagabb részébe. Észreveszi ugyan, hogy nem jó helyen keresgéli a megoldást, de már nincs idő újabb kísérletekre, végezni kell, ha törik, ha szakad. Az ajkát a foga közé kapja, és erőteljes nyomást gyakorol. Semmi. Újabb nyomás. A tányér enged, és mielőtt arra szánja magát, hogy megrepedjen, figyelmeztetőül nagyot billen.

– Kemény – nyögi ki Mihalkáné sárga és kétségbeesett mosollyal.

– Rosszak ezek a befőttkések – szólok udvarias rosszallással. – Úgy vágnak, mint a bot.

Mihalkánénak megenyhül az arca, és verejtékcseppjei mögül hálásan mosolyog rám. És görcsösen, sietve belekapaszkodik a feléje dobott mentőövbe. Hogy tudniillik neki is vannak ilyen kései, de nem használja őket. Őszintén szólva, az ilyen csak cifraság. A menyasszonyom pedig, aki közben kisiet, egy masszív késsel tér vissza, és nyújtja neki. Az egyensúlya némileg helyreáll, érdeklődéssel szemlélgeti a kést, és a dinnye iránt bizonyos taktikai okokból feltűnő közömbösséggel viseltetik.

– Tizenkét személyes a készlet? – kérdi szeretetreméltóan.

E pillanatban újabb látogatók érkeznek. Kölcsönös üdvözlések, széktologatás. Mihalkáné a zavart felhasználva a kést hirtelen marokra fogja, előredűl, hogy a testsúlyából is kölcsönvegyen néhány kilogrammot az elszánt lökéshez, és szikrázó dühvel, fanatikus győzni akarással ráveti magát a dinnyére. A ravasz kés hirtelen oldalt fordul, és lapjával ráfekszik a dinnye hátára. A dinnye a túlerő hatása alatt a centrifugális mozgás alapszabályainak engedve a dinnyebefőttek szokásos kezdő sebességével kilövell a tányérból, és gyönyörű ívben az abroszra zuhan.

Mihalkáné dermedten követi a szemével. A könnyű selyem mohón issza a dinnye barnás levét. Látom a szemén, az arca sárgára sápadó szeplőin, hogyha a dinnye történetesen a székre pottyant volna, ő egy pillanatig sem habozott volna, hogy ráüljön és eltakarja a világ kárörvendő pillantása elől. Az asztalra, fájdalom, nem ülhet, pedig egy röpke pillanatra, ahogy kereste gondolatban a vészkijáratot a végzetes helyzetből, ez is megfordult a fejében. Hát csak ül gyászos vigyorral, görcsösre szorított markában a kés, és nézi feneketlen gyűlölettel galád ellenfelét, a dinnyét, amely lőtávolon kívül most lovagiatlan kajánsággal röhög feléje az abrosz közepéről. Az újonnan érkezettek pedig az asztalhoz közelednek. Bemutatom őket, Mihalkáné, kezében az égnek meredő késsel, tehetetlenül vigyorog, nem tud szólni, a torkán a rémület könyörtelen hangfogója, biccenteni is elfelejt, csak ül sárgán és elmeredve. A vendégek helyet foglalnak, a tekintetük az abrosz közepén sötétlő foltra esik, előrehajolnak, szemügyre veszik az érthetetlen, nedves tárgyat, aztán meghökkenve pislognak Mihalkánéra…

Csend.

– Kimászott? – kérdezi valaki részvéttel.

A csendből halk vihogás feslik ki. Mihalkáné elkékül, érzi, hogy ez sorsdöntő pillanat számára. A szemében könnyek csillognak.

– Nem baj – mosolyog az anyósom fanyarul a vadonatúj és vadonatpecsétes abroszt nézegetve.

– Tessék talán a kezével, nagyságos asszony – javasolom én angyali szelídséggel –, hiszen úgy egészen modern.

Hirtelen rám pillant. A szemében a reménység csipkebokra ég, szeretné komolyan venni az indítványt, valami újabb szóra vagy biztatásra vár. És hogy a biztatás nem ismétlődik meg, sötét kétségbeesés vesz rajta erőt.

– Kemény volt – nyögi ki védekezve és kérlelően, emeli rám a tekintetét.

– Pudvás volt – jelentem ki meggyőzően. – Nagyságos asszonyom éppen a fás részét kapta. – És teszek egy másik szeletet a tányérjára, egyet pedig a kezembe veszek, és úgy csupaszon, a segédeszközök mellőzésével rágni kezdem. Mihalkánénak felragyognak a szeplői, megragadja a sikamlós szeletet és a végét a szájába cuppantja. Szopja, rágja, eszi. Bólint a fejével, élvezi a dinnyét, és azt a megkülönböztetett pozíciót, amely a dinnyebefőtt modern elfogyasztása révén megilleti. Egy pillanatnyi habozás után már látott is hasonló helyzetet, valami grófok voltak, hol is voltak csak, már nem is emlékszik rá, elég az hozzá, hogy a kezükkel ették a dinnyebefőttet.

– Igen – jegyzem meg –, ezt a walesi herceg hozta be divatba, amikor egyszer a római pápa uzsonnára hívta.

Mihalkáné rám mosolyog, az ujjain csurog lefelé a vastag lé, kivesz a tálból még egy szeletet, fölényesen beleharap, konstatálja bennem az intelligenciát, tanácsokat ad az anyósomnak az abrosz kitakarítására vonatkozólag, dicséri a dinnyét, igen sikerültnek találja, az aromája kitűnő, és hogy sok jót hallott már rólam. De ezt már csak nekem mondja, csak velem társalog, mert mással már nem tart fenn ebben a társaságban bizalmas kontaktust. Még ül tíz percig, szeretné, ha még jelenlétében felejtődne el az egész zavaros dinnyeügy, nehogy a távozása után visszatérjenek rá, és a háta mögött megszapulják. A hírnevemre az eset igen jó hatással van, mikor távozik, kikísérem. Az előszobában nyújtja a kezét, egy kicsit ragadnak az ujjai, zavartan pislog rám, úgy rémlik, kezet akar nekem csókolni.

Néhány nap múlva újságolják, hogy én a párizsi egyetemet kitüntetéssel végeztem, a köztársaság elnöke személyesen tűzte fel rám a lovagkeresztet, ezer hold első minőségű földem van a Bánátban, nyelveket is beszélek, az anyám született bárónő. És úriember vagyok. Igazi úriember. És milyen intelligens! Ojjé!

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. december 21-i számában.)