A raksai SZTK félhomályos előterébe bátortalanul kukkantott be a lemenő nap. Benézett, dolgoznak-e még odabent, majd elbújt a szemközti ház mögött. Majd reggel bátrabb lesz, gondolta Kiss Jolán, és felé intett a recepcióról. Valahogy ősszel olyan kis félénkké válik, bebújik szürke habos-babos felhőruhájába. Az SZTK-ban alig lézengett valaki. A rendeléseknek nemsokára végük, már csak a legelvetemültebb, pszichoszomatikusan betegséget generáló hipochonderek, a visszajáró krónikus lelkek és a traumatológiára várók maradtak. Kiss Jolán elnézte a bejárat előtti rámpát, amelyen egy idős, sármos férfi araszolt felfelé elegáns botjára támaszkodva. Bizonyára a félig nyugalmazott 007-es közelít felé. Épp jön beszámolni legutóbbi küldetéséről. Ez a bot csak álca, az SZTK pedig a titkosügynökség főhadiszállása. James Bond főnöke M. Hát persze! M mint Molnár. A Molnár Jóska igazgató. Minden stimmel. Ő maga pedig Moneypenny, a gyönyörű, szerelmes titkárnő, aki soha nem kapja meg a 007-est, pedig az halálosan bele van zúgva. Kiss Jolán ajkát álmodozó sóhaj hagyta el.
Sajnos nem valószínű, hogy a sármos öregúr eljut a recepcióig. A kevés ember nemcsak a kései órának, hanem az új gépnek is köszönhető. A szkenner, amelyet mindenki csak „beolvasónak” hívott, az ajtón kívül helyezkedett el. Két funkciója volt. Az egyik, hogy az eléje állónak megmondta, egészséges-e. Amennyiben semmi baja nem volt az illetőnek, közölte vele, hogy „Kérem, lépjen el az ajtótól és távozzon Isten hírével, mert ön egészséges. Ne rabolja itt a valóban beteg emberek idejét és az adózó állampolgárok vérrel-verejtékkel összekuporgatott pénzét!” Olyan stílusban olvasott be az embernek, hogy soha az életben nem volt kedve többé köhögni, hányni, perforálódni vakbélügyileg, esetleg eltörni bármijét. Az egészségszkenner kötelező volt belépés előtt.
A másik funkciója azonban opcionális volt. Bárki odaállhatott elé, aki erre járt, és meg szerette volna tudni, mennyi szeretet van benne. A szeretetszkenner kíméletlen őszinteséggel tárta az emberek elé ingyen és bérmentve a valóságot. Volt olyan, aki valóban betegen jött az SZTK-ba, de a szereretszkenner úgy beolvasott neki, hogy inkább eloldalgott, és öngyógyításba kezdett. Egyszer Kiss Jolán hallotta, amint hajnalban Molnár igazgató úrnak is megmondta a magáét. A negyedik emeleti, kávéautomata mellett álló filodendronokat lehozták sétálni az utcára, s míg a másikat cipelték, az egyik a bejárati ajtó mellett várakozott. E mögé bújt be Kiss Jolán, mint a nap a szemközti ház mögé. Kicsit furdalta a lelkiismeret, de azért annyira nem, hogy ne hallgassa végig. „A szeretet százalékos aránya az előttem álló emberben 0,001. Ön egy elvetemült talpnyaló. Tekintetéből sugárzik a rosszindulat. Az epéje forráspontközeli. Mimikai ráncai alapján sokat hunyorít és csücsörít. Mindkettő alattomos, szarkavaró szokásra vall. Testtartása hanyag, gerince ferde. Már ami látszik egyáltalán belőle. Ön a gerincvonala alapján egy sunyi patkány. Haja ápolatlan, zsíros, elegáns öltönye alatt csőrikés alsónadrágja infantilis alkatra mutat. Ön egy indiszkrét ember. A társadalmi zónát még csak hírből sem ismeri, ez már csak abból is látszik, hogy beleállt az intim terembe. Kérem, ne leheljen a kamerámba, lépjen hátrébb és távozzon Isten hírével. Növesszen gerincet, járjon közösségbe és tanuljon meg szeretni. Viszontlátásra!”
Kiss Jolánt elkapta a röhögőgörcs, ami ezúttal befelé sült el. Ha kitört volna, M. bizonyára meghallja. Gyorsan a szájába tömött egy filodendronlevelet és próbált valami nagyon szomorúra gondolni. „Bambi… Titanic…Vuk… Kőmíves Kelemenné… Árvácska…” mondogatta magában sorra, és ez hatásosnak bizonyult. A nevetőgörcs alábbhagyott. Az Árvácskánál már gyakorlatilag sírt. Megköszönte a filodendronnak a levelet, majd még éppen látta, ahogy Molnár igazgató úr alsógatyáját nézegetve, feldúlt állapotban, szitkozódva rongyol le a rámpán.
Miközben felelevenítette magában az esetet, a sármos öregúr a bejárati ajtóhoz ért. Már éppen állt volna a gép elé, amikor is két megtermett ember kíséretében megjelent bosszúálló arccal Molnár igazgató úr, és elvitette a szkennert. Későbbi beszámolók alapján Budapesten, a Kossuth téren bukkant fel, ott kerülgetik nagy ívben a munkába tartók.
A sármos öregúr csalódottan nézett utána, majd a fotocellás ajtó kinyílt és ő bebotorkált rajta.
„Jó estét! A nevem Zsolt. Rév Zsolt.” Kiss Jolán elalélni látszott. Rév beért, sütött el magában egy szóviccet. Útbaigazította a titkos ügynököt, majd huncutul kacsintott egyet. A 007-es úgy tett, mint aki nem érti, de pár lépés után megállt, hátranézett válla fölött és visszakacsintott. Kiss „Moneypenny” Jolán kamaszosan elvigyorodott és elővette írókörös jegyzetfüzetét.
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.