Kovács Béla péntek reggel enyhe fejfájással ébredt. Előző este meccset nézett a tévében a haverokkal, lecsúszott néhány sör meg pár kupica házi rettenet. Már sokszor eldöntötte, hogy vagy sör, vagy tömény, a kettő együtt garantált másnap. A felesége is mindig ezt mondta.
A redőny – a szokásostól eltérően – még le volt engedve. Ezt most nem bánta, zavarta volna a fény. Lassan nyitotta a szemét. Szájában kellemetlen ízt érzett. Ruhástól feküdt le, tehát a fogmosás is kimaradt. Fintorgott egyet, majd altáji vakaródzás után feltápászkodott a vetett ágyról. Az ablakhoz lépett és résnyire felhúzta a redőnyt. Márquezi hangulat lengte be a szobát. Július volt. Meleg.
Kicsoszogott a konyhába és leült a hokedlira az ablak mellett. Tekintetével és orrával a kávét kereste, de az még nem volt lefőzve. Kedvetlenül a mosogatóhoz lépett, hogy vizet töltsön a kotyogósba. Nehezen fért a csaphoz. A mosogatóban álltak a tányérok, mint egy hegy, tetején a söröskorsókra száradt hab havas csúcsként meredt rá. Meglátta kedvenc kávéscsészéjét, és a kotyogóssal együtt kivitte a fürdőbe elöblíteni.
Amíg a kávé főtt, elindult lezuhanyozni. Megeresztette a vizet, majd lehányta a ruháit a földre. Nem volt ereje hajolgatni, addig húzogatta a lábát a padlón, amíg a zokni lejött. Egy megvadult bika is megirigyelte volna a mozdulatot. Ott hagyta a többi szennyes ruha mellett, a szennyeskosárba már úgysem fért volna el. Jólesett a zuhany, engedte az arcára. Kirázta a hideg, ahogy a hűvös víz végigfolyt a gerincén.
Megtörölközött és a fregoliról levett egy keményre száradt alsónadrágot. Már érezte a kávé illatát, és hallotta, ahogy a kotyogó köszörüli a torkát. A gardróbhoz csoszogott és inget keresett. Pénteken a rózsaszínt szokta felvenni, de azt most nem találta. Felvett egy kéket és a vasalódeszkáról egy nadrágot. Gyűrött volt, ám ez most nem érdekelte. Majd kilógja magát. Úgyis csak ül majd a gép előtt és alibizik. Ma nem volt kedve dolgozni, csak túlélni valahogy ezt a másnapot.
Kávéval a kezében kinézett az ablakon. A korai óra ellenére már erősen tűzött a nap. Egy kislányt látott, apró napszemüveggel a kezében szaladgált, mögötte kézen fogva ment egy férfi és egy nő. Bizonyára a szülei. Eszébe jutott a lánya. Mennyire szeretett óvodába járni. Amikor a felesége reggelente vitte, repkedve ment be Zsuzsa nénihez és Erzsi nénihez. Ugyaninnen nézte őket. De rég volt! Azóta felnőtt. Londonban él. Sokat beszél a feleségével telefonon meg régimódi módon leveleket küldözgetnek egymásnak.
Ezúttal nem hagyta ki a fogmosást. Az előszobai tükörben még megnézte magát. Jóképű ötvenes férfit látott. Kissé másnaposan is sármos, sportos. Fogta a laptoptáskáját és a kocsikulcsért nyúlt. A befizetésre váró csekkek között megtalálta. Bezárt maga után majd a kapuhoz ment. A kocsival nem állt be előző este, így az az utcán parkolt. A postaládából kilógtak a reklámújságok. Dühösen kapta ki őket onnan, hogy a kukába hajítsa, de néhány levél is közéjük keveredett. Kiszedte a jobbára csekkeket tartalmazó borítékokat, egy levelet is talált. Londonból érkezett. Hangosan szidta a postát, amiért képtelenek időben kihozni egy levelet. Ezt hetekkel ezelőtt feladták. Azért London nem a világ másik vége, nem kellenek hetek egy levél eljuttatásához. Kifújta a levegőt, hogy megnyugodjon. Majd az irodában elolvassa nyugodtan, gondolta.
A nap eseménytelenül telt. Délelőtt egy elkezdett projekten szöszölt, majd megebédelt a helyi kantinban. Délután pályázati anyagokat bújt, de minden mondatnak háromszor futott neki, hogy megértse. Fáradt volt és másnapos. Alig várta, hogy otthon végignyúljon a kanapén és könnyed nyálcsorgatós alvásba süppedjen, miközben tenisz megy a sportcsatornán.
A munkahelyéről kilépve vett néhány lapot a Feri újságosstandján. Öt óra tájban ért haza. Beállt a garázsba a felesége kocsija mellé. „Megjöttem!”, kiáltotta el magát az előszobába lépve. Lerúgta a cipőjét, majd úgy, ahogy volt, ruhástól a kanapéra feküdt és bekapcsolta a tévét. Egy gyógysörre gondolt. Kiment a kamrába. A hűtőben csak néhány felvágott és egy sajtdarab volt, meg egy fél uborka. Váratlan mozdulattal benézett a mélyhűtőbe. Talált egy dobozos sört. Bizonyára a nagy melegben gyorsan akarta lehűteni, ezért tette ide. Áldotta az eszét. Amíg felolvad, belealudhat a háttértévézéses újságolvasásba. Ennél ideálisabb programot el sem tudott képzelni. Letette a sört a dohányzóasztalra. Lefeküdt és kezébe vett egy újságot.
Végiglapozta sportmagazint, majd a helyi lapot fogta meg. Mindig hátulról kezdte olvasni az újságokat. Keresztrejtvény, apróhirdetés, gyászhírek. Ebben a sorrendben haladt most is. A rejtvény nem okozott fejtörést. Majd a felesége beküldi a megfejtést. Egyszer már nyert így neki egy hajmosás-szárítást a helyi fodrásznál. Apróhirdetésből ezúttal kevés volt, inkább csak eladó holmik. A gyászjelentések olvasása közben hirtelen felült. Összeráncolta a szemöldökét és többször is elolvasott egy sort.
Kovács Béláné, szül. Nagy Annamária. Élt 47 évet.
Lassan leengedte az újságot az ölébe. A reggeli kávéra gondolt.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.