A raksai SZTK félhomályos előterébe bátortalanul kukkantott be a lemenő nap. Benézett, dolgoznak-e még odabent, majd elbújt a szemközti ház mögött. Majd reggel bátrabb lesz, gondolta Kiss Jolán, és felé intett a recepcióról. Valahogy ősszel olyan kis félénkké válik, bebújik szürke habos-babos felhőruhájába. Az SZTK-ban alig lézengett valaki. A rendeléseknek nemsokára végük, már csak a legelvetemültebb, pszichoszomatikusan betegséget generáló hipochonderek, a visszajáró krónikus lelkek és a traumatológiára várók maradtak. Kiss Jolán elnézte a bejárat előtti rámpát, amelyen egy idős, sármos férfi araszolt felfelé elegáns botjára támaszkodva. Bizonyára a félig nyugalmazott 007-es közelít felé. Épp jön beszámolni legutóbbi küldetéséről. Ez a bot csak álca, az SZTK pedig a titkosügynökség főhadiszállása. James Bond főnöke M. Hát persze! M mint Molnár. A Molnár Jóska igazgató. Minden stimmel. Ő maga pedig Moneypenny, a gyönyörű, szerelmes titkárnő, aki soha nem kapja meg a 007-est, pedig az halálosan bele van zúgva. Kiss Jolán ajkát álmodozó sóhaj hagyta el.
Sajnos nem valószínű, hogy a sármos öregúr eljut a recepcióig. A kevés ember nemcsak a kései órának, hanem az új gépnek is köszönhető. A szkenner, amelyet mindenki csak „beolvasónak” hívott, az ajtón kívül helyezkedett el. Két funkciója volt. Az egyik, hogy az eléje állónak megmondta, egészséges-e. Amennyiben semmi baja nem volt az illetőnek, közölte vele, hogy „Kérem, lépjen el az ajtótól és távozzon Isten hírével, mert ön egészséges. Ne rabolja itt a valóban beteg emberek idejét és az adózó állampolgárok vérrel-verejtékkel összekuporgatott pénzét!” Olyan stílusban olvasott be az embernek, hogy soha az életben nem volt kedve többé köhögni, hányni, perforálódni vakbélügyileg, esetleg eltörni bármijét. Az egészségszkenner kötelező volt belépés előtt.
A másik funkciója azonban opcionális volt. Bárki odaállhatott elé, aki erre járt, és meg szerette volna tudni, mennyi szeretet van benne. A szeretetszkenner kíméletlen őszinteséggel tárta az emberek elé ingyen és bérmentve a valóságot. Volt olyan, aki valóban betegen jött az SZTK-ba, de a szereretszkenner úgy beolvasott neki, hogy inkább eloldalgott, és öngyógyításba kezdett. Egyszer Kiss Jolán hallotta, amint hajnalban Molnár igazgató úrnak is megmondta a magáét. A negyedik emeleti, kávéautomata mellett álló filodendronokat lehozták sétálni az utcára, s míg a másikat cipelték, az egyik a bejárati ajtó mellett várakozott. E mögé bújt be Kiss Jolán, mint a nap a szemközti ház mögé. Kicsit furdalta a lelkiismeret, de azért annyira nem, hogy ne hallgassa végig. „A szeretet százalékos aránya az előttem álló emberben 0,001. Ön egy elvetemült talpnyaló. Tekintetéből sugárzik a rosszindulat. Az epéje forráspontközeli. Mimikai ráncai alapján sokat hunyorít és csücsörít. Mindkettő alattomos, szarkavaró szokásra vall. Testtartása hanyag, gerince ferde. Már ami látszik egyáltalán belőle. Ön a gerincvonala alapján egy sunyi patkány. Haja ápolatlan, zsíros, elegáns öltönye alatt csőrikés alsónadrágja infantilis alkatra mutat. Ön egy indiszkrét ember. A társadalmi zónát még csak hírből sem ismeri, ez már csak abból is látszik, hogy beleállt az intim terembe. Kérem, ne leheljen a kamerámba, lépjen hátrébb és távozzon Isten hírével. Növesszen gerincet, járjon közösségbe és tanuljon meg szeretni. Viszontlátásra!”
Kiss Jolánt elkapta a röhögőgörcs, ami ezúttal befelé sült el. Ha kitört volna, M. bizonyára meghallja. Gyorsan a szájába tömött egy filodendronlevelet és próbált valami nagyon szomorúra gondolni. „Bambi… Titanic…Vuk… Kőmíves Kelemenné… Árvácska…” mondogatta magában sorra, és ez hatásosnak bizonyult. A nevetőgörcs alábbhagyott. Az Árvácskánál már gyakorlatilag sírt. Megköszönte a filodendronnak a levelet, majd még éppen látta, ahogy Molnár igazgató úr alsógatyáját nézegetve, feldúlt állapotban, szitkozódva rongyol le a rámpán.
Miközben felelevenítette magában az esetet, a sármos öregúr a bejárati ajtóhoz ért. Már éppen állt volna a gép elé, amikor is két megtermett ember kíséretében megjelent bosszúálló arccal Molnár igazgató úr, és elvitette a szkennert. Későbbi beszámolók alapján Budapesten, a Kossuth téren bukkant fel, ott kerülgetik nagy ívben a munkába tartók.
A sármos öregúr csalódottan nézett utána, majd a fotocellás ajtó kinyílt és ő bebotorkált rajta.
„Jó estét! A nevem Zsolt. Rév Zsolt.” Kiss Jolán elalélni látszott. Rév beért, sütött el magában egy szóviccet. Útbaigazította a titkos ügynököt, majd huncutul kacsintott egyet. A 007-es úgy tett, mint aki nem érti, de pár lépés után megállt, hátranézett válla fölött és visszakacsintott. Kiss „Moneypenny” Jolán kamaszosan elvigyorodott és elővette írókörös jegyzetfüzetét.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.