Kiss Jolán kirúgott a hámból. A raksai SZTK középkorú recepciósa ritkán járt el bulizni. Munkaköre ezt nem is tette lehetővé, hiszen minden hajnalban ott ült a recepción, mint egy élő szobor, plexivel kerített piedesztálján mosolyogva várta az érkező betegeket. Ezúttal azonban barátnéjával, a reumatológián asszisztenskedő Csendes Katicával elhatározták, csapnak egy görbe estét, megünneplendő, hogy mindketten kerek húsz esztendeje dolgoznak a bugyikék szocreál csempék között. A görbe este másnapjára szabit vettek ki mindketten, kiegyenesítendő a valóságot. A főnökség a dupla szabadságkérés hírét megneszelve pánikhangulatban válságstábot állított fel. Tapasztalataik alapján Jolán hiánya a recepción fejetlenséghez vezet, az meg végképp nem hiányzik az egészségügy megtépázott renoméjának.
Kiss Jolán életében egyszer vett ki hirtelen felindulásból szabadságot. Mátraházi Marci bácsi azon a reggelen is járókeretét kint hagyva lépett az SZTK épületébe. Ezúttal virágot is hozott rajongva szeretett recepciósának, az intézmény révészének. Amikor meglátta, hogy nem látja, azt is elfelejtette, hova jött. Az urológia helyett a fogászaton kötött ki. Így járt több beteg is. Megzavarodott nyugdíjasok bolyongtak a folyosókon, mintha a The Walking Dead-sorozat karakterei megöregedve az Arany Alkony Nyugdíjasotthonban keringenének tovább, akár egy posztapokaliptikus csempevilágban.
A válságstáb hatékony volt. Félóra tanácskozás után felajánlották Jolánnak, hogy bejöhet 10 órára, készítenek elő neki vesetálat esetleges gyomortáji rosszullét esetére, hidratálják egész nap, lehozzák az orvosi pihenőből a sezlont is, és kedvenc 42-es kódszámú kapucsínóját is annyiszor kérheti a IV. emeleti, két filodendron közt álló automatából, ahányszor csak szeretné. Dr. Ragály a virológiáról jelezte, hogy a kávé vízhajtó, és a másnapos szervezetnek nem tesz jót. A parázs vita végére Aranka főnővér tett pontot, aki dokumentumokkal bizonyította, hogy az automatából származó kávékészítmények nem tartalmaznak koffeint. Dr. Ragály megnyugodott. Miután Kiss Jolán elfogadta a javaslatot, az SZTK minden dolgozója heves telefonálásba kezdett, értesítendő a betegeket a rendelési időpontok változásáról. Így esett, hogy a SZTK életében először kizökkentette az időt medréből és rendelési időstől, orvosostól, betegestől négy órával arrébb tolta.
Kiss Jolán, a raksai SZTK recepciósa felvette kedvenc pörgős szoknyáját és Katica barátnéjával nekivágott a raksai éjszakának. A Csűr nevű szórakozóhelyen retróbulit tartottak. Megtelt a hely középkorú emberekkel és sok fiatallal, akiknek az újdonság erejével hatott a zenei felhozatal. Jolán és Katica beleharapott a zenélő Madeleine szeletbe és minden számra önfeledt ugrándozásba, táncparketten nyargalásba, pörgésbe kezdtek. A „Számör of szixti nájn” című számra előadták szalagavatós koreográfiájukat. Olybá tűnt, ők ketten ugyanazok, mint annak idején. Mintha egy kapszulában fogták volna és idehozták volna őket ebbe az időbe. A ráncokon kívül egy markáns, ám láthatatlan különbség volt kamasz önmagukhoz képest: nem nézték, ki nézi őket, ki súg össze a hátuk mögött, ki neveti ki őket gúnyosan. Egy láthatatlan korona lebegett a fejük felett.
Éjfél körül felcsendült a „csór a nyuszifül, kejumdzsija szomifisorá”. Kiss Jolán éppen a sarokban pihent, és ez a dal az általános iskolás termébe repítette. Hatodikos volt. Állt az osztályterem közepén. Szólt a „csór a nyuszifül” a kazettás magnóról. A szekrényből kiabálás hallatszott. Hát persze, emlékezett, bezárták a Hercig Palit, a földrajztanár fiát a hátsó szekrénybe. Hülye szemüveggyuri! Tisztára, mint az Okoska a Hupikék törpikékből. Csak ők nem a fejére ejtették, ha idegesítő volt, csak bezárták. A padok hátul szét voltak húzva. Két lány lambadázott. A Kovács Vivi meg a barátnője, a Ladányi Nóri. Az osztály körben állt és tapsolt. Jolán életében ilyen nőies táncot nem látott még. Otthon ő is lambadázott a tükör előtt, és nagyon élvezte. Úgy érezte, jól csinálja. A suliban azonban soha nem lett volna mersze megpróbálni. Apró mozdulatokkal lépett a ritmusra és Vivi szoknyáját figyelte. Piros alapon fehér pöttyös, három fodros szoknya. Zavarbaejtően rövid. Éppen nem látszott ki semmi, de ahogy Vivi és Nóri rázta a csípőjét, meg-megvillant a popsijuk, szép bugyijuk csipkés széle. Nagyon szépnek látta combjukat és azt az érzéki mélyedést, ahol a comb és a fenék találkozik. Álmodozott ilyen bugyiról. Ilyen szoknyáról. Lambada-szoknya. A leglányosabb dolog a világon. Kérte, legyen neki is. A vágyölő pamutbugyi ugyan nem illene hozzá, de a fivérei pólója helyett már nagyon vágyott valami igazán nőies ruhadarabra. Ébredő nőiességét eltakarta, nagy lebernyegek alá rejtette, a bátyjai meg azzal piszkálták, hogy „kitérdeli” a pólójukat. Soha nem lett lambada-szoknyája.
Ahogy Kiss Jolán, a raksai SZTK recepciósa elnézte a lambadázó lányokat, rájött, ez már nem az általános iskola. Ült a diszkó sarkában. Ezt a mozgást, ezt a popsit ő ismeri. Feljebb emelve a tekintetét megismerte. A Kovács Vivi volt az. És a Ladányi Nóri. És a b-ből még két volt évfolyamtárs. A lambada-szoknyás szép lányok. Csodálatosan táncoltak. Mintha hatodikban elkezdték volna, és azóta is táncolnának. A popsijuk már nem kerekedett úgy, mint annak idején, és volt még valami furcsa is ebben a táncban. Valami bizonytalanság, félelem. Azt nézték, nézik-e őket.
A November Rain következett. A zenetörténelem egyik leghosszabb balladája. Mindig ez volt a buli végén. Ha jóképű fiú kérte fel őket, örültek ennek a kilenc percnek, ha viszont olyannal táncoltak, aki nem tetszett nekik, egy örökkévalóságnak tűnt. Lassúzni kellett, az biztos, végül mindegy, kivel, de egyedül nem ülünk a táncparkett szélén a petrezselymünkkel. Jolánt felkérte egy kissé dülöngélő férfi. Udvariasan visszautasította. Inkább figyelte tovább Viviéket. Ők elfogadták a felkérést. Egy magas, eléggé részeg férfihoz bújt Vivi. A hóna aljáig ért. A férfi zsíros haja a fejére simult, izzadságfoltos pólója itt-ott rátapadt. Már a szám 3. percénél le akarta smárolni a nőt. Szinte a sarokból érezte Jolán a férfi leheletét. Megborzongott. Szánalmat érzett. Szurkolt Vivinek, ne hagyja, hogy ez a gusztustalan ember ledugja a nyelvét a torkán. Ekkor kapta el Vivi tekintetét. Ránézett és hagyta, hogy a férfi megcsókolja. Mert lassúzni kell!
Kiss Jolán, a raksai SZTK recepciósa fogta a kabátját és elindult. Vajon ez hányadik 9 perc Viviék életében? És vajon hány 9 perc lesz még? Mint akik folyamatosan forgatják ugyanazt a kazettát a magnóban. Nincs másik. Nem ismernek mást. Boldogok a tudatlanok, mert a hályog a szemükön eltakarja a valóságot. Kiss Jolán visszanézett Viviékre, a lambada-szoknyára. Lehetne ő Triniti, a raksai mátrix kiválasztottja, aki képes kiszabadítani Vivit a 9 perc fogságából. Mégsem állította meg a kazettát. Kifele menet összeszedte Katicát, aki éppen egy hölgynek mutatott gyógytornagyakorlatot lumbágóra. Hazafele menet úgy döntöttek, beveszik magukat a tévé elé még, és megnézik a Lambada – a tiltott tánc című filmet. Pokróc, popcorn, kóla. Elvégre négy órával több van a mai napban, mint a többiben. A Mátraházi Marci bácsi csak 10-re jön. „Csór a nyuszifül, kejumdzsija szomifisorá” hallatszott, s a raksai éjszakába két ringó csípő sziluettje veszett bele.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.